Sötétség… mindenhol, bármerre nézek. Mintha bezárnának egy picinyke kis szobába és jó hangosan bevágnák az ajtót, a kulcsot meg eldobnák jó messzire, ahonnan többé senki nem hozhatja vissza… Nincs kiút, nincs menekvés… Nem tudom mióta van ez az állapot, de kezdem unni. Minden olyan egyszínű, semmi változatosság. Sosem szerettem az ilyet… most meg csak ez van… Néha ugyan egy- egy kis időre halvány világosságot érzékelek, és zajt, de ennyi.
Most viszont valami megváltozott, több mindent „látok” és hallani szinte tökéletesen hallok. Neveket kiveszek ugyan a beszélgetésekből, amik a közelemben zajlanak, de számomra semmit nem jelentenek… talán kéne jelenteniük? Próbálom felidézni utolsó emlékem, de nem megy… majd ha eltűnik körülöttem ez a feketeség, minden a régi lesz… biztosan.
Valami kellemes meleget érzek. Valaki nagyon finoman, végigsimított az arcomon. Szeretnék valamit mondani, vagy legalább viszonozni tettét a kedves idegennek… de képtelen vagyok bármimet is megmozdítani.
Kopogtatást lehet hallani, ráadásul hármat. Majd megint megszűnik minden, megint csak sötétség… visszazuhantam a tudatlanság állapotába… ahol minden szomorú és unalmas…
Egyszer csak valami hirtelen jött csoda folytán, mintha teljesen magam mögött hagytam volna az utóbbi szörnyű állapotot, teljesen magamnak éreztem a testem. Kíváncsi voltam, tudom-e irányítani is. Megpróbáltam megmozdítani a lábujjaimat. Elsőre nem ment, de nem adtam fel, és sokadjára már sikerült. El sem mertem hinni. A szemem még csukva tartottam. Túl világos volt, még nem szoktam hozzá, de kitartás nélkül nincs eredmény alapon erőt vettem magamon, és megtettem azt a mozdulatot, amit oly’ rég nem: kinyitottam a szemem.
Nem az eddig megszokott, és kiismert sötétséggel kellett szembesülnöm, hanem szebbnél szebb színekkel, formákkal, anyagokkal. Zavartan pislogtam párat és szemügyre vettem környezetem. Megállapítottam, hogy valószínűleg egy kórházi szobában lehetek. Ezt a tényt támasztották alá a testemből kiinduló, kacskaringó csövecskék is, amik egy-egy különféle géphez vezettek el. De álljunk meg egy pillanatra, mit keresek én itt? Mi történt, hogy ide kellett hozni? Nem vagyok kibékülve ez ilyesfajta helyekkel… morcos emberek, rossz kaják, és általában a „fáj” kifejezés is ehhez az intézményhez kapcsolódik. Lassan, szép lassan megpróbáltam felállni. Egyáltalán nem fájt… az elején… visszahanyatlottam a párnák közé. Még egyszeri nekifutás után viszont stabil lábakon álltam. Egyedül a fejem hasogatott szörnyen. Na meg a kezem volt bekötve, valószínűleg eltörhettem. Megtettem pár lépést, amivel az ablakhoz értem. Kinéztem és csodás látvány tárult szemeim elé. Egy gyönyörű kert, tele zöld fával és bokorral. Madárcsicsergés tette szebbé az összképet. Gondolkoznom sem kellett, hogy szeretettem-e régen az ilyesfajta természetet, éreztem, hogy a válasz igen. De megrémisztett, hogy nem tudtam magamról semmit… még csak a nevemet sem.
Beleszippantottam a beáramló friss levegőbe. Igazán kellemes idő volt, bár pár esőfelhő azért lézengett az égbolton. Tervbe vettem, hogy kimegyek az udvarra, élvezni a természet adta csodákat. Levetettem a csúnya, kórházi köntöst, és keresni kezdtem valami megfelelő ruhát. Találtam is egy összeállítást a szekrényben. Egy egyszerű levendula színű pántos felsőt, ami rögtön elnyerte tetszésem színe miatt, és egy farmer rövidnadrágot.
A folyosón szerencsére senki sem vett észre, így nyugodtan kisurranhattam az ajtón.
Leültem egy padra, de ekkor észrevettem, hogy valakik éppen erre tartanak. Gyorsan odaszaladtam, és elbújtam egy terebélyesebb bokor mögé. Egy lány és egy fiú volt. A lány rettentően ismerős volt, de nem tudtam honnan. A fiút is szemügyre vettem… és nem hittem el, amit látok, helyesebben, amit érzek. Az arca tökéletes volt, elvarázsoltak szemei, mik rejtekhelyem felé tévedtek, de nem vett észre. Szívem majd’ kiugrott a helyéről jelen pillanatban. Annyira különös helyzet volt, hisz most látom először…
Nem elemezhettem társaságom sokáig, mert elindultak a bejárat felé, ahol nem rég még én osontam ki. Hála égnek nem fedeztek fel, pedig itt jöttek el nem sokkal mellettem. El is csíptem egy mondatot párbeszédükből.
- Ó, igen, volt, hogy hetente háromszor is kilovagoltunk. Tudod, Sophie, ha valamit nagyon szeretne, mindig eléri. – mesélte mosolyogva a fekete hajú lány.
Annyira szerettem volna emlékezni mindenre… Miért ismerős a lány? Hogy hívnak? Hol vagyok? Családom hol van? És még számtalan kérdésre szerettem volna választ kapni.
Megvártam, míg bemennek az épületbe, csak aztán mertem elindulni egyet sétálni a városban… kiértem a kereszteződéshez és próbáltam megjegyezni az utat. Csak mentem és mentem, élveztem a kellemes hőmérsékletet. Elértem az egyik utca sarkához, ahol egy szegény néni kéregetett. Annyira sajnálom az ilyen embereket, na meg azt is, hogy nem hoztam magammal pénzt. Belenyúltam a farmer zsebébe, és örömmel tapasztaltam, hogy nem volt igazam, volt nálam nem is kevés pénz. Gondolkodás nélkül az asszonyhoz léptem és a kis tálkájába tettem a nem is kevés aprót, amit találtam. Egy keveset pedig visszatettem oda ahonnan kivettem, épp csak annyit amennyi kellhet nekem. A koldus megnézte a tányérját, és elmosolyodott.
- Isten áldja meg kedvességért, lányom! A gyerekeim ehetnek rendes ennivalót ma, hogy fognak örülni! Köszönöm! Az ilyen ajándékozó személyek boldogságot érdemelnek! – annyira örült ennek a kis adománynak, hogy míg beszélt, el-elcsuklott a hangja, majd ejtett pár örömkönnyet. Elbúcsúztunk, majd tovább indultam.
Időközben elkezdett cseperegni az eső. Mások gyorsan felhúzták esernyőiket, én viszont kimondottan élveztem az arcomba szitáló hűs permetet. Az ég felé fordítottam fejem, lecsuktam szemem, és átadtam magam az esőcseppek rám hullása által keltett jóleső érzéseknek. Egyre gyorsabban és nagyobb szemekben kezdett zuhogni. Megpördültem tengelyem körül, és vidáman kacarásztam. Igazából elég érdekesen festhettem, de nem igazán érdekelt… Ebbe a rohanó világban, egy ilyen elveszett ember, mint amilyen most én vagyok, egy picit hadd élvezze az életet.
Nem tartott sokáig ez az égi jelenség. Úgy gondoltam ideje visszamenni a kórházba… reméltem, ott majd kiderül rólam valami…
Egy teljesen másik úton próbáltam megkeresni az épületet. Egy játszótér felé vezetett az utca, ahol gyerekek visongattak örömükben. Mosolygásra késztettek ezek az aranyos kis emberkék. Oda is mentem hozzájuk. Egy két éves körüli kis fekete hajú, nagy zöld szemű kislány homokozott, a többiektől elkülönülten.
- Szia, mi újság? Hogy hívnak?
- Szia! Lottie vagyok. – rám mosolygott, nekem pedig Deja Vu érzésem lett… annyira idegesítő, hogy nem tudom miért…
- Lottie! Beszállhatok? Várat építesz? – kértem a kislányt, aki bőszen bólogatott. Majd csatlakozott még hozzánk két kisfiú is az építkezésben. Húsz percet töltöttem a kis apróságokkal, de máris a szívembe zártam az ilyen korú csöppségeket. Mintha már jártas lennék ebben…
Az anyukák odajöttek hozzám beszélgetni. Lottie édesanyja mindössze huszonhat éves. Máris megkedveltem, mint barátnőt. Kicsit kínosan éreztem magam, mikor el akarta kérni a számomat. Elmondtam neki, hogy is állok jelenleg az emlékekkel, és mindennel a környezetemben. Meglepődött, hogyne lepődött volna meg, nem minden nap találkozik az ember amnéziás lánnyal egy játszótéren… Így nem tudtuk biztosan, fogunk-e még találkozni, de elmondta, hogy itt szokta Lottie-val tölteni legtöbb idejét, lehetséges, hogy itt megtalálom a későbbiekben valamikor.
Elköszöntem kis barátnőmtől, és anyukájától, majd továbbindultam oda ahol felébredtem.
Az úton szembe jött egy körülbelül velem egy idős lány, nem szenteltem neki különösebb figyelmet, addig, míg utánam nem szólt:
- Mi az, Csipkerózsika felébredt a kómából? – kérdezte merő gúnnyal hangjában, amit nem értettem…
- Szia, ne haragudj, ismersz? Nem tudod, hol vagyok? Ki vagyok? Egyszerűen nem emlékszek semmire. – értetlen fejet vágott, majd mintha kattantak volna a fogas kerek az agyában…
- Persze, hogy ismerlek Sophie! Na, gyere, visszaviszlek a kórházba! Már biztos mindenütt keresnek! – tehát én lennék Sophie… akiről a fekete hajú lány mesélt a kertben… az én lennék… tehát ismerem őt… Némán lépkedtünk egymás mellett, míg végül én törtem meg a csendet:
- És te ki vagy, ha megkérdezhetem…
- Jaj, persze, ne haragudj, Miranda Fox. Egy jó barátnőd! – vigyorgott megállás nélkül, roppant furcsa volt… de én sem vagyok könnyű eset, miért ne lehetne különös barátom. Inkább örülnöm kéne, hogy van, ezért én is mosolyt erőltettem az arcomra.
Felmentünk a szobámba, ott pedig sok ismeretlen… de tudat alatt éreztem, hogy ismerős személy várt rám. Ott volt a délelőtti rejtélyesen vonzó fiú is, aki most elbűvölten nézett rám, ebbe belepirultam. Olyan tökéletes, olyan… úgy érzem beleszerettem…
Mindenki egy emberként suttogta a nevem, megkönnyebbülésképpen. Majd egy tőlem idősebb fiú odasietett mellém és megölelt.
- Jajj, hugi, nem tudod, mennyit aggódtam érted! Meg ne próbálj még egyszer eltűnni nekem! – hugi…
- Te a bátyám vagy? – mondtam meglepetten.
- Sophie… igen! Josh vagyok az Istenért… nem – itt szünetet tartott. Ami az elején kérdésnek indult, a végén állítás lett belőle. – nem emlékszel semmire…
- Igen, annyira szeretnék… de nem megy. Szörnyen érzem magam, amiért a saját családtagjaimra nem emlékszem… - sikeresen elértük, hogy minden szempár rám szegeződjön.
Elmeséltem társaságomnak mindent, ami történt, mióta felkeltem a kómából, az udvartól a játszótérig…
Majd rokonaim és barátaim sorra odajöttek megölelgetni és „bemutatkozni”, csak Mira és a szeretett fiú nem volt jelen. A nevét ugyan megtudtam: Daniel.
Nem sokáig kellett nyomoznom utánuk beléptek az ajtón… Dani átkarolta Mirandát, aki egy csókot nyomott a fiú szájára…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése