15. fejezet - Kellemetlen beszélgetés

Sziasztok! De jó újra itt! :) Hoztam nektek egy fejezetet, aminek annyira még nincs is túl nagy jelentőssége, de érdemes elolvasni, mert új infókat tudhattok meg általa! Annyira hiányzott már ez a fajta felhajtás, meg maga az írás is természetesen! :) Szóval most örülök, hogy össze tudtam hozni nektek egy újabb adag olvasnivalót, mert valószínűleg nem fogok hozni megint egy ideig! :( Ne haragudjatok, nem lett túl élvezetes, eléggé kivagyok most a nagy rohanástól meg a rengeteg kötelességtől, nézzétek el nekem ezt a kis botlást! :/ (:  

Na de ne szaporítsam tovább a szót! :)

Kellemes olvasást! : 

//Daniel szemszöge//

 „ - Ó, Kevin, hát persze, hozzád megyek feleségül!” – Na, csak ezt ne! 

„ – És következő lépésben belehelyezzük a friss, párolt brokkoli fejeket a sajtszószba, majd rozmaringgal fűszerezzük. „  - Van valaki, aki ezt megenné? Már a brokkoli alapból undorító!

„ – Nagy legénynek kell lenni ahhoz, hogy erre a vadállatra nyílt vízen vadásszon az ember! Félelmetes, rágásra képtelen fogai csak az áldozat megragadására, és széttépésére alkalmasak.” – Máskor örömmel néznék végig egy cápákról szóló természetfilmet, de most lehetetlenség odafigyelnem rá, miközben egyre csak egy személy jár a fejemben…

A fölösleges árampocséklást elkerülve ki is kapcsoltam a tévét. Elnyúltam a kényelmes kanapén. Igyekeztem nem RÁ gondolni… mit ne mondjak, nem sokáig ment… Képzeletem újra, s újra elém vetíti a pillanatot, mikor az a bizonyos csók történt köztünk. Hihetetlen érzés volt… leírhatatlan! Azaz egy dolog bosszant, hogy nem tudom biztosan, ő akarta-e, vagy csak a kötelességtudata tetette vele. Ha már feleannyira élvezte, mint én, akkor már nyert ügynek tekintem. Egyetlenegy valami… illetve valaki… miatt nem tehetem meg, hogy mélyebb kapcsolatba kerülök Sophie-val, mivel eldöntöttem, nem szeretném beavatni a családot semmibe, ami múltammal kapcsolatos. Így hazudnom sem kell, csupán elhallgatom a pontos igazságot. Büszke nem vagyok arra, hogy milyen voltam régen, de az már elmúlt…

Tegnap miután elárultuk Sophie-nak a titkot, nem lehetett vele bírni, pedig a dolog miértjét még nem is tudja… Az arcán átsuhanó érzelmek mindent elárultak róla abban a pillanatban. Mikor betoppantunk, a megkönnyebbülése kis haraggal vegyült, ez látható volt rajta. Aztán helyüket egyértelműen átvette az öröm, hogy - ha csak egy kicsit is - magunk mögött hagyjuk ezt a zajos várost és a természetben töltünk egy pár hetet. A hely, amit Zoe tanácsára megnéztünk fantasztikus lesz ez alkalomból.

Hmm… vajon milyen lesz az ott töltött idő? A legfontosabb számomra, hogy Sophie élvezze a legjobban. Hisz főleg miatta szerveztük meg ezt a kiruccanást. Minden egyes gondolatomban ott van Ő… Mit nem adnék, ha csak még egyszer érezhetném testét enyémnek simulni, csodákra képes ajkát az enyémmel együtt táncolni, ha egyetlenegyszer azt mondaná: „szeretlek”… de ez mind hiú ábránd. Nem érez irántam semmit, hisz akkor miért rohant volna egyenest a szobájába azon a bizonyos áramszüneti éjjel.

Azóta is csak az illemnek megfelelően megköszönte, hogy kieszeltük a kirándulást. Láthatóan kerül és ez fáj. Nehéz kiigazodni ezen a csodás teremtményen…

Fel sem tűnt, hogy élénk elmélkedésem közben álomba szenderültem, csak mikor egy kéz végigsimított arcomon és valami nehéz –valószínűleg egy takaró- rám kerül.

- Sophie… - sóhajtottam elégedetten.

- Daniel, ne haragudj! Csak hirtelen olyan hideg lett itt! Biztos nyitva maradt az a nyavalyás ablak! – nem a várt, csilingelő hang tulajdonosa beszélt hozzám. Rémültem emeltem tekintetem a kanapé előtt térdelő Sarah gondoskodó arcára. – És muszáj voltam megnéznem nem vagy-e lázas. Ne félj, senki nem úszta meg a vizsgálatot előtted. Erre azért volt szükség, mert Lara testhőmérséklete nem ment lejjebb tegnap óta és a doktor szerint nagyon fertőző lehet ez a fajta tüdőgyulladásos megfázás. Úgy sajnálom a kis drágámat! – én is sajnáltam a pöttöm hercegnőt. Ő tényleg mindenkit felvidított, nem lehet nem szeretni őt. – És lenne még itt valami ezzel kapcsolatban, ha nem bánod!

- Nyugodtan mond Sarah, majd meglátom mit tehetek az ügy érdekében. – feleltem egy torokköszörölés után, mikor megtaláltam a hangom.

- Rendben. Nos, most már tényleg biztos, hogy egy jó darabig nem mehetek utánatok sem… de jobb lesz, ha egyikőtök sem tartózkodik most ebben a házban a kicsi betegsége miatt… ezért szeretnélek megkérni, hogy menjetek el már holnap! Nem féltelek titeket, mindannyian felelősségtudatosak vagytok! Mellesleg lesz köztetek két nagykorú is. Bár ahogy őket ismerem, tőlük kitörhet a harmadik világháború is miközben egymással vannak elfoglalva, ezért inkább téged bízlak meg, hogy kiürítsd a lakást holnap délig. Benne vagy? – meglepett Sarah ilyen mértékű bizalma. Ismertem már egy ideje, számára első a családja és nekik mindig a legjobbat akarja. Már az is nagyon kedves volt tőle, hogy az elejétől fogva minket is a gyermekeinek tekintett, szárnya alá vett. Most pedig teljesen elcsodálkoztam rajta. Mindössze pár hete ismer…

Amíg édesanyánk élt imádott minket. Nem dolgozott, mindig velünk foglalkozott ellentétben apánkkal. Ő éjjel nappal szálította a különböző árukat. A munkájának élt, nem a családjának. Fordult a kocka mikor 10 éves lettem. Apának több évbe telt feldolgozni anya halálát. Nagyon bánta, hogy nem törődött velünk és igyekezett ezen változtatni. Kevesebb munkát vállalt és valamelyikőnk mindig vele volt. Így könnyebben ment mindenkinek a történtek feldolgozása. Együtt. Most a szüleim egy jobb helyen vannak, hiszem, hogy ott minden szép és jó, s ennek így kellett lennie…

- Daniel?

- Bocsáss meg, kicsit elgondolkoztam…

- Ha ez teher, megoldjuk másképp… - félreértette gondterhellté vált arckifejezésemet.

- Nem, dehogyis! Ha ezt kéred, megyünk holnap! – a szemeiben boldogságot véltem felfedezni… hát, ha tudtam volna, hogy ennyitől boldog lesz, többször ajánlottam volna fel a segítségem…

- Köszönöm! – felállni készült, de félúton meggondolta magát. – Ó, és lenne még itt valami! Nem tudom, hogy gondolkodtál-e már ezen… elég kínos pont nekem mondanom, ezt a nővéreddel kéne megbeszélned!

- Sarah, tudod, hogy bármit mondhatsz bármikor! Már szinte az édesanyamának tekintelek! – ekkor még nem is sejtettem, hogy épp a közepébe találtam a témának.

- Hát… tudom, hogy nem sokára 18 leszel, mindössze pár hónap, de addig is valakinek kötelező elvállalni a gyámságodat. Gondoltam, úgy is a nővéred lesz az, de először neked akartam az eszedbe juttatni… - a pulcsija végével kezdett babrálni, eléggé zavarban lehetett, pedig semmi oka nem volt rá.

- Ezzel tényleg nem számoltam… de szerintem hagyjuk Lucy-t ezzel, meg van a maga dolga a sulijával meg Josh-sal… Nagyon sokat kérnék tőled, ha szeretném, hogy te legyél a gyámom? – igazából tisztában voltam vele, hogy minden vágya ez lenne, miért is ne okozzak neki örömet, amivel csak tudok? Meg különben is nagyon bírtam Sarah-t, remek családanya.

- Komolyan szeretnéd? Ez annyira megható, hisz nem is ismersz olyan régóta! Dehogy kérnél sokat, ne beszélj már hülyeségeket! El is intézem a dolgokat akkor később! Köszönöm a bizalmat Dani! – mosolygott rám őszintén.

- Én köszönök mindent! Befogadtál minket, gondoskodsz rólunk, és még te vagy hálás… nem jó ez így! Apropó merre vannak a lányok? Olyan halk a ház… - képtelen voltam nem rákérdezni…

- Hát egy darabig biztos az marad… láthattad tegnap Sophie lelkesedését. A három oldalas bevásárló listáját meglobogtatva, Molly-t maga után vonszolva - aki lemondó arckifejezéssel tűrte ezt - kiviharzott a lakásból. Nem nagyon szeret vásárolni, most mégis… azt mondta, sok mindenre van szüksége a kiránduláshoz…  lehet, hogy mindössze nincs kedve itthon ülni és unatkozni. – nekem lett volna ugyan más tippem is, hogy kit akar messze elkerülni… ez a feltételezés nem esett túl jól így is fájó szívemnek.

- Klassz… - ennyit tettem mindössze hozzá. Lelkesedésem nem volt túl nagy, ez tény, de miért is lenne?

- Mami! – jött egy édes hang a szoba felől, majd meg is pillanthattuk tulajdonosa borzos kis buksiját. Sarah azonnal felpattant.

- Drágám, mi a gond?

- Kakaót akarok! – vigyorgott a kis csintalan manó.

- Ó, hát így állunk! – tette csípőre a kezét anyukája. – Ennyire rosszul vagyunk? Akinek követelőzni van ereje nem is beteg! Aki nem beteg, annak nincs szüksége forrócsokira ebben a melegben!

- Kérek szépen kakaót! – mondta immár mézes-mázos hangon Lara.

- Így már más kisasszony! És most sipírc befelé, itt neked hideg van! Viszem nem sokára a rendelést, te kis ravaszság! – a kicsi ránk villantotta széles mosolyát, majd tüsszentett egy hatalmasat, aminek következtében sikeresen elvesztette egyensúlyát. A földön fekve csilingelőn kacagni kezdett. Mi sem álltuk meg.

- Nos heregnő, téged a nátha valóban padlóra küldött. – vetettem oda. Válaszként egy picike, rózsaszín nyelv mutatkozott be nekem, majd anyukája beterelgette a szemtelen lánykát karanténjába.

- Micsoda kis boszorkány! – mosolygott Sarah miközben visszalépkedett a helységbe. – Ja és a nővéred Josh-sal - hozzáteszem ki mással - a kórházba ment meglátogatni egy kislányt. Nagyon figyelmesek voltak, még Lara-t is megkérdezték, hogy egy körülbelül vele egyidős emberpalánta minek örülhet, mit vigyenek ajándékba. – csak tudnám, hogy én hol voltam, míg ennyi minden történt mai nap. Micsoda korán kelő familia…

Csapódott a bejárati ajtó egyet… kettőt, majd szélsebesen belibbent rajta életem megnehezítője. Nem bízott semmit a véletlenre. Majdnem elnevettem magam öltözékén. Fehér tornacipője tökéletesen egyezett toppjával, és ha ez még nem lett volna elég a harmóniából, miniszoknyája és túrakalapja ugyanabban a terepminta színben tündökölt. Azonnal odarohant Sarah-hoz, aki nem várta a támadást és megdöbbenve nézett hol rám, hol pedig vendégére.

- Szép napot Sarah! Milyen jó téged látni! – háromszor megpuszilta, majd végül elengedte áldozatát. – És Daniel! Már úgy hiányoztál! – valahogy sejtettem, hogy nem úszom meg én sem. Mivel a hosszú kanapén foglaltam helyet, tehette volna, hogy egyszerűen mellém ül, de ő persze másképp gondolta, fogta magát és az ölemben helyezte magát kényelembe.

- Na, rendben nekem teljesítenem kell a kicsi kérését, ha kellek a konyhában leszek! – még egyszer körbejáratta tekintetét rajtunk, majd indulni készült, de eszembe jutott valami.

- Sarah… én…

- Ne félj, köztünk marad! – kacsintott, majd kisietett. Biztos voltam benne, hogy tudja miről van szó. Semmiképp sem akartam, hogy akár Sophie, akár más, tudomást szerezzen róla, hogy hogyan is érzek iránta. Nem sejtettem, hogy mit szoktak egymással megbeszélni, mint anya-lánya, de most már nem féltem, hogy Sarah elmondja bárkinek is a kínos ébresztésemnél történteket.

Nekem sem kellett több, amint egyedül maradtunk, Mira-t leráztam magamról és elhelyezkedtem úgy, hogy még véletlenül se érintkezzünk sehol sem. Sikertelenül próbáltam lelombozni ezzel a kedvet.

- Felőlem, nekem így is jó. Hogy telnek a napjaid? Rég beszéltünk…

- Mira, az a rég tegnap volt! – sóhajtva fordultam felé és néztem bele zöld szemeibe, de nem éreztem, hogy elvarázsoltak volna, mint egy másik személy tekintete… - Nem emlékszel? „Véletlenül” erre jártál, mikor indultunk helylesre és „véletlenül” kedved támadt velünk jönni…

- De most komolyan, miért nem tudod élvezni egy kicsit a helyzetet? Itt élsz velük, közelebb tán nem is lehetne hozzád! Én csak annyit kérek, hogy próbáljuk meg együtt! Részemről ez csodás lenne, de nem értem neked miért kell ennyire pesszimistán hozzáállnod ehhez az egészhez! Nem eszlek meg!

- Tudtommal nem te szenvedsz amnéziában! Hol voltál mikor elmondtam, hogy köztünk nem lesz semmi, törődj bele? Ezzel zaklatsz már nem is tudom mióta. Annyi vitánk volt már ezzel kapcsolatban! Ne kezdjük már újra! – kimondhatatlanul ideges voltam rá… meg is lett a következménye.

- Mami! Mami! – sírt keservesen a kicsi a szobából. – Mi történt?

Sarah rögtön ott is termett.

- Daniel, kérlek fejezzétek be a hangoskodást! Gyere tündérem! – becsapta az ajtót maga mögött.

Felpattantam.

- Most meg hová mész? – értetlenkedett.

- Mindegy, csak el innen! – az ’el’ számomra most a hatalmas kertet jelentette. Úgysem töltöttem itt sok időt még.

Leültem a legnagyobb, terebélyes fa tövébe és kifújtam a benntartott levegőt. Ez a nőszemély egyre jobban idegesített. Nem állt szándékomban senkit sem zavarni, de nem bírtam magammal. Megmarkoltam egy csomó füvet, de inkább elengedtem. Nem vagyok én ilyen tomboló. Lefeküdtem a földre, nem törődtem semmivel, csak néztem az égen szárnyaló felhőket. A gyomrom szorgosan tudtomra adta minden percben, hogy kéne valami ennivaló után néznem, de nem törődtem vele. Csak hagytam, hogy elragadjon az álmok világának kapuja és egy olyan helyre repítsen, ahol a gond messze elkerül, ahol mindenki ott van, aki számít és ahol kellemes zene szól. Ez nem álom lenne? Már nem tudtam kideríteni, csak repülni…

Ezt az érintést, ha akarnám sem tudnám most már senkiével összekeverni, és a parfüm illata, ami makacsul orromba kúszott is csak egyetlenegy csodás személyé lehet. Még mindig aludnék? Mert akire most nézek egy angyalra hasonlít.

- Szia! – suttogta. – Reggel nem volt alkalmunk találkozni… Lenne kedved velem elfogyasztani ezt a rengeteg ennivalót? Beszélgethetnénk közben…mindenről. – mosolygott. Már csak egy kérdésem lett volna hozzá: Hol hagytad a szárnyadat? De sajnos elakadt a hangom látványától…