8. fejezet – Váratlan fordulat

//Daniel szemszöge//

Körülöttem mindenhol tarkábbnál tarkább, színes virágok nyílnak, a helyet, ahol állok vadregényes, mohával borított fák szegélyezik, a levegő kristálytiszta, madarak csivitelése lengi be az egész rétet, valahol a távolban egy patak csörgedezik halkan, üdén… Csilingelő nevetésre leszek figyelmes, és gondolkozás nélkül a hang felé fordulok. Elveszek látogatóm gyönyörű, szikrázó tekintetében. Ahogy meglát, mosolyogva kezd futni felém. Meg akarom érinteni, de ő még mindig vigyorogva, nem áll meg, mikor mellém ér, hanem tovább fut, be a sűrű erdő mélyére. Követem, vakon követem, be egyre beljebb, majd hirtelen megáll, és megfordul, farkasszemet nézve velem. Kezem megindul felé, de ő csak keservesen rám néz, és ellöki kezem, majd sírva tovább szalad. Utána iramodok, de már nem látom, a rejtélyesen viselkedő szépséget, bármerre is nézek.

- Dr. Morgan-t sürgősen várják a négyes műtőben! - ez a mondat visszarángatott a jelenbe. Mire már annyira éber lettem, hogy meg tudjam különböztetni az álmot a valóságtól, kinyitottam a szemem, és egy ölelkező párral találtam szembe magam.

- Ó, haver, bocsi, ha felébresztettünk! – mondta Josh, semmi megbánással a hangjában.

- Semmi gond. Felőletek egy meteor is becsapódhat, ha együtt vagytok, meg se halljátok! – Lucy, mint mindig elvörösödött, Josh csak felnevetett…

- És meddig maradtok?

- Nem tudjuk biztosan, egy órácskát talán, délután még Molly-ért is ki kell mennünk a reptérre. Na meg Lucy-nek is megígértem egy kis sétát kettesben, egy nyugis helyen.

Örülök, hogy végül ők is összejöttek, bár már 5 napja be se néztek, csak drága nővérem adott magáról életjelet, azt is csak telefonon. Teljesen össze vannak tapadva…

- Na, hoztunk neked egy kis péksütit, ne kelljen mindig az itteni büfében venned a reggelid! Nem gondolod, hogy kell a változatosság? Hogy kell a környezetváltozás? Aggódom érted, öcsi, és szeretném, ha kicsit kimozdulnál! Mielőtt megint Sophie-ra hivatkoznál, közlöm, hogy majdnem két hete meg sem mozdult, nem hiszem, hogy sok mindenről lemaradnál! Ígérd meg, hogy megfogadod a szavam. Sokat jelentesz nekem! Nem akarom, hogy ez az egész megváltoztasson, hogy ettől függj, nem kell minden perced itt tölteni, mellette! Érted? – most azt akarja velem elhitetni, hogy jobb lenne, ha nem lennék Sophie mellett?

- Lucy… ugye nem is érted ezt az egészet Sophie-val… Persze, hogy nem! Képzeld magad a helyembe! Tudom, különös, de úgy érzem, hozzá tartozok. Mintha ő nekem valami mágnes lenne. Nem is értesz engem! Bár… - Josh-ra néztem, majd vissza rá – lehet, hogy igen… de nem hiszem, hogy egy cipőben járnánk! Egy pillanatra… csak egy pillanatra gondolj csak bele! Miért vagyok itt éjjel nappal? Miért nem mentem haza, miután bocsánatot kértem Josh-tól? – lehajtottam fejem és a padlót kezdtem fixírozni - Akkoriban, azt hittem az tart itt, hogy személyesen a sértettől kérjek bocsánatot, de ma már tudom ez nem teljesen igaz. Már akkor is maga a személyisége vonzott, még így is, hogy szinte mindent másodkézből tudok, nem tőle! Nem roppant furcsa? Én is próbálom megérteni magam, de erre nincs magyarázat… a szerelemre nincs magyarázat… nem de? – monológom végére érve, felpillantottam, két megdöbbent arccal találtam magam szembe.

- Bocsi Dani, nem akartalak megbántani, csak álmaimban nem gondoltam volna, hogy ez a helyzet ennyire komoly lenne… Ez afféle szerelem első látásra? Hiszel benne?

- Szikla szilárdan. – ebben tényleg biztos voltam.

- És te Lulu? Hiszel benne? – Josh őszintén kíváncsi volt, ezt éreztette is. Az Lulu-n meg sem lepődtem, mostanában csak így hívja. Nem értettem miért, de nem is érdekelt, nem az én dolgom… biztos valami új, idétlen becenév…

- Ez nem is kérdés. Eddig nem… de most nagyon más a véleményem.

- Akkor ebben is hasonlítunk. – majd csókcsatába kezdtek.

- Hé, na, gyerekek, ezt ne közönség előtt, ha kérhetem, undorodom. – vicceltem el a helyzet kínos részét.

Kedves gerlepár látogatóim egy fél óra után összeszedték magukat, és haza mentek, arra hivatkozva, hogy most jut eszükbe, hogy megígérték Sarah-nak, hogy összeütik az ebédet… Hát, ha engem kérdeznek, nem lennék annyira biztos benne, hogy valóban ez a helyzet… de mindegy is.

Miután megettem a reggelim, azonban mégis lementem az aulába, egy kávéért. Közben próbáltam megérteni az álmomat. Miért futna el előlem Sophie? Semmi rosszat nem tettem vele, a baleseten kívül, de csak egy álom volt… semmi jelentősége nincs. Az éppen aktuális könyvvel a kezemben leültem egy kanapéra és elkezdtem onnan az olvasást ahol abbahagytam. A borítón ez állt: Fekete hétköznapok - Írta: Lucy Stephen. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy az én nővérem ilyen remekműveket írt, ír. Annyi időt töltök könyvtárban, könyvesboltban, és nem vettem észre, hogy Lucy könyvei vannak a polcon… de ki gondolta volna?! Szomorú történet, de a végén minden rendbe jön. Valószínűleg azt írta le, amit akkor szeretett volna. Rendbe akarta hozni az életét.

Valaki megköszörülte a torkát.

- Dani? Dani! De jó, hogy megtaláltalak! Hogy vagy? Olyan rég nem láttalak! Hiányoztál, ám! – már csak ez hiányzott!

- Miranda… mit keresel itt? – egyáltalán nem volt kedvem a „volt barátnőmmel” beszélni… már ha őt annak lehetne nevezni.

- Jajj, hát téged! – válaszolta könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- És miért keresel engem?

- Dani, most komolyan, miért keresne a barátnőd? Látni szerettelek volna! Olyan hihetetlen? – nem igaz, hogy még mindig nem hiszi el, hogy egyáltalán nem érdekel… hányszor mondtam már… valószínűleg a falnak beszéltem…

- Mira… ne kezdjük megint, kérlek szépen! Nem vagy a barátnőm! Tisztáztuk már ezt egy párszor… Ne keress! Most megyek! – azzal felálltam és reméltem nem fog követni, megértette miről papolok neki állandóan. De tévedtem.

- Naa, ne csináld már! Olyan jól kijöttünk egymással, hol vannak azok a régi szép idők?

- Nem tudom, hogy te mire emlékszel, de sosem jöttünk ki egymással túl fényesen. Talán, ha az elején nem lettek volna annyira nyilvánvalók a szándékaid… - ránéztem, és mintha felcsillant volna a szeme.

- Tehát, ha nem nyomulok, jobban kedvelnél? – kérdezte, egy kicsit talán sok lelkesedéssel.

- Nem ígérhetek semmit Miranda! A múltat nem lehet megváltoztatni. Nehogy azt hidd, hogy ha nem leszel ilyen, működhetne a dolog, maximum barátság…

- Rendben. Nekem ez is elég, mert a közeledben lehetek… áll az alku! – nem akartam elhinni. Végre sikerült valami eredményt kihozni ebből a kínos helyzetből. Most már talán egy fokkal jobb lesz…

Már a kórterem folyosóján jártunk. Ezt a távot már csöndben tettük meg az ajtóig.

- Nos, hol vagyunk? – mosolygott.

- Mondjuk úgy, hogy a mostani lakhelyemen…

- Óh… - meglepődött, meg is értem. – Nem tudtam, hogy itt is élsz jelenleg…

Bementünk a szobába. Azt hittem most még jobban megdöbben, de csak rápillantott a még mindig mozdulatlan Sophie-ra, majd szemügyre vette a szobát.

- Nagyon… - habozott. – otthonos…

- Hát, én már hozzászoktam… - feleltem kínosan.

Megint az ágyra tévedt a tekintete.

- Tehát, ő a híres sérült… - nem tudtam, ő mégis honnan szerzett tudomást a dolgokról. -Ne nézz így rám, tele volt veletek az újság…

- Ó, Rendben. Nos, igen. Ő Sophie Taylor. – akaratlanul is másképpen ejtettem a nevét, mint bárki másnak. Arcán rögtön felfedeztem a felismerés jelét.

- Értem. Szóval, ő az, aki elvette az eszed! Miatta nem vagy velem… Szuper, egy élőholt az oka, hogy nem lehetünk boldogok… Vesztes vagyok… örök vesztes. Sose jön össze semmi!

- Ne merd így hívni! Nincs jogod hozzá! Ez nem igaz! Nem én vagyok neked a megfelelő. Ennyi. Találsz valaki mást! Mi sosem lettünk volna boldogok, értsd már meg! – ingerülten szóltam vissza. Azt hittem végre felfogja, mi történik körülötte, és békén hagy. Azt hittem, hogy ma végre megtörténik, végre letesz rólam. De őt nehéz megváltoztatni…

- Nem tudlak csak úgy elfelejteni, az képtelenség! Ő úgysem fogja sokáig húzni…

- Azonnal hagyd abba! – mondtam őt félbeszakítva, minden szót külön kihangsúlyozva. – És menj el! Ne gyere vissza! Ne keress! Éld az életed! Bulizz, meg mit tudom én, de engem ne zaklass tovább ezzel a témával kapcsolatban! Ég veled! – nem néztem rá, miközben beszéltem, vagyis jobban mondva, már ordibáltam. Nem akartam tovább, hogy a közelemben legyen. Pár perc néma csönd volt, csak a kinti életet, a röntgen zümmögését és a hangosbemondó hangját lehetett hallani. Már azt hittem, itt marad, mikor megszólalt:

- Nos, nem garantálom, hogy most látsz utoljára, de hagylak gondolkodni. Dönts a legjobb belátásod szerint! Nem ígérek semmit. – ezzel kiment.

Nem volt kedvem semmihez. Ez az utóbbi fél óra minden életkedvem elvette, mégis erőt vettem magamon és Sophie ágyához léptem. Végig simítottam nyugodt arcán. Olyan békés, semmi rosszat nem érzékel a külvilágból. Olyan gyönyörű…

Egy kis idő múlva három halk kopogtatást hallottam. Ez volt a jel. A kis Lara találta ki még első látogatásakor. Már akkor belopta magát a szívembe a csöppség.

- Kopp, kopp. Na, ki vagyok? – vékonyka kis hang jött az ajtó mögül. Még mindössze két éves, és ilyen szépen beszél…

- Hú, nem is tudom… Betörő néni kérem, ne bántson! – ugrattam kedvenc kis lánykámat.

- Nem vagyok az, Dani! Bejöhetünk?

- Gyertek csak! – rögtön az ölembe ugrott, megpörgettem.

Sarah, és egy eddig ismeretlen lány lépett még be Lara után. Beugrott, hogy valami Molly-ról hallottam ma Josh-tól.

- Kellemes délutánt Daniel! – köszöntött Sophie anyukája.

- Szia Sarah, és… – még az elején a lelkemre kötötte, hogy tegezzem, szívesen beleegyeztem. Jelentőségteljesen az ismeretlen lány felé fordultam. Ő is szép volt, részben hasonlított Sophie-ra.

- Molly. Molly Carson. Örülök, hogy megismerhetlek! Amúgy Sophie legjobb barátnője vagyok. Te pedig, Daniel Stephen. – aranyos volt. Már az elején szimpatikusak az ismerősei.

- Igen. Jól informált vagy! – mosolyogtunk. Valaki a nadrágom végén kezdte óvatosan ráncigálni.

- Dani! Légyszi mesélsz nekem? A múltkor olyan szépet hallottam tőled arról a mágikus erdőről… - kérlelt Lara.

- Kicsim, Daniel-nek biztos nincs sok ideje jelenleg… majd máskor…

- De, anyu!

- Ne, hagyd Sarah! – majd a kicsi felé fordultam. – Figyelj tündérkém, mit szólnál, ha egy picit későbbre halasztanánk a mesedélutánt? Csak egy kis időre, amíg én Molly-val sétálok egy kicsit. Addig vigyázz a nővéredre helyettem! – odament a testvéréhez, és megölelte.

- Sophie, Sophie, mikor gyógyulsz már meg, nővérkém?

- Tehát, ovis korod óta ismered. – a kertben jártunk egyet.

- Igen, érdekesen ismerkedtünk meg – felnevetett – Sophie épp egy másik gyerekkel veszekedett a homokozó lapáton, és fejen talált vele. Rengetegszer kért bocsánatot a semmiért. Állandóan azt nézte, mivel tud segíteni, mivel tud kiengesztelni, pedig egyáltalán nem haragudtam rá. Aztán telte múltak az idők, és annyit voltunk együtt, hogy teljesen összenőttünk, mint két iker. Azt a lapátot később elkértük az óvodából és azóta is őrizzük, tudom butaság, de… - megint elnevette magát az emlék hatására.

- Nem, jól tettétek. Ez egy kedves emlék lehet számotokra. Olyan vicces, aranyos dolog. – tényleg tetszett, hogy Sophie-nak van egy ilyen jóságos, normális barátja. Hiába nem ismerem személyesen, tudom, hogy nagyon rendes, imádnivaló lány, aki fent fekszik.

Még meséltünk egymásnak magunkról. Megtudtam, hogy nagy szenvedélye a lovaglás, na meg az olvasás, és, hogy Sophie is szereti ezeket csinálni, együtt szokták űzni ezeket a hobbikat.

Aztán felmentünk a kórterembe, Lara-hoz és anyukájához.

- Na, tündérke meséljek? – kérdeztem vidáman. Ő is ugyanilyen lelkesedéssel bólintott, és kényelmesen elhelyezkedett az ölemben. A társaságom többi tagja is leült, és hallgatott engem. Meséltem egy elvarázsolt patakról, ami csendesen, a külvilágtól teljesen elszigetelten folydogált, s vize boldoggá tette minden belőle ivót, és egy szomorú lánykáról, aki pont erre réved… Lara olyan áhítattal figyelte minden mondatom, és szeme is kíváncsi érzelmeket tükrözött felém. Mondókám végeztével egy nagy ölelést kaptam hálául kis barátomtól. Molly pedig megjegyezte, hogy milyen remek mesélő vagyok, majd távoztak kedves látogatóim.

Úgy tűnt – persze Miranda-t leszámítva – hogy ez a nap sem lesz más, mint a többi, igaz még csak délután van… Megint eszembe jutott a reggeli különös álom. Igazán csodálatos volt. Csak a búcsúzás nem tetszett… Elmerültem gondolataimban, majd különös hangra lettem figyelmes, mintha gitár lett volna. Furdalt a kíváncsiság, ki és hogyan játszik. Mindig is érdekelt a zene is, de sosem volt elég pénzem, hogy belevágjak, vagy legalábbis megpróbáljam. Fel is álltam és követtem a zene lágy ritmusát, ami elvezetett a folyosó végén lévő terembe. A nyitott ajtón keresztül belestem, s az ágyon egy körülbelül velem egyidős lány játszott hangszerén, nekem háttal. Meghallhatta, hogy jövök, mert zavartan megfordult, és abbahagyta a zenélést.

- Ne, haragudj, ha zavartalak.

- Nem, nem, játszanál még? Kérlek!

Nem tagadta meg kérésem, és megint kézbe vette a gitárt, és elkezdte pengetni a húrokat. Eljátszott egy dalt, amit személy szerint nem ismertem, de nagyon tetszett.

- Mióta játszol? – kérdeztem.

- Nagyjából öt éves korom óta. Apukámnak van egy bandája. Születésemtől fogva zene vett körül. – felelte komolyan.

- Ne haragudj, hogy csak így bejöttem hozzád! A nevem Daniel Stephen. Nagyon klassz, amit csinálsz!

- Semmi gond. Az enyém Zoe Scott. Végre van kinek játszanom. Apát nem igazán érdekli, amit én csinálok, de persze ő elismert… Nem akarja, hogy én is ezzel foglalkozzak. Meg akarja nekem adni a „választást” – ennél a szónál macskakörmöket rajzolt a levegőbe. – Nem látja a tehetséget bennem. Én is vinném annyira, mint ő… Milyen is vagyok, biztos neked is megvan a magad gondja, én meg itt traktállak az enyémekkel…

- Nem, nincs semmi gond, én szívesen meghallgatom. Mostanában úgy sincs sok beszélgető partnerem. Látogatóim meg már úgyis tudnak rólam mindent. Te miért vagy itt? – érdeklődtem. Ő csak kitakarózott, akkor vettem észre a gipszet a lábán.

- Béna és bátor voltam egyszerre. – nevetett először mióta itt vagyok. – Az eddig barátnak hitt emberek ugrattak, mert tudták, hogy bármit megteszek, csak hogy befogadjanak… Bolond voltam és magányos, csak barátokat akartam, de szépen átvágtak. Felvették videóra az idétlen balesetem, és azóta is azon röhögnek. Szerettem a régi sulim, de muszáj volt elköltöznünk, és bentlakásosba járnom. Minden vágyam volt, hogy beilleszkedjek, és úgy tekintsenek rám, mint egy normális lányra, mint a többiekre. Néha nagyon szerettem volna láthatatlanná válni. Erről nem beszéltem még senkinek, de jól esett elmondanom, most egy kicsit megnyugodtam, úgy érzem…

- Nagyon csúnyán bántak veled. Mikor veszik le gipszet?

- Hát, azt nem tudom pontosan, de kapok járógipszet és hazamehetek akár holnap is. Nem tudom, hogy fogok újra a szemük elé kerülni… - lehajtotta fejét.

- És a szüleid? Nekik nem meséled el? Átrakhatnak egy másik suliba is akár. – ajánlottam ezt a lehetőséget.

- Én is gondoltam erre, de anyámat meg végképp nem érdekli, csak az, hogy a legjobban teljesítsek a legjobb suliban… A szüleimet egyszerűen nem érdeklem. Nem nézik mi jó nekem, mit akarok. Ők irányítják az életem.

- Hé, minden megoldódik. Minden rosszban van valami jó. Itt az én példám… - elmeséltem neki mindent magamról. Nagyon türelmesen végighallgatott. Elmondtam minden rossz és minden jó dolgot, ami velem kapcsolatos. Igazán megértő volt.

- Hú, neked is mozgalmas életed van. Na meg ez a szerelem dolog, első látásra. Döbbenet… de nagyon király. – elnevettük magunkat.

- Remélem, még találkozunk! Örülök, hogy megismertelek Zoe! – felálltam az ágyról, és épp indulni készültem.

- Daniel! Várj! Nem adod meg a számod? Itt az enyém. Komolyan te vagy a legjobb fej, akit megismertem itt, Londonban. Már most barátként gondolok rád, bár meglehet, korai. – mosolygott.

Telefonszámot cseréltünk, majd eljátszott még egy számot nekem. Vidáman lépkedtem a szobám felé. Ezt a jó hangulatom, nem ronthatja ma el semmi. De mikor benyitottam a teljesen üres kórterembe, a teljesen üres ágyra, rájöttem óriásit tévedtem…