13. fejezet - Csajos este

Sziasztok! Ne haragudjatok a késésért, ezer és egy dolgom volt! Remélem pótol titeket a fejezet a várakozásért! Puszi: Rékaa. 

Kellemes olvasást!:

//Sophie szemszög//

- Sophie! Hé, Sophie az Istenért! Kelj már fel!

- Mi… mindjárt… össze… szedem magam. – nyögtem erőtlenül, majd a párnám alá dugtam a fejem.

- Rendben kisasszony, tíz percet kapsz! Aztán gyere le az ebédlőbe! 10 perc!

- Különben mi lesz Molly?

- Tudod, már egy ideje próbállak keltegetni, de válaszként mindig csak ennyit kaptam: „Nem! Hagyj! Hmm… Daniel! ” Gondolom az első fele nekem szólt, a második meg…

Azonnal kipattant a szemem és idegesen kaptam fel a párnát a fejem felől, majd elhajítottam, egyenesen egy vigyorgó zsarnok képébe. Ő már persze felöltözve, tökéletes ábrázattal állt előttem és „hálául” leráncigálta rólam a takarót.

- Én nem akartam ilyet mondani! – tiltakoztam már-már vörös fejjel.

- Lehet, de álmodban nem az eszed irányít… - felkapta a földről a „fegyverként” használt ágyneműmet és odadobta kezembe. – De ezt majd később megbeszéljük! 8 perced van! – majd kacsintott és kivonult.

Sóhajtva dőltem vissza az ágyra. Tényleg kikotyogtam volna álmomban valamit? Nagyon úgy tűnik… Remélem, azért nem látszik rajtam annyira, ez az egész oda vagyok érte dolog… Bolondot csinálok itt magamból. Tuti, hogy az egész ház tudja, hogy érez a kis Sophie az ő „megmentőjéről”… nyögve keltem fel mégis és a maradék öt percemet felöltözéssel, a fejem tetején lévő szénakazal elviselhető formájává varázsolásával igyekeztem eltölteni. Ám mikor megláttam magam a tükörben mégis megálltam egy pillanatra, hogy megbizonyosodjak róla: valóban én vagyok-e ez a lány. Ez a mosolygós, csillogó szemű – kicsit ugyan álmos kinézetű – de egyértelműen felszabadult és boldog személy. A külsőmön egyáltalán nem látszik a vívódás, az érzelmekkel küzdött harc – na meg a jelenleg érzett szégyen… de mégis muszáj lemennem. Nem, nem akarok mindenki szeme elé kerülni. Döntöttem mégis, de rájöttem ezt nem tehetem. Nem zárkózhatok be és nem dughatom fejem a homokba. Még a végén feljönne kedves, pontos sárkányom és a felhánytorgatná nekem azt az öt percet, amit bizonytalanságomban még itt töltöttem…

Még egy utolsó kukk a tükörbe és egy mély levegő után lesétáltam a lépcsőn…

Az ebédlőben nagy volt a sürgésforgás. Lucy épp lelkesen telefonált, néha kézmozdulatokkal magyarázott a tűzhely mellett ténykedő Josh-nak, hogy miképpen süssön meg egy rántottát. Ezt a képet egy életre megjegyeztem. A bátyám életében talán először a kezébe vett egy serpenyőt és egy sütőlapátot. Mit tesz az emberrel a szerelem?! Jaj, már megint! Képzeletben a homlokomra csaptam, hogy lehetek ekkora idióta. Tekintetem tovább vándorolt a teremben, a következő áldozatot kiszemelve. Anya lekváros kenyeret kent a kicsinek, aki valami dalocskát énekelt neki.

- A pontosságra még rá kell szoknod… de ahhoz képest, csak négy perc plusz kellett… - jött a hátam mögül a kioktatás. Megmosolyogtam.

- Redben. Legközelebb két perc alatt végezni fogok anyuci…- csak egy nyelvnyújtást kaptam, majd mindketten kacagtunk.

- Ó, jó reggelt drágám! Hogy aludtál? – mondta anya, ahogy észrevett.

- Én inkább azt mondanám delet lassan. Nyugi Sophie, én csak tizenöt perccel előztelek meg. – bezsebeltem egy kacsintást is Lucy-től, aki most tette le a mobilját, és rögtön rátapadt Josh-ra.

- Nos, nem igazán tudtam aludni… de semmiség. Mi a tizenegy órai? – kérdeztem.

Lara eközben berángatta anyut a nappaliba, hogy rakjon be neki valami mesét a DVD lejátszóba, aki egy bocsánatkérő mosoly kíséretében teljesítette a kis hercegnő „parancsát”. Nyílt a bejárati ajtó és Daniel jött be az ebédlőbe. Kínzón jól nézett ki az egyszerű fehér rövidujjújában és farmerében.

- Ki éhes? – nevetett, majd rám nézett. – Hoztam a kedvencedből. Gyere, már csak mi nem ettünk. Na meg Lucy-ék… a későn kelő típusok… – mosolyodott el nekem meg hevesebben kezdett verni a szívem. Lucy dúdolva ült a konyhapulton, Josh pedig szitkozódva kapargatta az odaégett tojást.

- Ez a te hibád Lulu… elterelted a figyelmem… - incselkedett vele.

- Nem, nem. Tévedésben vagy! A te hibád… amiért nem tudsz egyszerre két helyre figyelni. – közölte vele, teljes nyugalommal.

- Hát, nem tehetek róla, ha a közelemben vagy minden kicsúszik a kezem közül. Mintha mágnes lennél. Minden más nem számít…

- Nos, ebben a helyzetben annyit tehetünk, hogy ezt szépen kidobjuk. – azzal kiborította a kukába a serpenyőből az ehetetlenné vált kaját. – Így ni! És szépen összeszedek inkább valami egyszerűbb kaját magunknak szívem! Tegyél egy terítőt a kinti asztalra légy szíves, mindjárt én is csatlakozok!

- Ugye nem haragszol? – kérdezte kölyökkutyapofival. Addig nem indult el, míg nem kapott egy csókot Lucy-től.

- Jaj, menj már! – lökte meg pajkosan Josh-t. Majd gyors mozdulatokkal egy tálcára dobált mindent, ami egy kiadós reggelihez kellhet. – Ezek a férfiak! – aztán egy nekem célzott kijelentéssel és szemforgatással már itt sem volt.

- Személy szerint majd’ meghalok az éhségtől! – tapintható volt a feszültség közöttünk és ezt nagyon nem szerettem. Ez ellen tett is a gyomrom, amelynek hangos korgására nem bírtuk ki röhögés nélkül. – Azt hiszem te is így vagy vele! – mondta Dani miután már kinevettük magunkat. Elpirultam. Letette kettőnk közé a zacskót. Belekukkantottam. Csak a kedvencem péksütimmel volt tele. Megtudtam később, hogy ő is ezt kedveli a legjobban. Vidáman majszolgattuk a cseresznyés finomságot, és szívből örültem, hogy megolvadt a jég oszlop közöttünk. Épp Daniel egyik viccének csattanója következett volna, mikor csengettek.

Egy bocsit elmormolva az ajtóhoz siettem és kíváncsian feltártam, de lelkesedésem alább hagyott mikor megláttam ki támaszkodik a falnak arcán egy vigyorral. Persze, hogy Miranda.

- Hello, Sophie? Mi újság? – válaszomat meg sem várva folytatta. – Daniel? Bent van?

- Szia! – sóhajtottam. – Persze, a konyhában. – egy szó nélkül, valósággal rohanva ment az említett helységbe. Kis gondolkozás után, miszerint: „Ennek meg mi baja?”, én is követtem… de inkább meggondoltam magam és az emelet felé vettem sebesen az irányt.  Nem akartam megzavarni Mira-t, miközben leellenőrzi Daniel fogsorát nyelvével…

Az ajtómnak támaszkodtam. Ez a nőszemély egyre jobban irritál… most már egyáltalán nem hiszem el, hogy „jó barát”… itt valami nagyon bűzlik…

Felfigyeltem a sutyorgásra, ami a szobámból szűrődött. Egy-két mondatfoszlányt el tudtam csípni.

- Igen, ez így jó lesz! … Na, nem! Az már sok lesz! … Meg van! … Nézd! – a két lány nagyon izgatott, ám túl halk hangja kíváncsivá tette, amúgy is túlérdeklődő énem. Az oké, hogy nem emlékszem semmire a múltból – azon az aprócska dolgon kívül – de az nem azt jelenti, hogy a jövőbeli tervekben ne lehetnék benne, ezért benyitottam.

Társaságom persze rögtön felfigyelt rám és zavartan gyűrögették maguk mögé jegyzeteiket és magazinokat, amelyeknek sajnos nem tudtam elcsípni még a címüket sem.

- Jé, Sophie! Mi járatban? – mosolygott kínosan Molly.

- Mondjuk ez az én szobám? – kérdeztem ironikusan.

- Na, rendben. Mennünk kell! Nyomás, öltözzetek! A kocsinál találkozunk! – azzal Lucy otthagyott minket.

- Hová megyünk?

- A dokihoz. – kaptam válaszul. 10 perc elteltével már a kocsiban ültünk. Lucy vezetett most, Molly-val hátul húztuk meg magunkat. Egy ideig csend honolt közöttünk, de megelégeltem és valami téma után kutattam. Eszembe jutott a tegnap éjjeli… ma hajnali befejezetlen párbeszéd köztem és Lucy közt, és meg is ragadtam ezt a lehetőséget. Odasúgtam barátnőmnek:

- Neked nem furcsa ez a Miranda? Valóban a barátnőm lenne?

- Igen, nagyon… fura és idegesítő… egy boszorkány… Nem tudom Sophie, régen nem találkoztunk. Lehet, hogy sokkal jobban kedveled már őt, mint engem, csak ez neked kiesett… - elfordult tőlem és az ablakon kezdett kifelé kémlelni.

- Nem hiszem, hogy így lenne Molly… de nem tudhatom… ebbe a világba, ahová most belecsöppentem, minden ismeretlen, a sötétben tapogatózok és másokra vagyok utalva. Jelenleg számomra nincs olyan, hogy „biztos”… Az elején akartam Mira-nak adni egy esélyt, de én elbizonytalanodtam…

- Miranda-val nem hiszem, hogy találkozhattál volna azelőtt Sophie! Anyukád mesélt rólad és mikor ideköltöztetek, nem foglalkoztál semmivel… ha az osztálytársad lenne, szerintem akkor sem tudnád, ki is ő, annyira magadba voltál fordulva… itt nem is voltak barátaid. Ez viszont azt jelentené… - én fejeztem be Lucy mondatát.

- Hogy hazudott…

- De én ezt nem tudhatom… ez csak egy verzió. Én sem láttam Dani-t azóta, hogy a bátyád megkeresett…

- Értem… de engem akkor is zavar ez a lány…

- Persze, engem is zavarna, ha a szeretett fiúnak barátnője lenne… - lángvörös lettem Molly gúnyos megjegyzésére. Eszeveszetten kerestem valami mást, amiről beszélhetnénk. Nagy szerencsémre Molly megtette helyettem:

- Nektek is feltűnt, hogy Josh és Dani kerülik egymást?

- Valóban? – hüledeztem.

- Igen észrevettem, pedig eddig ők voltak a nagy „haverok”… de majd elmúlik… pasik! Itt is vagyunk! Pattanjatok!

- Á, Sophie! Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

- Jó napot Dr. Masen… ömm… jól. – megvizsgált. Semmi változást nem tapasztalt. A gipszet majd pontosan egy hét múlva fogják levenni, és a lelkemre kötötte, hogy azután is nagyon óvatos legyek, csak semmi hirtelen mozdulat. Lucy felhozta a tegnapi italos esetet, hogy egy lényegtelen dologra mégis csak emlékszem. Az orvos azt mondta ez jó jel, vagyis lassanként, ha minden igaz, visszakapom az összes emlékem… de jobb, ha inkább magamtól jövök rá… Elköszöntünk azzal a tudattal, hogy egy hét múlva úgy is találkozni fogunk.

- Sophie! Hát meg vagy! Örülök! És, sziasztok! – a folyosón utánunk szólt egy lány… nem tudtam kivel állunk szemben… de ő úgy látszik igen.

- Zoe! – biccentett Lucy.

- Ó, ne haragudjatok ti még nem ismertek. Ahogy mondta, Zoe vagyok. Daniel által ismerlek Sophie! Én is aggódtam érted! Látom minden rendben. Igaz?

- Hát bizonyos szempontból igen… de, ha akarsz, átjöhetsz ma este… beszélgetni… szeretnélek megismerni… - tényleg így éreztem. Nagyon rendes lánynak tűnik. Nem utolsó sorban Daniel barátja… már csak ezért is akarom ezt a mai találkát…

- Sophie? Ma nem… úgymond, pizsipartit rendezünk? – kérdezte Molly.

- De… így van! Zoe is csatlakozhatna… nem gondolod?

- Semmi akadálya. Hétre átjöhetsz, ha szeretnél…

- Szuper! Ha nem bánjátok, elfogadom az ajánlatot. – megadtuk neki a címünket hazamentünk.

Zoe érkezéséig még volt majdnem négy óra, ezért elindultam valami elfoglaltságot keresni.

Meglepett, mikor Daniel-t egyedül találtam a nappaliban.

- Sophie! – sóhajtotta.

- Hát neked meg merre van a barátnőd? – kérdeztem gúnyosan. Mintha valami olyasmit mormolt volna, hogy: „Remélem a pokolban…” de valószínűleg ezt csak én akartam így hallani. Fogtam magam és leültem a kanapéra, tisztes távolságban tőle. Újfent elvarázsoltak azok a gyönyörű szemei… - Este átjön Zoe!

- Tényleg? Találkoztatok vele? Jól van?

- Igen, jól! Na, én megyek, megkeresem a lányokat! – felállni készültem, de aztán nem tudom mi történhetett, mert már Daniel ölében „ébredtem”…

- Ne haragudj, csak megszédültél! – bólintottam majd kisiettem a szobából a konyhába egy pohár vízért. Ezt nem lehet… nem lehetek belézúgva… nem! Molly lépett be, meglátta rajtam a feldúltságom, kérnem sem kellett, átölelt.

- Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? – beleegyeztem. Bármibe, ami egy kicsit elfeledteti velem a nappaliban tartózkodó személyt.

Minden annyira tökéletes volt ezen a délutánon. Többször is felültünk a London Eye-ra, újra és újra megcsodáltuk a város szépségeit. Vettünk egy-egy extra nagy csavaros fagyit, amit hosszabb ideig tartott megenni, mint elkészíteni… Molly kedvéért bementünk számtalan ruhaboltba is. Az egyik ilyenben én is találtam megfelelő darabot… egy szürke pólót, de nem is maga a ruhadarab nyerte el a tetszésem, hanem a felirata: „Girls will be girls, and boys will be toys…” Ezen rengeteget nevettünk és nem voltam képes ott hagyni az üzletben. Beugrottunk még egy élelmiszerboltba is, hogy vegyünk rágcsálnivalót, popcorn-t, és üdítőket estére. Aztán megrakodva hazafelé vettük az irányt.

- Na, nekem leszakad a lábam! – dőltünk le a kanapéra fáradtan.

- Nem szabadna már hullának lennünk! Hisz ma már nem fekszünk le nem igaz? – kérdeztem izgatottan.

- Hát, nem… - kacsintott rám imádott barátnőm.

- Molly, köszönöm a délutánt… felejthetetlen volt! – mosolyogtam rá.

- Igen, én is nagyon élveztem. Akkor próbálj meg nem beleesni még egy amnéziába, szívecském! – majd megöleltük egymást. Biztos voltam benne, hogy ő az igazi barátnőm, nem pedig Miranda, aki valószínűleg Daniel-lel enyeleg… Molly észrevette hangulatváltozásom, ezért megkért, hogy vigyük a helyére a megvásárolt cuccot… gondolom azért, hogy terelődjön a figyelmem másfelé… értékeltem igyekezetét.

Mikor mindent elrámoltunk az óra hetet ütött és vártuk Zoe-t. Leültünk a kanapéra, mint az előbb és számoltuk a perceket. Eltelt 5…10…15. 20 után már megböktem Molly-t, de mondani már nem volt időm semmit, mert csengettek.

Persze, hogy Zoe jött be.

- Ne haragudjatok! Csak apa feltartott… de mindegy is, bulizni fogunk, nem de? Hoztam pár csomag chipset és egy pár DVD-t… ezekkel elleszünk!

- Semmi gond! Gyere be! – beinvitáltuk és felköltöztünk a szobámba mindannyian. Vittünk minden kaját, amit erre az alkalomra szántunk.

- Na, és most először is mesélj magadról! –vendégünk eleget tett kérésünknek. Mi pedig be lettünk avatva egészen a kis Zoe babától kezdve az érett és céltudatos Zoe életébe. Tudomást szereztünk a tehetségéről is, ami a zenélésben mutatkozik. És arról, hogyan találkozott Daniel-lel. Mi is beszéltünk neki magunkról, így volt fair. Szimpatikus és kedves csajszi az egyszer biztos! Monológjaink közben falatozni is elkezdtünk, meg is szomjaztunk, Molly odadobott mindkettőnknek egy-egy üveg kólát, amit fel is hajtottunk egyszerre. Újdonsült barátnőm vígan pörgette keze közt az üres üveget.

- Mit szólnátok, ha üvegpörgetőst játszanánk? Feladatokat adnánk egymásnak, amit igenis meg kell tennünk! Na… legyetek benne! Jó móka lesz! – láttuk rajta mennyire szeretné, ezért beleegyeztünk. Zoe pörgetett elsőként. Molly felé mutatott az üveg szája.

- Na, milyen teljesíthetetlen kérésed lesz felém? – mosolyogtak egymásra.

- Hmm… hmm, indítsunk egy kevésbé durvával… Mit szólsz? Hajolj ki az ablakon és kiáltsd ki a világba, hogy… - valamit a fülébe súgott az alanynak, aki szó nélkül az ablakhoz lépett, sarkig kitárta és kikiáltott rajta:

- Gyönyörű London! Imádlak! Szívből szeretlek! Gyere hozzám! – majd amilyen gyorsan csak tudta bevágta az ablakot, majd felénk fordult, de mikor meglátta, hogy a földön fekszünk a nevetéstől elkomorult tekintete. – Rendben Sophie, nevess csak! Most úgyis én jövök! Ha nálad áll meg jajj neked! – szerencsétlenségemre pont így történt. Előre rettegtem milyen bosszút kapok derültségemért. Amilyen „büntetést” kiszabott, rosszabb volt, mint amire számítottam – bizonyos szempontból viszont görcsbe rándult a gyomrom, ha csak arra gondoltam:

- Menj, és csókold meg Daniel-t! – mondta, mikor hirtelen…