11. fejezet - Rejtélyek

Igen, mint látjátok, meghoztam a frisst. Most eltűnök egy hétre, a világ elől, de amint visszatérek, nekilendülök a munkának, és jön a következő! Élvezzétek a jó időt, a szabadságot! (:

Kellemes olvasást! :) :

//Daniel szemszöge//

A látvány, ami elém tárult megrémisztett. Sophie sehol nem volt. Nem hittem a saját szememnek. Fejvesztve néztem körül a szobában, persze hasztalanul. Nem tudom miért éreztem magam ilyen zaklatottnak, biztos csak felébredt, és elvitték megvizsgálni… de mégis furcsa előérzetem volt. Ha valami baja esik? Nem… nem fog… nyugtattam magam, hogy ne uralkodjon el rajtam teljesen a pánik.

Azonnal kerestem egy ápolót, miután tudtam épp ésszel gondolkozni. Ők nem tudtak semmit egy bizonyos eltűnt lányról. Nem vitték be sehová sem vizsgálatra. Ezek szerint felkelt és nem talált senkit maga mellet… lehet, hogy valahol itt járkálhat az épületben.

Átkoztam magam, amiért erre a kis időre is magára hagytam… és pont most ébredt fel… elképesztő ez a csaj…

Gyorsan küldtem egy SMS-t Josh-nak, hogy minél hamarabb jöjjön, mert baj van. Nem akartam zavarni, meg amúgy sem biztos, hogy most tudtam volna érthetően beszélni, ezért választottam ezt a módszert.

Ezután körbe néztem az összes folyosón, benéztem a kórtermekbe. Épp Zoe szobája következett…

- Á, szia Daniel! Micsoda meglepetés, megint erre tévedtél! Mi járatban? – köszöntött mosolyogva. Képtelen voltam viszonozni kedves gesztusát. Ezt ő is észrevette, és aggódni kezdett. – Úgy látom nincs minden rendben. Tudok segíteni?

- Sophie… eltűnt. – suttogtam alig hallhatóan.

- Mi? Mégis hogy? Netán valaki… - nem fejezte be a mondatot. Erre nem is mertem gondolni sem. Az képtelenség lett volna, ha valaki elrabolta volna… legalábbis mertem remélni…

- Nem. Azt nem hiszem… nem igazán vannak rosszakarói, tudtommal remek lány, aki soha senkinek nem ártana…

- Értem Rómeó. – csúnyán néztem rá. - Bocs, nem viccelem el, ígérem! Tehát, hol kezdjük a keresést? Kéne már egy kis kaland… kihívás, azt szeretem…

- Te, sehol nem kezded – mondtam, minden szót külön kihangsúlyozva és jelentőségteljesen rámutatva a lábán lévő fekvőgipszre. – Én viszont nem tudom… egyetlen reményem, ha visszajön a kórterembe… - mondókám közben lehajtotta a fejét.

- Ugye… ez akkor történt, míg itt voltál nálam… - mondta bűnbánóan. – Ha nem kezdtem volna játszani, most vele lehetnél… Sajnálom.

- Zoe, ezt te is tudod, hogy nem a te hibád, ne beszélj butaságokat! – kértem. – Bármikor felébredhetett volna, ez csak egy kis… - kerestem a legmegfelelőbb szót erre a helyzetre. – elkerülés… - láttam, hogy ő sem találja ezt a legjobb indoknak.

- Ahogy látom és érzem rajtad, akármennyire is próbálod rejtegetni, de ez számodra nem „kis” dolog… Te valami fura módon kötődsz hozzá, elhiszem, hogy ez most neked milyen rossz lehet, de nyugodj meg! – felült, és átkarolta vállam – Minden oké lesz, hidd el!

Valami zaj jött az ajtó felől. Felnéztem és két zavart szempár nézett le rám, az ágyra.

- Ö… haver, azt hittem gáz van, és amilyen gyorsan csak tudok, jöjjek. – Josh értetlen és kicsit mérges tekintete nem javított cseppet sem rózsás hangulatomon. Az őt ölelő nővérem tekintete sem volt különböző, talán egy kicsit kevesebb haraggal vizslatott.

Pironkodva ráztam le magamról Zoe kezét óvatosan.

- Igen, ami azt illeti, gáz van, nem is kicsi! – tudósítottam őket. – De bocsáss meg Zoe, ő itt a nővérem Lucy, és Josh, Sophie bátyja.

- Szuper. Helló Zoe. Rátérhetnénk a tárgyra? Nem csevegni jöttem! – Zoe szégyenkezve hajtotta le fejét, ismét. Lucy pedig oldalba bökte udvariatlankodó kedvesét.

- Oké… majd később benézek, és tudósítalak! – mondtam Zoe-nak, majd kiléptem a szobából, Josh-t kissé meglökve. Követtek.

- Bocs, tényleg, csak nem tudom mi baj, és ez idegesít… Beavatnál minket?

- A sajnálommal jobb, ha magához a személyhez fordulsz!

Megálltam a szoba előtt. Először el akartam nekik mondani mi történt, mielőtt kiborulnak a látványtól.

- Dan, nem megyünk be? Ott kényelmesebben elmondhatod öcsi! – Lucy kedves kérdésére csak egy félős fejrázásra futotta.

- Figyeljetek! Szörnyen sajnálom, hogy nem voltam pont itt, de… Sophie eltűnt… - vártam a kiabálást, és minden mást. Nem mertem felnézni, főleg Josh-ra nem. Nagyon kényes téma volt mindig is a húga. Most szörnyen gyűlölhet…

Végül mégis felpillantottam, és láttam, hogy mindkettejük próbálja megemészteni, amit hallott.

- Eltűnt? – hüledezett Lucy. – De… hogyan?

- Nem érdekel, de téged megöllek! – pillantott rám. Megrémültem, így még soha, de soha nem láttam Josh-t. Teljesen átvette rajta az irányítást a düh, és inggalléromnál fogva a falhoz szorított.

- Hé, hé, kérlek ne! Tudod, hogy az öcsém! Nem ő tehet róla, te is legalább annyira tisztában vagy ezzel, nem kell a felhajtás. – a nővérem beszédére a szorítás a nyakamon enyhült, de nem múlt el. Lucy folytatta. – Josh, engedd el! Nézz rám, kérlek! – megtette az említett. Majd már csak azt vettem észre, hogy a földön vagyok. A nyakam sajgott.

- Én… én… Daniel… áhh… - egy levegővételnyi szünetet tartott. – Mondd el pontosan mi történt!

- Miután a családod elment, átmentem Zoe-hoz egy kis időre, mire visszajöttem Sophie sehol nem volt… ennyi az igazság.

- Zoe… - szűrte a fogai közt.

- Nem az ő hibája! – védtem meg azonnal.

- Nos, ahogy leszűrtem, nagyon kedveled ezt a… lányt… - még mindig morcos kedvében volt.

- Igen, nagyon rendes lány. Nem tudom mi a baj vele… – vallottam be, de ezt bárki elmondhatja, aki közelebbről ismeri…

- Redben, világos… - köpte a szavakat Josh.

Bementünk a szobába. Semmi nem változott. Lucy odament Josh-hoz lenyugtatni, az ő saját módszerével, ami miatt kissé kínosan éreztem magam, ezért inkább elhatároztam, hogy járok egyet, nem rontom itt a levegőt…

Kimentem hát az udvarra, ahol egyedül maradtam a gondolataimmal. Megértem, hogy Josh kiborult, de sosem néztem volna ki ezt belőle… Nem akartam belegondolni, mi lett volna, ha Lucy nincs ott…

Lehet, hogy Sophie egyenesen hazament? Erre nem is gondoltam még… Tudja, hogy hol lakik, miért ne mehetett volna egyenesen a címére? Tárcsáztam Sarah-t.

- Szia, Daniel! Tehetek érted valamit?

- Szia! Nincs ott Sophie? – előbb cselekedtem, mint gondolkodtam… Szegény Sarah honnan tudná, milyen képtelenségek történtek miután elhagyták a kórházat…

- Dan… Sophie? – vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam és elmondtam mi történt. – Te jóságos ég! Azonnal oda megyek. Nem ülhetek ölbe tett kézzel! Nem, nincs itthon… - majd hallottam, hogy elcsuklik hangja, és csendesen zokogni kezd.

- Sarah, minden rendben lesz! Gyertek ide! Megbeszéljük a továbbiakat együtt. Szia!

- Rendben Dan. Találkozunk nem sokára!

Ez az otthon elméletem is kudarcba fulladt. Teljesen összeomlottam. Eltűnt a lány, akit szeretek…

Óvatos bukdácsolást hallottam a hátam mögül.

- Dan! Én nagyon sajnálom, ami történt, tényleg! Josh, most nagyon utál, miattam. Én… - majd elsírta magát. Elé siettem és odasegítettem az egyik padhoz, amin nem rég ültem.

- Zoe, járógipsz? Ez remek! Máris felrakták! Na, de ki engedte meg, hogy ilyen távot megtegyél vele?

- Muszáj… volt bocsánatot… kérnem – hüppögte.

- Na, gyere, ülj le! – lesegítettem az ülőhelyre, majd megfogtam egyik kezét, és bátorítólag megszorítottam. Elhiszem, hogy neki mennyire rosszul esik, hogy mindenki őt hibáztatja. Na meg engem. – Ne hibáztasd magad, nem tehetsz róla! – nyugtattam meg azzal, amivel még nem is régen, ő engem.

Nem mondott semmit, csak átölelt. Így voltunk egy ideig, támogattam Zoe-t, mikor Lucy és Josh párosa lépdelt felénk. Úgy láttam, - míg nem vett észre minket – hogy Josh lenyugodott. Ez a higgadtság azonnal elpárolgott, mikor meglátott minket.

- Jobb, ha felmész most! – suttogtam Zoe-nak. – Azt hiszem, Josh nem kedvel… nem tudom mért, de nem akarjuk kihívni a sorsot magunk ellen. Segítek, gyere!

Az ellenkező irányban lévő bejárathoz mentünk.

- Köszönöm. Köszönök mindent, amit értem tettél, de megint csak elrontottam mindent…

- Ide figyelj! Most szépen befejezed az önsanyargatást, és pihensz! Oké? – bólintott. – Oké. Akkor én most megyek. Szia!

- Szia. Egy kalappal Josh-hoz, meg a kutatáshoz, ha már nem lehetek benne… - rám mosolyogtam, majd kimentem a folyosóra, egyenesen a szoba felé.

Lassan nyomtam le az ajtó kilincsét, nem tudván mi vár odabent. Meglepetésemre csak Lucy tartózkodott a szobában, épp a könyvem volt a kezében, az ő szerzeménye.

- Nos, igen, ez a kedvenc részem: - Mikor azt hiszed a világ összeomlott, a meteor becsapódott, a szélvihar feltámadt, mikor ezeket hiszed, állj meg egy pillanatra a nagy rohanásban, nézd meg jobban környezeted! Láss, ne csak nézz! Minden tökéletes körülötted, minden gond, mire észbe kapsz, megoldódik, minden rossz átváltozik, valami jóvá. Látod? Ennyi. A világ tökéletes, csak hinned kell! – Mikor ezt írtam rád is gondoltam… tudtam, hogy valahol, te is rendben vagy, nem kell aggódnom felőled, mert te mindig helyesen tudtál dönteni bármiben, bármikor. Nem értem, miért cselekednél most máshogy? Dani, gondolkozz! Nem értem, miért kell ezt csinálnod… egyszerűen nem értünk. – csak monológja végén pillantott rám, aggódó arckifejezéssel.

- Nem értelek… miben döntök rosszul? Lucy, ne beszélj rébuszokban! Mondd el mi bajotok, kérlek! – nem tudtam, miért folyamodott ilyen beszédhez, de biztos megvolt rá az oka…

- Hát nem veszed észre? Zoe… azt hittem valami Sophie-hoz köt… - én pedig hirtelen mindent megértettem. Hogy hihettek ilyen butaságot… én és Zoe… lehet, hogy külső szemlélőként tényleg félreérthetően viselkedtünk, de én biztos voltam az érzéseimben. Zoe-ra csupán a barátomként tekintettem, vagy, mint a húgomra… reméltem, ő sem gondolja a kettőnk közti kapcsolatot másként…

- Lucy… - sóhajtottam egyet megkönnyebbülésként. – Lucy, totális félreértésben vagytok… - elmagyaráztam neki mindent, amit Zoe-ról csak tudtam. Ekkor már ő is kuncogni kezdett.

- Josh, Josh… tudtam én, hogy nincs itt semmi gond… de a lelkemre kötötte, hogy beszéljek a fejeddel… micsoda paranoiás az én fiúm… - most már én is képes voltam nevetni. De még nem önfeledt nevetés volt… valami még megoldásra várt…

- És most hol van a te paranoiás pasid?

- Lement várni Sarah-ékat. Meg gondolom erre az időre tervezte a mi kis beszélgetésünket… ami elég hasznos volt – kacsintott felém.

- Igen, annak is nevezhetjük… ez az ügy lezárva.

- Egyelőre Daniel, egyelőre… - nem bocsátkoztam vitába vele, pedig teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog változni ebben a témában a véleményem.

Kis idő múlva meg is érkeztek a várva várt személyek. Sarah ideges volt, hogyne lett volna az, mikor a tulajdon lányáról volt szó, aki mellesleg nincs meg. Molly fogta Larah kezét, aki biztos lábakon járt már. Oda is szaladt hozzám, és megkaptam a puszimat. Josh is bejött a lányok után. Küldött felém egy „nehogyazthiddhogymindenellettintézve” nézést, majd rögtön odament a nővéremhez, aki tájékoztatta beszélgetésünkről. Ezután pillantása talán megenyhült felém, de lehet, hogy csak én láttam így…

- Nos, mindenki tudja mi történt, nem kell ecsetelnem… Ki kell találnunk valamit! – Josh magabiztos hangja lengte be a szobát.

- Ha… mondjuk… körbenéznénk a városban… én nagyon jól ismerem Sophie kedvenc helyeit… nem azt mondom, hogy ti mind ne ismernétek… ne értsetek félre…

- Molly… az ötlet nem rossz. Rendben osszuk fel a területet… elegen vagyunk ahhoz, hogy a különböző helyekkel viszonylag sötétedés előtt végezzünk, persze nem fog menni a város minden egyes része, de megpróbálhatjuk… Ki van benne? – minden kéz a levegőbe lendült. A kis Lara is feltette, bár nem érti, mi folyik itt… tetszett neki, hogy mindenki ezt csinálja, és természetesen semmiből nem szeretne kimaradni a hölgyemény. – Jól van! Akkor nézzük csak… - Josh felosztotta London nagyobb részeit köztünk. Természetesen ő Lucy-val megy. Sarah a kicsivel. Én pedig Molly-val. Nem bántam, mert szerettem volna jobban megismerni Sophie legjobb barátját, de nem ilyen körülmények között…

- Na, akkor rajtoljunk! – épp felállni készültem, mikor az ajtó nyílt, és ott állt teljes életnagyságban ő. Ő, akinek láttán elolvadok, szívem hevesebben ver, és oda akarok rohanni hozzá, hogy a karjaimba zárjam, és többé ne engedjem el… De nem tehetem, hisz még nem is ismer… Nagy meglepetésemre Miranda jött be utána.

Mindenki egy emberként suttogta Sophie nevét megkönnyebbülésképp. Josh odarohant elveszettnek hitt húgához, és szorosan megölelte. Féltékeny voltam rá, pedig semmi okom nem lett volna rá.

- Jajj, hugi, nem tudod, mennyit aggódtam érted! Meg ne próbálj még egyszer eltűnni nekem! – mondta dorgálásképp.

- Te a bátyám vagy? – kérdezte Sophie meglepetten… Nem ismeri fel a tulajdon testvérét?!

- Sophie… igen! Josh vagyok az Istenért… nem – itt szünetet tartott. Ami az elején kérdésnek indult, a végén állítás lett belőle. – nem emlékszel semmire…

- Igen, annyira szeretnék… de nem megy. Szörnyen érzem magam, amiért a saját családtagjaimra nem emlékszem… - most már mindenki döbbenten nézett rá.

Sophie… amnéziás?! Nem tudtam tovább tanakodni és gyönyörködni benne, mert Mira osont oda hozzám, és kirángatott a folyosóra.

- Miranda… Köszönöm, hogy visszahoztad! El sem tudom hinni, hogy megtetted! Mi lett volna velem, ha nem találtuk volna meg… - nem győztem hálálkodni neki. Valami furcsa volt az arckifejezésében… - Miért érzem úgy, hogy valamiben sántikálsz?

- Dani, Dani… szerinted törlesztetlenül marad hőstettem? – kérdezte ironikusan.

- Mit akarsz?

- Jaj, te… hát téged!

- Mira, nem! Most, hogy itt van ő, végre, van esélyem! Nem… ebbe nem megyek bele, erre mérget vehetsz! – néztem vele farkasszemet. Ő viszont teljesen nyugodt marad…

- Ó, dehogynem mész bele, egy szó nélkül! Tudok a kis titkodról… a múltadról… ugye nem akarod, hogy egy ilyen rendes család ezt megtudja… ugye nem?

Rátapintott a gyenge pontomra. Nem akartam, hogy az „új családom” megtudja ezt. Nem tudtam, hogy reagálnának rá. Nem akartam kockáztatni, ezért kelletlenül, és elszörnyülködve bólintottam rá, feltételére…

- Tudtam ám, hogy így lesz… - ördögi vigyor ült ki arcára, miközben át akart ölelni… elhúzódtam. – Ide figyelj! Én nem akarom, hogy Sophie téged megutáljon! Így van esélyed a közelében lenni és úgy hiszem, ezt szeretnéd! Megadom neked, csak másképp, mint te elgondoltad…

- Nem irányítasz! Nehogy azt hidd, jogod van hozzá! Csak azért teszem ezt, mert nem akarom bemocskolni a Taylor családot! Sosem foglak szeretni, ha ebből a képtelen helyzetből esetleg ezt akarnád kihozni…

- Nekem épp elég, hogy elértem, amit akartam… - akadékoskodott.

- De Miranda, én nem vagyok a nyeremény egy versenyen! Nem zsarolhatsz! Áhh… - kiakadtam. Hogy képzeli ezt?

- Nyugodj meg! Nem vagyok szörnyeteg, meglátjuk mi lesz! Csak ölelj át! Ennyi! A többit meg bízd rám!

Bementünk. Úgy tettem, ahogy kérte, de kijátszott, csókot nyomott a számra. Láttam Sophie szomorú arcát, automatikusan toltam el Mira-t, hogy odamenjek hozzá… de persze követett…

- Szia! Én Daniel vagyok! Én okoztam a baleseted, amit szörnyen sajnálok! Azóta el sem mentem innen… bár tudom, neked nem ez jött le. – nevettem kínosan. Szemei elbűvöltek… elvesztem bennük.

- Öm… tudom, hogy ez hülyén fog hangzani, de semmi gond. – pirult el édesen. – Aranyos, hogy nem mentél el, megkérdezhetem miért? 

- Daniel! Anyukád szerint haza kéne mennünk! – zavart meg Miranda…

- Rendben menjünk!

Összepakoltunk minden egyes cuccot, ami a miénk volt. Valaki vállamra rakra kezét.

- Daniel! Én hol leszek? Vagyis… ugye most haza megyünk, de te… ugye nálunk leszel… - dadogott Sophie. Aggódott talán, hogy nem láthat, nem ezt valószínűleg csak én képzeltem…

- Igen… azt hiszem, de ezt még megbeszélem édesanyáddal! Egy pillanat! – odamentem Sarah-hoz.

- Sarah akkor, hogy leszünk? Van elég hely a házban ennyi személynek? Persze Miranda-t kivéve…

- Ne butáskodj Daniel! Persze, hogy van! Sophie és Molly meglesznek a lányom szobájában, van pótágyunk a garázsban. A nővéred meg már rég a fiam szobájában „lakik” – mosolyodott el. – Neked pedig, ott az egyik vendégszoba, ha megfelel… és még így is van egy szobánk. Tehát semmi ok az aggodalomra, ha szeretne, még Miranda is nálunk aludhat alkalmanként. Ennyit megérdemel azután, amit tett Sophie-ért! – csak ezt ne…

- Jajj, Sarah, ez olyan kedves. – szökdelt oda hozzánk, majd megölelte Sarah-t a kis zsaroló… - Szavadon foglak ám! – kacsintott, majd végigsimított karomon.

- Na, jól van gyerekek, indulás! Milyen felfoghatatlan, olyan, mintha lenne hét gyerekem… - kacarászott vígan.

Az autónál megtorpantam.

- Én inkább gyalog megyek! Kell a friss levegő, és amúgy sem férnénk el! – ajánlottam.

- Rendben! De veled tartok! – meglepett Josh válasza. Adott egy csókot Lucy-nak, majd elindultunk. Sejtettem, hogy beszélni szeretne velem. – Először is bocsánatot szeretnék kérni a falra kenésért… nem volt szép tőlem…

- Elfelejtve.

- Akkor oké… nem lesz ilyen még egyszer! Ha mégis nyugodtan mutasd meg a jobb öklöd!

- Úgy lesz! – nevettünk. Örültem, hogy egy kicsit helyre rázódott barátom…

- És… ami ezt az újabb csajt illeti… mellesleg haver, mit csinálsz te a csajokkal, hogy így tapadnak? – vigyorgott. Én nem tudtam… - Tehát, ez a Miranda… nem értelek… de nem hagyom, hogy megbántsd Sophie-t! Látod, hogy ő is szeretne közeledni feléd… nem hagyom, hogy összetörd a szívét! – megkeményedtek vonásai…

- Ez… bonyolult… megpróbálok megtenni mindent! Itthon is vagyunk!

- Nem a te otthonod! Ideiglenes, ne feledd! – majd megszaporázta lépteit, és eltűnt a bejárati ajtó mögött. Egy pillanatra kővé dermedtem, majd követtem.

- Na, késő van! Dani, én mentem! Sarah holnap benéznék, ha nem baj! Sziasztok! – odajött mellém, és kaptam egy ördögi mosolyt, és egy szájra puszit. Ez a boszorkány…

- Ha nem bánod Sarah, akkor én most lezuhanyoznék! – közöltem vele.

Meg se várva válaszát, elindultam a cuccaimmal a vendégszoba felé, ahol csak ledobtam az utazótáskám, majd a fürdőbe igyekeztem. Hangosan bevágtam magam mögött az ajtót és nekidőltem.

Majd’ egy félóráig folyattam magamra a langyos vizet, hogy megnyugodjak. Annyi minden kavargott a fejemben, azt hittem megőrülök… Mikor már úgy éreztem bőven elég volt a vízből, eszembe jutott, hogy feldúltságomban nem hoztam magammal ruhát a fürdőszobába.

A derekamra tekertem hát egy törölközőt és imádkoztam, hogy simán jussak el a szobámba, senki ne jöjjön velem szembe… Az égiek nem hallottak meg, mert a lépcsőfordulóban egy tündér jött felém, kinek megint csak elvesztem tekintetében…