5. fejezet - Daniel meglepetése

//Daniel szemszöge//

Sohie…Sophie. Olyan gyönyörűen ez a név. Nem tudom, mi vezérel, de valami arra késztet, hogy ismerjem meg ezt a lányt. Olyan különös, hisz sosem voltam még szerelmes, úgy igazából, ebben sem vagyok 100%-ig biztos, hogy ez a szerelem… De abban teljesen, hogy nem vagyok képes itt hagyni a kórházat, míg ki nem engednek Sophie! Csodálatos lány vagy, ahogy a bátyád bemutatott nekem. Vele sikerült nagyon jól összebarátkoznom az idők során, hiszen már több mint 5 napja kómában vagy. Az orvosok azt mondják, nem látják sem a leépülésed, sem a javulásod.

Egy barátnőm volt, Miranda, de csak azért jártam vele 3 héten keresztül, mert nem hagyott békén, nem bírta elviselni, hogy én nem viszonzom érzéseit, hogy elutasítom. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, hogy úgy egyeztem bele, hogy nem voltam belé szerelmes. Azóta, mióta megmondtam neki, hogy köztünk tényleg nem lehet semmi, nem hogy békén hagyna, még „zaklat”… de olyankor inkább nem veszem fel a telefont… de most nem ő az, akinek minden figyelmem szentelem, hanem te!

Most itt ülök egy széken, az ágyad mellett, és nézem békés arcod, középhosszú barnás szőke hajad, ahogy a válladra omlik, és szemem, nem kerülhetik el a csöveket sem, amik a lélegeztető gépre vannak kapcsolva… Nem ezt a sorsot érdemelted! Ha nem történik meg ez az egész… akkor nem szenvednél ennyit, nem lennél eszméletlen… de nem ismertelek volna meg… és ezt nem akarnám. Minden rosszban van valami jó, nekem ennél jobb nem kell, mint hogy a sors keresztezte életútjainkat, még ha ilyen formában is. Igaz nagy árat fizettem érted, az édesapámat… A te családoddal nagyon jól összebarátkoztam, szinte családtagnak számítok mondta tegnap édesanyád. Ő is rengeteget jár be hozzád, ha csak teheti, de ideje nagy részét lefoglalja Lara. A kicsit nem hozza be a kórházba óvintézkedésből.

- Kopp, kopp! – valaki kopogtatott az ajtón, biztos valamelyik rokonod. Nem tévedtem, mikor Josh dugta be fejét az ajtón.

- Hello, haver, meghoztam a vacsit!

- Köszönöm… haver! – Ragaszkodott hozzá, hogy legalább a kajáról hadd gondoskodjon ő.

- Biztos, hogy nem akarsz kimozdulni egy kicsit? Jót tenne a környezetváltozás! Lassan öt napja friss levegőt se szívtál! Ez így nem mehet tovább! Elmegyünk együtt valahová! – Rendes volt, hogy egy kis kikapcsolódásra buzdított, de nem akartalak egy pillanatra sem szem elől téveszteni, bármikor felébredhetsz!

- Köszi, hogy buzdítani próbálsz, de nem akarok semmiről lemaradni, ami Sophie-val kapcsolatos. Ne haragudj! Egyébként meg nyitva van az ablak, friss levegő kipipálva…

- Hát, haver, ez nagyon úgy tűnik, mintha belezúgtál volna a húgomba… - a hangját próbálta rideggé és idegessé változtatni, de észrevettem a szája szegletében bujkáló mosolyát. De enélkül is tudnám, hogy viccel, nem ilyennek ismertem meg, a múltkori beszélgetésünk alkalmával kijelentette, hogy jobb barátot neked keresve se találna. Akkor még nem voltam tisztában az érzéseimmel, egyre inkább azt érzem, hogy igen, beléd estem. Magam sem tudom, miért érzem így, hiszen még csak nem is beszéltünk… felettébb különös…

- Josh… igen beismerem, hogy belezúgtam a testvéredbe… - most már vigyorogtunk mindketten.

- Tudom öcskös, lerí rólad, szerintem te még nem is voltál vele tisztában, mikor már látható volt rajtad! Ezzel addig nem is lesz baj, míg nem nyomulsz nagyon Sophie-ra, tiszteletben kell tartanod az ő érzéseit is! Nem vetheted rá magad, csak azért mert már ismered a saját érzéseidet, és békén kell hagynod, ha ő nem viszonozza! – nagyon meglepődtem Josh szavain, nem azért mert én nem tudnám ezeket a dolgokat nagyon jól, hanem azért, mert ezeket az ő szájából hallom. Úgy ismertem meg, hogy egy rettentő laza, túl sok életkedvvel rendelkező, állandóan pattogó pasi, aki nem foglalkozik komolyabb témákkal, főleg nem a szerelemmel… erről az oldaláról még nem ismertem eléggé… sőt sehogy.

- Ömm… nem tudom maga kicsoda, de szeretném visszakapni a barátom, Josh Taylor-t! Esetleg ismeri? Mert maga biztos, hogy nem lehet ő! – nevettem most már.

- Ha-ha nagyon vicces Dan, de igazad van, hanyagolnunk kéne ezt a témát, mert a végén mondok valami értelmeset, és a pszichológia szakra fognak küldeni. – mindeközben fanyar fintort vágott, mintha citromba harapott volna.

Mindketten röhögtünk ezen a képtelenségen.

- De viccet félretéve igazad van… Ezekkel a dolgokkal tisztában vagyok. Tudom, hogyan kell helyesen dönteni. Készen állok arra is, hogy, ha ő úgy dönt, kilépjek az életéből, de egyelőre, nem akarok ilyesmiről beszélni, még semmi sem biztos… De gondolom nem azért hoztad ezt a rengeteg kaját, hogy az asztalt díszítsük vele… - épp készültem kicsomagolni, amikor lefogta a kezem… értetlenül néztem rá.

- De haver, éppen azért hoztam, úgyhogy hozzá nem nyúlsz! – az asztal közepére helyezett egy tál gyümölcsöt, és mellé 2 hamburgert. – Most mondd, hogy nem csodás dísz?! – és mint egy kisgyerek tapsikolt örömében. Komolyan mondom, néha igazán meglepődök rajta. Egyszer az érett, felelősségteljes Josh-sal beszélgetek, aki nagyon jól látja, és kezeli a dolgokat, másszor meg ezt a viccelődő, hanyag fiút. Persze mindig tisztában vagyok azzal, hogy nem gondolja komolyan, és ő leginkább az első verziós Josh, de akkor is… néha már elviselhetetlen kezd lenni…

Ebben a pillanatban a hasam felől egy jellegzetes korgó hangot hallottunk.

- De-de, csodálatos, de most már igazán megcsonkíthatnánk a gyönyörű kompozíciót! De nehogy elsírd magad, hogy tönkre tettem! – azzal elvettem az egyik hamburgert, ő pedig lebbigyesztetette ajkát, mint a gyerek, ha nem kap meg valamit.

- Mitől van ma ilyen mókás kedved? – kérdeztem, miközben a vacsoránkat fogyasztottuk.

- Hát… ma kaptam egy-két jó hírt, meg amúgy is… nem lehet az ember már jókedvű sem? - Nekem ez nagyon furcsán hangzott, mintha nem akart volna beszélni erről a jó hírről, de annyiban hagytam, ha rám tartozik, majd meg tudom…

Beszélgettünk még jelentéktelen dolgokról is, mint például a foci. Nem igazán vagyok az a típus, akit 90 percig az emberek labda utáni rohangálása leköt, nem arról van szó, hogy nem szeretem, jó testmozgás, de természetesen tiszteletben tartom, ha valaki ezért van oda.

- Na, barátom, én azt hiszem, haza megyek. Megnézem otthon mi a helyzet, meg áthívtam egy haveromat, Kellan-t is ma estére. Ne ijedj meg, ha reggel, nem éppen én, köszöntelek először, rendben? – majd egy kacsintással, és egy hátba veregetéssel elbúcsúzott.

Roppant különös volt ez a kijelentése. De gondolom, ha nem ő, akkor valamelyik családtagja jön. Ha hamarabb nem is, holnap reggel fény derül erre a rejtélyre.

Miután, Josh elhagyta a kórtermet, egyedül maradtam, a gondolataimmal, és persze veled. Még mindig ugyanúgy néztél ki, mint hat nappal ezelőtt. Mintha csak aludnál, de nem ébredsz fel. Kíváncsi vagyok, vajon érzel-e valamit, észlelsz-e valamit abból, ami körülötted történik. Hallod-e a hangokat. Annyira szeretném, ha rendbe jönnél, és láthatnám mosolyod, hallhatnám nevetésed, és többé nem kellene, szomorúnak lássalak. Amint felkelsz, meglásd, én az leszek, ami szeretnéd, hogy legyek, meg foglak próbálni minden rossztól megvédeni. Ha arra van szükséged, leszek a legjobb barátod, tekinthetsz rám bátyádként, vagy testőrként, de aminek én legjobban örülnék, a barátodként. Semmit nem fogok erőltetni, majd idővel kialakul minden magától. A te kezedben van a döntés.

- Jó estét! Csak leellenőriznénk a hölgy állapotát! – Az ügyeletes orvos, lépett be a szobába, és rögtön elkezdett vizsgálni.

Egy idő után hozzám fordult, és megkérdezte:

- Ön a hölgy hozzátartozója? Barátja?

Most mit mondtam volna? Igen, én szeretnék a barátja lenni, de még nem látott engem soha életében?!

- Mondjuk úgy, hogy a család barátja lettem az elmúlt időszakban…

- Értem, nos, a hölgy állapota egy kicsit javult, de még nem várható a felébredése, bár minden megtörténhet… Én megyek is, jó éjszakát! – ezzel kisietett a teremből.

Végre valami javulást lehet észrevenni az állapotodon, majdnem egy hét után. Tárcsáztam Josh-t, hogy elújságoljam az új híreket rólad.

- Hello haver! Máris hiányzok? Mi újság arrafelé? – mint mindenből, ebből is képes viccet csinálni…

- Szia! Persze, hiányzol… Szóval, értesíteni akarlak Sophie állapotáról, a doktor most volt bent nála. Közölte, hogy egy kis javulást lát, de ettől ne várjunk túl sokat. Gondoltam, egy ilyen hír talán szebbé teheti a napodat.

- Hű, barátom! Ez szuper! Lassan, de biztosan fel fog épülni az én drága hugicám… érzem… - itt elhallgatott, már azt hittem nincs a telefonnál, mikor folytatta – tehát ezt a rossz dolgot érezte előre, most jut eszembe! Hihetetlen ez a lány! Komolyan kellett volna vennem… - úgy vettem észre inkább magában töprengett, mint nekem beszélt volna. Úgy mondta, mintha valami teljesen nyilvánvaló dologra nem jött volna rá. Szinte láttam magam előtt, ahogy a homlokára csap…

- Na, jól van, csak ennyit akartam, nem zavarok tovább, jó szórakozást Kellan-nal! Jó éjt!

- Oké haver, kösz, hogy szóltál, igen elvagyunk… Kellan-nal. Szia! – kuncogott még egy sort, majd lerakta.

Én pedig még néztem egy ideig gyönyörű arcod, majd lefeküdtem a kényelmesnek nem igazán mondható ágyra, amit már szinte magaménak éreztem. Nem nagyon tudtam aludni, állandóan gondolkoztam, vagy éppen a plafont néztem… Törtem a fejem, hogy mikor fogsz már felébredni, hogy ez a javulás fokozatos lesz-e, mert akkor jó esély van a teljes felépülésedre… Ó Sophie…

Reggel a Nap első napsugarai ébresztettek, és csiripelő madarak hangja tette szebbé ezt a napot.

A dokik megint megvizsgáltak, és megint javult az állapotod egy hajszálnyit.

Elmentem az automatához, és megittam a mindennapi koffeinadagomat, mielőtt visszamentem volna hozzád.

A délelőtt hátralévő részét inkább csak olvasással és egy rövid kerti sétával ütöttem el. Rendkívül szokatlan volt, hogy Josh nem jött már korán reggel, megnézni téged…

Visszamentem a szobába. Nem telt bele fél óra és Josh dugta be fejét az ajtón:

- Szia! Van itt valaki a számodra! – rám kacsintott, és beengedte maga előtt a terembe a titokzatos személyt, aki lehajtott fejjel jött be. Mikor felnézett, megláttam ki is ő.

Rá álmomban sem gondoltam volna…