4. fejezet - Az ismeretlen

//Josh szemszöge//

Hihetetlen, hogy megyünk Amerikába! Sophie arcáról le sem lehet törölni a vigyort. Én is mérhetetlenül boldog vagyok. Még a kis Lara is mosolyog, mert mindenkit így lát.

Sophie elment vásárolni, anya a kicsit eteti a konyhában, én pedig még mindig nem akarom elhinni, hogy az a sok bőrönd, ami itt a nappaliban van, arra vár, hogy útra készen telepakoljuk őket.

Drága húgomról tudni kell, hogy nem az az „egészállónapképesvagyokvásárolni” típus. Igaz, hogy még csak egy szűk órája ment el, de nekem akkor is furcsa.

Csrrr…csrrr… - a mobilom. A kijelzőn Sophie neve állt.

- Szia, Spohie! Mi újság?

- Halló? A nevem Daniel Stephen. Sophie bátyjával beszélek? – egy idegen férfihang szólt bele a telefonba. Kezdtem egyre jobban ideges lenni.

- Ki vagy te? És miért van nálad a húgom telefonja?! – szinte már kiabáltam.

- Nyugodj meg kérlek! Elmagyarázom! – komolyan gondolhatta a dolgot.

- Azt nagyon remélem öcskös! Ha bármit csináltál Sophie-val… - nem folytattam, mert nem tudtam biztosra, hogy ő az „elkövető”, lehet, hogy pont ő a „megmentő”, ezért ezt későbbre tartogattam, ha tényleg tett valamit testvéremmel. Erre a kijelentésre már anya is bejött a szobába, és megdöbbenve nézett vissza rám.

- A húgod kórházban van. Apámmal hazafelé jöttünk kamionnal, akkor történt a baleset. Elkísértem a testvéred a kórházba és itt is maradok, hogy személyesen is bocsánatot kérjek tőle! – az „apámmal” kifejezésnél mintha kissé elcsuklott volna a hangja, de a következő mondata tudatta velem miért volt ez. - Édesapám életét vesztette a tragédiában. – hangja itt szomorúbb lett, mint az előbb volt és egy mélyet sóhajtott.

Ne! Nem, ez nem történhetett meg! Nem vagyok képes felfogni… Miért? Ha nem engedlek el egyedül vásárolni, ha én vezettem volna… Miért pont te?! Annyi „ha” és még több „miért” … Mikor minden rendben jött, mikor a kedved is sokkal jobb lett, mikor elérted a célod, és utaztunk volna. Jajj, drága hugicám, csak rendbe jöjj, minél hamarabb! Bármit megtennék, hogy az idő kerekét visszapörgessem, és megakadályozzam ezt a szörnyűséget!

- Halló! Ott vagy még… öö – telefonon keresztül is érzékeltem, hogy ő is rettentően sajnálja, hogy ez történt, és ő már nem kaphatja vissza családtagját, nekünk meg még rengeteg esélyünk van erre.

- Josh Taylor! Sajnálom, ami apáddal történt! Máris indulok a kórházba! – ezzel letettem, és indultam volna, ha nem találom magam szembe, egy aggódó anya tekintetével.

- Sophie kórházban van, nekiment egy kamion a kocsijának. Én most odamegyek, és megtudakolom az állapotát! Kérlek, ne ess pánikba, és maradj itt Lara-val! Minden rendben lesz! – azzal adtam egy-egy puszit neki, és kisebbik húgomnak, és a kórház felé vettem az irányt.

- Jó napot! Merre találom Sophie Taylor-t?

- Egy pillanat, megnézem! … a 123-mas kórteremben.

- Köszönöm!

A szobádhoz érve egy körülbelül 17 éves fiú jött ki az ajtón, és kezet nyújtott, én elfogadtam.

- Biztos te vagy Josh! Én Daniel Stephen. – Szomorkásan köszöntött.

- Igen, én vagyok. Sophie? Hogy van?

- Kómában fekszik. A koponyája megrepedt, és egy karja eltört. Én úgy sajnálom, Josh!

Kómában fekszel… ki tudja, mikor fogsz felkelni… és hogy fel fogsz-e egyáltalán… de erre gondolni sem fogok, mert erős lány vagy Sophie, és mert mindig eléred, amit akarsz, nem hagyom, hogy feladd!!

- Bemegyek hozzá! Aztán haza, tájékoztatom anyát a fejleményekről. Te… ?

- Én maradok! Úgy sincs kihez hazamennem. Anyukámat, már 10 éves koromban elvesztettem. Egy nővérem van, Lucy, de róla már majdnem másfél éve nem hallottunk semmit.– a cipőjét kezdte tanulmányozni, mintha olyan érdekes lenne. Nem tudtam átérezni, amin most ő keresztülmegy, de megpróbáltam együtt érezni vele. Szegény pasasnak igazán nagy vesztesége van, a családja gyakorlatilag megszűnt. Támogatásra van szüksége. Mellette fogok állni!

- Rendben. Akkor később még találkozunk! – beléptem a magán kórterembe… ezt is Daniel intézte el… majd megpróbálom neki meghálálni.

Ott feküdtél a betegágyon, mindenféle csövek lógtak ki a testedből és rá voltak kötve gépekre. Ezt a látványt egy életre megjegyeztem, hogy ettől óvjalak meg mostantól. Leültem az ágy mellet lévő székre és megfogtam hideg kezed.

- Minden rendben lesz, de ahhoz fel kell épülnöd! Folytatnunk kell az „újraegycsalád” projektünket! Sophie, nélküled nem tudom ezt kivitelezni. Te vagy a család mozgatórugója. Most visszamegyek anyuhoz, nagyon aggódhat! Hallod, hugica, nagyon gyorsan gyógyulj meg nekem!

Homlokon pusziltalak, és kiléptem a szobából. Dan egy padon ült, a szobádtól nem messze. Odamentem hozzá.

- Köszönöm, Dan! Mindent köszönök, amit Sophie-ért tettél, hogy itt vagy vele, a szobát… Ha valami van, szólj bátran, mindenben támogatlak!

- Hé, nincs mit! Természetes! Sophie még így is csodás lánynak tűnik, nem érdemel ilyen sorsot, amiben csak tudok, segítek neki. – nagyon furcsán hangzott ez egy fiú szájából számomra… eddig is tudtam, hogy egy belevaló csaj vagy… valahogy nem akartam, hogy ezt más is észrevegye, bevallom őszintén, féltelek… persze tudtam, hogy eljön, majd azaz időszak amikor, lesz egy barátod… de még ráér… tudom, nem dönthetek helyetted… nem is szeretnék. Persze ez még egyáltalán nem biztos, hogy Daniel ilyen érzelmeket táplál irántad, ez még nevetséges… Mindegy, ez most nem számít… csak az, hogy meggyógyulj. – és köszönöm Josh, ez sokat jelent nekem!

- Ugyan, ennyit megérdemelsz, azok után, hogy mi történt veled! Akkor én most megyek, nem sokára benézek. – óvatosan hátba veregettem és még láttam, hogy bemegy a szobádba.

Még találkoztam a főorvossal, és megerősítette eddigi tudásomat állapotodról.

Az autóban ülve tárcsáztam anya számát. A második csörgésre fel is vette.

- Szia, fiam! Mi újság? Hogy van Sophie? Ugye, minden rendben? Hamar felépül? – anya aggódott, rettentően aggódott.

- Nyugodj, meg anyu! Sophie… Nos, ő kómában van, eltört az egyik karja is…de ne félj, fel fog épülni! Az orvosok is azt mondják, hogy csak idő kérdése, és ő megint a régi lesz! Nem sokára otthon leszek!

- Te jóságos ég! ... Kómában?? Ez..ez szörnyű… - majdnem sírva fakadt, de türtőztette magát. - Hogyha az orvosok azt mondják, biztos úgy lesz! Úgy sajnálom szegénykémet! Oké, siess haza! Szia!

- Szia!

Beugrottam a közeli boltba, valami vacsoráért, és, hogy Daniel-nek is vigyek valami ennivalót, ha már annyit virraszt melletted! Nagyon rendes fiúnak tűnik… de még nem ismerem annyira, hogy megbízzak benne, remélhetőleg idővel, ez változni fog.

Hazaérve, a vásárolt dolgokat elpakoltam a konyhába, hallottam, hogy anya valakivel telefonál a nappaliban. Nem kellett volna, mert illetlenség, de hallgatózni kezdtem.

- Igen ma reggel történt… köszönöm … ez sokat jelent … átadom … biztos örülni fog, ha megtudja … rendben, menj, ha menned kell … Szia! … és: Még egyszer köszönöm Nick! …

Nick…… csak ez a név járt a fejemben…

3. fejezet - Mikor minden kirakós darab passzol, igen... akkor jön a sors

Meghoztam a 3. fejezetet! Dorci kedvéért egy nappal korábban! (L) :) Jó olvasást!

Másnap korán reggel keltem, reggelit készíteni anyának. A kedvencét csináltam: juharszirupos palacsintát, egy pohár citromos teával.

Valaki óvatosan nyitotta ki a bejárati ajtót. Josh állt a küszöbön egy hatalmas fehér liliom csokorral.

- Ez gyönyörű! – csak ennyit tudtam hozzá fűzni.

- Hát persze, hogy az! Mit vártál tőlem?! - ördögien vigyorogva és felvont szemöldökkel mondta mindezt, én odamentem mellé és játékosan beleboxoltam a vállába. – Hugica, kész van a „meglepireggeli”?

- Ó, igen, kész van bátyuska! Látom, nem maradhat el nálad a reggeli csipkelődés sem! – mosolyogtam. Egy tálcára raktam mindeközben az ennivalót. Mi van, ha anya már most tudja, hogy miben sántikálunk?! Ha már most tudja mit fog erre válaszolni?! Olyan megmagyarázhatatlan érzésem van… nem tudnám megmondani mivel kapcsolatban, de ma történni fog valami rossz… nagyon erős ez az érzésem…

- Hogy is maradhatna?! Sophie, minden rendben? Hirtelen olyan más arckifejezésed lett… olyan bánatos és kétségbeesett… - odalépett mellém és megfogta a kezem… - Mondtam valami rosszat? Vagy történt valami, míg nem voltam itthon?

Elmondjam neki? Nem voltam biztos benne, hogy meg kéne vele osztani legújabb felfedezésemet, de nem szerettem volna, ha téves feltételezéseket tesz. Végül úgy döntöttem beavatom őt is.

- Nem, nem mondtál semmit, és nem is történt semmi. Csak olyan furcsa érzésem van… valami történni fog ráadásul még ma, valami nagyon rossz… lehet, hogy a tervünkkel kapcsolatban…

- Azzal biztos vagyok benne, hogy semmi rossz nem lesz! Felejtsd el ezt az egész érzetet! Nem fog történni semmi Sophie! – annyira aranyos volt, hogy nyugtatni próbált, hogy már nem is izgultam. Hálául szorosan odabújtam az oldalához.

- Na, oké lepjük meg anyát egy kicsit! – majd rám kacsintott, én pedig felkacagtam.

Fogtam a tálcát, ő pedig a csokrot és az üvegtárgyat és felmentünk a lépcsőn, anya szobájának ajtajához, majd óvatosan benyitottunk… Persze anyukánk szeme rögtön felpattant és meglepett csillogás tükröződött benne.

- Jó reggelt anyu! – egyszerre köszöntöttük.

- Nektek is gyerekek… szebben nem is kezdődhetett volna a reggelem! – boldog mosollyal ajándékozott meg minket.

- Ezek a tieid! – Josh odaadta a delfint és a virágcsokrot. Anya gyanakvó pillantással végigmért minket… valamit sejthet, mivel ilyen meglepetéssel normális esetben nem szoktunk készülni.

- És mivel érdemeltem ki ezt a fajta bánásmódot? – próbálta elviccelni, de érződött a hanglejtésén, hogy tényleg érdekelné, de meglepően nyugodt volt… talán beigazolódott a sejtésem, és tényleg tud valamiről?!

- Hát… - próbáltam valami elfogadható válasszal előrukkolni – mert… remek anya vagy! – ez még nekem is furán hangzott… de remélem a hangomból nem lehetett erre következtetni.

Hitetlenkedve megrázta fejét és mosolyogva elvette mindkét ajándékát, majd a csomagolópapírt eltávolította, és a szája is tátva maradt a meglepetéstől.

- Ez… ez olyan, mint amit régen eltörtetek? Ez gyönyörű, köszönöm. És a virág… ez a kedvenc virágom… egyszerűen csodálatos! – majd félretette az ajándékait, és én elé raktam a reggelijével megrakott tálcát. – Köszönöm szívem, hmm… a reggeli, amit annyira imádok… ez nekem nagyon gyanús, ugye tudjátok?

Bennem pedig meghűlt a vér. Még nem nagyon gondoltam bele a 2 lehetőségbe, amit ha megkérdezzük, hogy elmehetünk-e válaszolhat… Nos, ha igen…akkor én leszek a legboldogabb a világon, és ő pedig a legjobb anya…bár mindig tudtam, hogy ő az…azt a tényt leszámítva, hogy gyakorlatilag el vagyunk tiltva az édesapánktól. Ha pedig nem… akkor, vagy megint belesüllyedek a „depressziómba”, vagy addig küzdünk, amíg nem érjük el, amit akarunk, mert abban biztos vagyok, hogy elfelejteni képtelen leszek.

- Na, gyertek ide! – leültünk mellé az ágyra és ő átkarolta mindkettőnk vállát. – Mondjátok el nekem, mire van ez az egész? Mit szeretnétek annyira?

- Nos, anya igen van egy dolog, amit szeretnénk, és ami boldoggá tenné Sophie-t is és…- nem hagyhattam, hogy Josh kerüljön helyettem bajba, ha nem jól sül el ez az egész…

- Ne Josh… hagyd, én akarom annyira, én fogom elintézni, nem fogsz miattam bajba keveredni! – hangom fenyegető helyett… inkább szomorkás lett, egyre inkább hittem a kudarcban, persze mindez még alaptalan volt.

- Gyerekek, valaki beavatna engem is? Senki nem kerül bajba! Mindent meg tudunk oldani! Mindenben segítek nektek, ez a dolgom! – bíztatóan megsimogatta a hátamat, és én erőt gyűjtöttem és feltettem a kérdésemet:

- Rendben… Szeretnénk … - lehajtott fejjel suttogtam ezt a két szót: - Meglátogatni apát!

Vártam a kitörését, azt, hogy, mégis hogyan gondoltuk ezt, de egyik sem jelentkezett, ehelyett csak egy halk sóhajtást hallottunk.

- Nagyon haragszol? – kérdeztem bátortalanul, és már bántam, hogy elrontottam ezt az idilli reggeli hangulatot.

- Nem, dehogyis rátok? Tudtam, hogy eljön ez az idő is… hogy látni szeretnétek az apátokat… megértem. Kérlek, ne haragudjatok rám, hogy nem találkozhattatok vele. Én csak… annyira féltelek titeket, és olyan gyáva vagyok! Egy szörnyű anya! – arcát tenyerébe temette és egy könnycseppet láttam legördülni az arcán.

- Jajj… ez nem igaz! – Josh próbálta vigasztalni.

- Hát persze, hogy nem! Te egy csodálatos anya vagy! Mindig erős voltál, sosem éreztetted apu hiányát. Tele vagy szeretettel és kitartással! Bármikor lehet rád számítani! Sose jusson eszedbe ilyesmi! Mégis, hogy lennél gyáva? Egyedül neveltél minket majd’ két éven keresztül, természetes, hogy féltesz minket. – bíztatólag rá mosolyogtam. Most, hogy belegondoltam, Sarah tényleg nem is mutatta ki fájdalmát, pedig valószínűleg ő sokkal jobban szerette apát, mint én.

- Jól van, azt hiszem itt az ideje annak a beszélgetésnek, amire már régóta sort kellett volna kerítenünk!

Ezzel belekezdett a múltban történt válásuk okának magyarázásába:

- Akkoriban, ugye apátok bele kezdett egy vállalat alapításába, nem sokat volt otthon… veletek nagyon sokat foglalkozott, ha csak tehette… de egyik nap közölte, hogy bent szóltak neki, el kell költöznie az állam másik végébe és nem viheti a családját, ő sem értette, hogy miért van ez a bugyuta szabály, de ezt be kellett tartania. Gondolom azért, hogy 100%-ig a munkájával törődjön, de ez akkor is milyen szabály… Rengeteget vacillált, hogy hogyan döntsön, mert ugye ha ezt a jól kereső állást elveszítette volna, akkor nem tudtunk volna miből megélni… tehát apátok a munkáját választotta a családja helyett… azóta is lehet hallani, hogy a vállalat nagy fejlődésen ment keresztül és ez lett Amerika legnagyobb cége. – a beszéd végére anya könnyei egymás után potyogtak megállás nélkül. Most már értettem mindent! Apa a munkáját választotta helyettünk, ez szomorú… de akkor még van rá esély, hogy szeretik egymást! És ez a tény… ez felér egy reménysugárral… van még lehetőségük újrakezdeni… persze, ha ki tudnak békülni…

Anyu szépen lassan megnyugodott.

- Ne haragudjatok, hogy ennyire érzékeny vagyok… régen nem beszéltem róla senkinek, és akár hiszitek akár nem még mindig nagyon frissek a sebek ahhoz képest, hogy 2 teljes éve történt ez az egész!

- Semmi baj! Megértjük. De, ugye tudod, hogy nekünk jogunk van látni apát! És, hogy én már elmúltam 18 és igazi felnőtt… - itt rám kacsintott, tudtam miért… a legutóbbi beszélgetésünkkor lévő kis csipkelődés miatt. Nekem ezen mosolyognom kellett… - vagyok, és csak a te beleegyezésed kellene ahhoz, hogy elmehessünk Floridába apához. Sophie szülinapja vészesen közeleg…

Szemem sarkából anyura pillantottam, nyugodt marad az arca, szemeit lehunyta, ismertem ezt az arckifejezést, gondolkodott. 1-2 percig néma csönd honolt a szobában, aztán anyának sikerült meglepnie:

- Igazatok van! Muszáj titeket elengednem, mint mondtátok jogotok van látni őt! Biztos Nick is örülne nektek! Tehát el kell titeket engednem, bármennyire is fogtok hiányozni nekem! Látom, mennyire szeretnétek... És nem tehetem meg veletek, hogy apa nélkül nőjetek fel… – kinyitotta szemeit és nehéz volt elhinnem két ennyire ellentétes érzést kiolvasnom belőlük: boldogságot, hogy minket boldognak lát, és szomorúságot, hogy egy kis időre is, de itt hagyjuk őt, és azért is szomorú, mert Nick ezt tette velünk.

- Ez most komoly?! Úristen, azt hittem nem fogsz elengedni… és te vagy a legjobb anya a Földön. Héé, te nem jössz velünk? Menjünk mindannyian! Szerintem Lara-t is látni szeretné! Meg téged is! Bár ezt neked kell eldöntened, hogy meg tudsz-e neki bocsátani, és hogy barátként tudsz-e még rá gondolni, de nem muszáj vele találkoznod… – akarva-akaratlanul is de a hangom reménykedő volt, reménykedtem, hogy újra egy család lehetünk!

- Nos, igen szerintem is örülne, hogy újra láthat titeket… nem biztos, hogy meg tudok neki bocsátani, de meg lehet próbálni, és amúgy sem mehettek el nélkülem! De jót tenne nekünk egy kis kiruccanás! Tehát, ha szeretnétek, menjünk Amerikába! – Egyszerre nevettük el magunkat. Én pedig megint boldogabb lettem, mint tegnap voltam.

Most itt ülök a kocsimban és a „Amerikábamegyünkvásárlókörutamat” teszem.

A zenelejátszóban megy a kedvenc számom, én pedig az énekessel együtt dalolok.

Hihetetlen, hogy anya ennyire könnyen elengedett minket… igaz, hogy csak az ő felügyeletével léphetünk Amerikai kontinensre, de ez is valami, ez már nagyon nagy valami! Úristen, bele se gondoltam, hogy látni fogom apát! Tisztára olyan, mintha az a 2 év nem is létezett volna… olyan izgalom lett rajtam úrrá.

De akkor miért nem múlt el ez a furcsa érzésem?! Ez a nap szebben nem is végződhetne… akkor meg miért ilyen rossz? Rá fogok jönni, rá kell, hogy jöjjek mi fog történni.

Elmélkedésemből egy kamion dudája rángatott vissza a valóságba. Majd egy hatalmas puffanást hallottam, és elsötétült körülöttem a világ…

2. fejezet - Igyekezet...

- Brrrrr…Brrrr – légyszi, hagyd abba, bármit megteszek, csak hagyd abba!

- Brrrrr…Brrrr – idegesen nyomtam le ébresztőórámat, s keltem ki az ágyból.

Egyből a naptáramhoz léptem, s lehúztam a mai nap kis négyzetét. Május 7-e van. Kinéztem az ablakon, és meglepődve tapasztaltam, hogy Londonhoz képest kisütött a nap. Na... legalább ez a nap annyira nem lesz borzalmas …annyira. Felvettem egy térdig érő farmert és a kedvenc pólómat, és lemasíroztam a lépcsőn.

- Jó reggelt kincsem! – anya hangja köszöntött először ezen a mai napon.

- Nektek is! – kissé kedvetlenül szóltam vissza, tudom, hogy pedig most kedveskednem kéne, hogy mégis elengedjen minket, de ez nehezebbnek bizonyul, mint gondoltam.

- Elrabolhatlak egy percre Sophie? – Josh kissé nyers kérdésére csak bólogatni tudtam.

Átmentünk a nappaliba, és leültünk az egyik kanapéra.

- Ugye tudod, hogy miben állapodtunk meg? Meg kell mutatnunk anyának, hogy elég érettek vagyunk, arra, hogy el lehessen minket engedni. Tehát legyél szíves anyának mindenben segíteni, Lara-ra vigyázni, meg mit tudom én, bármit megcsinálni, amit kér.

- Nem várhatod el, hogy a szolgája legyek!- kissé idegesebb volt a hangom, mint kellett volna.

- Én nem ezt kértem, te is jól tudod, csak adj neki időt… nem fog elengedni, ha rögtön ajtóstul rontasz a házba.

- Ez ugyanúgy a te dolgod is, úgy beszélsz róla, mintha te nem akarnál velem jönni, csak úgy engedne el, ha velem jössz! – kétségbeesve szorongattam az ölemben lévő párnát. Nem veszhetek össze az egyetlen emberrel a családomban, akit érdekel, mi van velem, mi jó nekem!

- Josh, én sajnálom, csak mostanában annyi feszültség van bennem… és annyira áhh ... – most már nem zavartattam magam, tudom, hogy gyerekesen viselkedtem, de elbőgtem magam.

-Shh, Shh, hugi én nem haragszok, na, gyere ide!

Odahúzott az ölébe, és mint a kisbabát elkezdett ringatni.

- Gyerekek, mit szólnátok, ha holnap elmennénk…- ekkor lépett be anya a nappaliba és megdöbbenve figyelte ölelkezésünket és könnyektől csillogó szemeimet. – Jézusom, Sophie, mi baj van kicsikém?

- S..s..emmi- szipogtam.

- Bármi is az megoldjuk, együtt hidd el! – maga a megtestesült optimista édesanya, ha tudná, hogy rajta múlik minden, egy beleegyezésétől minden megoldódna… édes álom, de megpróbálni meg lehet.

- Na, én megyek, mindjárt elkések a suliból. Szia Sophie, szia, anya! – azzal Josh adott egy puszit az arcomra és bátorítólag megszorította a kezem. Anyának is adott egy puszit és kiment a szobából, majd egy ajtó csapódás tudatta velünk, hogy elhagyta a házat.

- Jajj édes fiam hányszor mondtam, hogy ne csapd be azt az ajtót! Na Sophie, mondd el mi bánt! – majd leült mellém és átkarolta a vállam.

- Anya neked sosem jut eszedbe apu? – lehajtott fejjel kérdeztem meg ezt az aprócska kérdést, aminek nagy jelentőségteljességet szántam. Anyu csak sóhajtott egyet, és szemei kicsit szomorúbb érzelmeket tükröztek.

- Sophie, tudom, hogy hiányzik neked Nick, de annak az időszaknak vége… az már nem jön vissza, az már a múlt…- anya hangja itt elcsuklott, és a semmi mást nem vettem észre benne csak szomorúságot. Két év óta először kérdeztem apuról őt. De ezek szerint neki is hiányzik… de akkor tudnám miért váltak el. Lehet, hogy más oka volt, nem az hogy már nem szerették egymást? Nekünk legalább is sosem mondták, hogy miért teszik… mi csak a veszekedéseket hallottuk és azt, hogy anya kijelenti, hogy költözünk.

Beszélgetésünket Lara sírása szakította meg. Anya felszaladt az emeletre, hogy lehozza a kis csöppséget.

- Na, jól van, semmi baj, itt vagyok édesem. – csitítgatta.

Aztán a telefon kezdett el csörögni. Kezdtem úgy érezni, minden és mindenki összeesküdött ellenünk, és a tervünk ellen.

Elvettem Lara-t, míg anya telefonálni indult. Hihetetlen, milyen édes a kis húgom, és hogy én mennyi időt töltöttem felesleges dolgokkal, ahelyett, hogy kiélvezzem, hogy van egy picike testvérem. Rám mosolygott azzal az óriási, tengerkék szemével és én elolvadtam. Már nem sírt, megnyugodott a karjaimban. Ez felemelő érzés volt. Anya visszajött a telefon mellől és meghatódva figyelte a jelenetet.

- Ki volt az?- kérdeztem.

- Csak Nina, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem egy csajos estét tartani, de nem fogadtam el az ajánlatát, nem hagyhatom felügyelet nélkül Lara-t.- szégyellte magát, hogy legjobb barátnőjét hanyagolnia volt kénytelen mostanában. Nekem pedig itt volt a lehetőség:

- Én szívesen vigyázok rá! Így is alig vagyok vele! Éreznie kell, hogy van egy nővére, akire a későbbiekben is bármikor számíthat majd! – boldog voltam, és nem csak azért mert a tervem egyik fele, miként segítek anyának teljesülni látszik, hanem azért is mert a kistestvéremmel töltöm az estét.

- Megtennéd nekem? Biztos, hogy nem teher? Bírni fogsz vele? Nem muszáj elmennem kicsim. Annyira örülök, hogy mosolyogsz! – megint meghatódott, mint nem sokkal ezelőtt. Sarah, aki mindenki előtt keménynek mutatja magát, a válás után sem ejtett nyilvánosan egy könnycseppet sem… persze azt nem tudja, hogy én hallottam azért, hogy éjszaka sírdogált, most meghatódva tekintett le rám.

- Persze, ez a kis apróság annyira aranyos és szeretetre méltó, kár lenne egy ilyen lehetőséget nekem elszalasztani, örömmel vigyáznék rá!

- Köszönöm aranyom! Jövök neked eggyel! Majd gondolkozz, mit szeretnél! – rám kacsintott, és megpuszilt mindkettőnket és újra tárcsázta Nina-t.

Hajhaj ... ha tudná, mit szeretnék igazán… de eldöntöttem nem fogom ma megkérdezni!

Még beszélgettünk egy fél órát, ez az anya lánya beszélgetés már nagyon hiányzott. Igazi barátnőként tekintettem most már Sarah-ra, akivel bármit meg lehet beszélni és ráébredtem, hogy anya nem is olyan borzasztó ember, sőt egy remek szülő… csak egyetlenegy témáról nem hajlandó mondani semmit… apa.

Egész este vigyáztam Lara-ra, igazán megszerettük egymást. Nem csodálom, ha eddig úgy érezte nincs testvére, hiszen önző módon csak a saját szomorúságommal törődtem... abba nem gondoltam bele, hogy a többieknek is ugyanolyan rossz, de mostantól a hugom mellett állok, és több időt fogok vele tölteni Lefektettem a kis manócskát, aki rögtön el is aludt.

Halottam az ajtó nyílását, majd Josh köszönését.

- Szia, Sophie! - mondta.

- Szia, bátyus! – suttogtam, és Josh rögtön vette az adást.

Elmeséltem a reggeli történéseket anyával, és tesóm gratulált, hogy sínen vagyunk!

- És te miért jöttél ilyen későn? – kérdeztem.

- Hoztam egy kis meglepetést anyának! Nézd! – elém rakott egy papírba csomagolt valamit. Kibontottam, egy üveg delfin volt, pontosan olyan, mint amilyet kisebb korunkban Josh-sal eltörtünk, mert kergetőztünk a házban, és pontosan olyan, mint amilyeneket anya imád, és gyűjt.

Elmosolyodtam és Josh is mosolygott. Ha anya nem is dönt úgy a végén, hogy elenged minket, akkor is ez az egész ötletünk és megvalósítási kísérlete alatt nagyon megkedveltük egymást, és egy csapattá kovácsolt minket.

Mielőtt lefeküdtem volna, szembe tűnt, hogy a mobilom egy SMS érkezését jelzi. A kijelzőn a legjobb barátnőm neve állt. Gyorsan meg is néztem az üzenetét:

Szia, Sophie-m! Annyira hiányzol, a napsütés is még mindig rád emlékeztet. Nos, a heti helyzetjelentés: Képzeld, végre sikerült megvalósítani a régi tervünket, miszerint Tom és Kate összejöjjön. Hányszor próbálkozott be nálad, megszámolni se tudom! Míg Kate fülig szerelmes volt belé! Most már ezen nem kell aggódnunk! Olyan rossz, hogy nem te ülsz mellettem, és nem beszélünk mindennap, mint régen. Remélem jól vagy! Itt minden oké, leszámítva, hogy nem vagy itt. Na, megyek, mert Lilly addig nem fog békén hagyni, míg el nem viszem a játszótérre. Puszil, Ölel: Molly.

Igen, ő az én legjobb barátnőm, le se tagadhatnám. A kistestvére sem változhatott sokat, régebben is mi vittük le a játszótérre Molly-val. Azt senki sem tudta nekünk megtiltani, hogy hetente ne írjunk egymásnak. Mindig tartotta bennem a lelket, és én is örök támogatója voltam. Nagyon hiányzik…

Gyorsan visszaírtam neki, és reméltem, hogy ott Floridában, nincs még nagyon késő. Jobban nem is zárulhatott volna a mai napom.

Nyugodtan hajtottam álomra fejem, és vártam az újabba nap rejtelmeit.

1. fejezet - Egy szürke hétköznap apró fénysugárral

A nevem Sophie. Sophie Taylor. Három hét múlva 17 leszek... Hurrá… mit ne mondjak, nem repesek az örömtől... Apukám- Nick Floridában él, már két éve nem láttam, mióta a szüleim elváltak. Régen nagyon ragaszkodtam az apukámhoz, ezért is fáj annyira ez az egész. Tisztán emlékszem, utolsó napomra az amerikai kontinensen, a búcsúzásunk szívszorító volt, anya apára se nézett, csak odaadta a kezébe egy utolsó puszira a kishugomat Lara-t, és ennyi volt. Ezek után elköltöztünk, egész Amerikát magunk mögött hagyva minden boldog és minden szomorú emlékkel. Mai napig nem értem, anya miért nem engedi, hogy találkozzunk az édesapánkkal, azt nem tartom igazi indoknak, hogy egy egész óceán választ el minket tőle! A bátyámat Josh-t is nagyon megviselte, ami történt, de ő hamarabb beletörődött a helyzetbe. Engem viszont azóta mosolyogni sem látott senki, hisz imádtam a családomat egy tökéletes kis csapat voltunk mi együtt..hmm..együtt, még most is képes vagyok könnycseppet ejteni azért, ami már több évvel ezelőtt történt. Nem azt szokták mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít? Nálam ez az elv úgy tűnik hatástalan...

Most is itt ülök a kanapémon szobámban bezárkózva és olvasni próbálok valamit… aminek már a címére sem emlékszem, a gondolataim messze járnak innen, a mostani otthonomtól, az örök csapadékos Londontól, a napsütéses Floridában. Vajon mit csinál apa most? Még mindig megmaradt az a szokása, hogy a zoknijait szanaszét hagyja? Emlékszem anya hányszor rászólt, és apa csak akkor szedte fel, ha mindegyik után kapott egy puszit anyától… önkéntelenül is elmosolyodtam, persze csak képzeletben. Istenem, hogy hiányzik…

Elmélkedésemből valaki kopogtatása riasztott fel. Josh dugta be a fejét az ajtón:

- Hé, Hugi bejöhetek?

- Gyere csak! – a hangom még mindig szomorúan csengett, pedig megpróbáltam egy kis életet vinni bele, de édes bátyuskám így is észrevette. Odalépett az ágyamhoz és leült a szélére.

- Van egy ötletem! Mit szólnál, ha apánál töltenéd a szülinapodat?– közben incselkedve rám kacsintott. Én pedig ledöbbentem, nem tudom mennyi ideig lehettem ilyen állapotban, csak arra figyeltem fel, hogy valaki a kézet végighúzza az arcom előtt.

- Hahóóó! Ha tudom, hogy így reagálsz nem biztos, hogy felvetem ezt az ötletet. – hangja csalódottságról és megbánásról árulkodott.

- Nem, nem, félreérted! Én csak annyira meglepődtem, hogy tulajdonképpen én sem tudom mi lett velem. Nagyon szeretnék elmenni hozzá, de ezt hogy tudnánk megoldani? Anya sosem engedné meg, hogy elmenjek hozzá... egyedül. – a hangom amennyire az elején izgalom és a viszontlátás öröme miatt boldogan csengett, a végére megtelt keserűséggel és csalódottsággal.

- Hát igen… anya nem lesz könnyű tészta, de valahogy megoldjuk. Szeretnélek vidámnak látni, mint régen, mikor…- tudtam, hogy hogyan szerette volna befejezni a mondatot és értékeltem, hogy nem tette meg. És ebben a pillanatban egy elfogadható ötlet jutott eszembe. Ha most ábrázolhatnám ezt az egészet, úgy fejezném ki, hogy a kis villanykörte felkapcsolódott az agyamba.

- Josh, Josh!- hangom most egy fokkal boldogabbnak tűnt, ezt ő is észrevette és értetlenül, de vigyorogva vont kérdőre:

- Hé, hé hugica, mi ez a hirtelen jött boldogság bomba? – még mindig mosolygott én meg egyre inkább hittem azt, hogy örülni fog a tervemnek.

- Hát.. eszembe jutott egy ötlet, amivel én is és szerintem te is jól járnánk! – direkt húztam, már csak úgy megszokásból is, de az biztos, hogy nála jobb báty nem is létezik.

- Naa.. könyörülj meg rajtam és áruld el, különben más módszerhez folyamodom, hogy megtudjam, mi jár abban az okos kis buksidban! – nagyon jól tudtam mi az a „más módszer”, általában addig csikiz míg ki nem nyögöm, amit akartam. Őszintén szólva ehhez most nem igazán volt kedvem.

- Jó, jó… nem akarok most szenvedni a te hihetetlen módszeredtől! Elárulom! Tehát ugye te most egy 19 éves igazi felnőtt vagy… és – utáltam, ha valaki a szavamba vágott…de persze ezt ő is nagyon jól tudta…

-Ó kihagytad a jóképű és erős jelzőket… - nevetett a saját viccén… én meg égnek emeltem szemeimet… igen bátyus nagyon vicces valaki, de most nem marad törlesztetlenül, hogy belevágtál a szavamba!

- Ó tényleg bocsi… és annyira jó a hangod mikor a zuhanyrózsába énekelsz…- most én mosolyodtam el, de inkább ördögien mint boldogan… ezt már egy ideje észrevettem és csak arra várt, hogy felidegesítsen és így vágjak vissza.

- Naa.. te..mi…még hogy én…ezt..meg honnan tudod…- ó annyira édes volt, hogy nem tudott egy értelmes mondatot összehordani, és még hogy elpirult, majdnem megsajnáltam..majdnem!

- Mindegy… mindegy, ezt csak azért kaptad, mert belevágtál a szavamba! Ígérem nem árulom el senkinek… na… folytathatom te jóképű és erős felnőtt?!

- Igeen!

- Szóval semmi kifogása nem lehet az ellen, hogy elkísérj, hiszen felnőtt vagy, és nekünk meg jogunk van látni apát! Lehet, hogy apának meg segítségre van szüksége valami miatt, akármi miatt… szerintem neki sem kedvező ez a helyzet, hogy el vagyunk tiltva tőle! – mondat végére már könnyek szöktek a szemembe, de sikerült visszatartanom őket.

Josh felállt és odaült mellém a kanapéra, óvatosan megcirógatta az arcom.

- Soph, minden a legnagyobb rendben lesz, meg fogjuk oldani, és elmegyünk apuhoz ne félj! Csak azt hittem szeretnél eltölteni egy teljes hetet kettesben apával, hisz olyan régen láttad és annyira szeretted! Ne érts félre én is nagyon szerettem és szeretem is a mai napig, én is vágyom rá, hogy lássam, de ez most a te szülinapod lesz, és te döntesz mindenben, ha szeretnéd, hogy veled menjek, szívesen megteszem!

Én csak bólogatni tudtam és éreztem, hogy mosolyra húzódik a szám széle, annyi idő után először, s a könnyeim már el is tűntek. Már csak anyát kell megfűzni, ami mellesleg nehezebb lesz, mint nekem ez az egész 2 év összesen, de megoldjuk, ahogy tesó is mondta és minden meglesz egy apás hétre, amire már annyira vártam.

Josh felállt, magával húzott engem is és szorosan megölelt, nem szokott ilyet csinálni, hisz mégiscsak húg és báty vagyunk, de kivételesen örültem neki, és én is visszaöleltem. Hosszú idő óta most éreztem magam először kissé boldogabbnak. 

Nos, itt az első fejezet! Ne haragudjatok, egy kicsit rövidre sikeredett! :) Rékaa.

Sziasztok! :)

Ösztönzésre ugyan, de megnyitottam blogom, ahol többek között története(i)m kínálom olvasásra. Köszönet: Szofinak és Bellsnek, akik rábeszéltek :D Szofinak köszönöm az első fejlécemet is!(L) :)

És nagy-nagy köszönet mindenkinek, aki támogatott, és tanácsokkal látott el! Most nem kezdem a köszönöm anyának, apának, és a szülésznőnek szöveget xD De Szil-t mindenféleképpen meg kell említenem. Az ő blogjának felfedezése vezetett be ezeknek az oldalaknak világába. Ha akkoriban ez nem történik meg, nem lett volna elég bátorságom sajátot nyitni... szóval köszönöm :D (L) mellesleg remek író, bátran ajánlom az oldalát annak, aki szereti a Robsten történeteket, szerintem ez az egyik legjobb (:

Kritikákat nagyon szívesen fogadok, jókat, és rosszakat egyaránt, hiszen, csak így tud az ember fejlődni!

Nem is szaporítom tovább a szót, lássuk az első fejezetet! :)