Szerinted? :D

SZERETNÉM, HA ELOLVASNÁTOK EZT A TÖRTÉNETET, MELYNEK MÉG CSAK AZ ELSŐ FEJEZETÉT TETTÜK KÖZZÉ, S MEGSZAVAZNÁTOK VÉLEMÉNYETEKET ARRÓL, HOGY FOLYTASSUK-E NETTIVEL KÖZÖSEN. (:

ÍME AZ ELSŐ NETTITŐL:

„Hogy ki vagyok? Arról fogalmam sincs. Ja igen, a nevem Robin, de személyiségem többi részét már rég elvesztettem. ” Kapartam le idegesen nap, mint nap. A régi, kopott kis naplóm lapjai már teljesen átáztak, egyrészt a könnyeimtől, másrészt a ráfolyt tintapacáktól. Epekedve lapoztam végig, szinte minden percben az emlékektől duzzadó könyvecskét.

- Igen, itt még minden rendben volt. – sóhajtottam fel, s arcomat a tenyerembe temettem. Itt még boldogan látom mosolyogni őt. Őt, az én igazi angyalomat. Hihetetlen, hogy mennyi idő telt el, pedig olyan mintha tegnap történt volna az a szörnyűség.

Gondolataim nem sokkal több, mint egy évre kalandoztak vissza. Hűs, tavaszi délután volt, amikor boldogan, kéz a kézben kísértem őt a vonatállomásra. Már legalább 1 órával előbb ott voltunk, mivel itthon már nem bírt ülni, s mindenképpen ott akart lenni, mondván, nehogy lekésse a vonatot. Pedig erről szó sem volt. Csak minden lépéssel közelebb akart kerülni, rég nem látott barátnőjéhez Linda-hoz. Ekkor néhány pillanatra visszatértem a jelenbe, és újra meg újra közöltem magammal, mennyire is utálom, hogy akkor elengedtem Őt.

Fejemben ismét az emlékek között kutattam, s felrémlettek utolsó perceink, amiket együtt töltöttünk. Lindsay – életem egyetlen szerelme – még a legutolsó pillanatokban is hozzám bújt, szorosan ölelt, s az ígérte, hamarosan visszatér hozzám. Hát nem így történt. 1995-öt írtunk akkoriban. Minden egészen más volt, mint most, pedig csak 1 év telt el. Önfeledt vidámsággal lépett fel a rá várakozó járműre. Nem is sejtette, hogy a vesztébe rohan.

Én bátorító mosollyal integettem neki, még akkor is, amikor a vonat már messze járt. Már abban a pillanatban hiányzott, mikor hátat fordítottam az állomásnak, és elindultam hazafelé. Egyfolytában ő járt a fejemben. Vajon milyen lesz az utazás? És hogy fogja magát érezni, a már általa oly sokszor emlegetett országban Brazíliában?

Nem mondom, hogy nem voltak kétségeim arról, hogy minden simán fog menni, hisz annyi rosszat hall az ember. De bíztam. Mindig is bizakodó voltam, mindenféle téren. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy alig vettem észre, amikor haza értem. Hangos ajtócsapás után, mélabús fejjel, felmentem az emeletre, és megírtam a napi bejegyzésemet a naplómba. Most – visszazökkenve a jelenbe – újra felolvastam a bejegyzést:

Ma 95’ május 25-e van. Szörnyen érzem magam, mert Lindsay jelenleg nem tartózkodik a közelemben, sőt egyáltalán nincs is a országban. Remélem, hogy minden rendben lesz, s hamarosan viszontláthatom az egyetlen lényt, aki miatt még ténykedem e világon.

Emlékszem, mennyi elégedettséggel töltött el, amikor megszólalt, már-már alig működő telefonom. Csak azért hordtam mindig magamnál, hogy Lindsay bármikor elérhessen. Sosem voltam rajongója az efféle elektronikusnak ritkán mondható dolgokért. Boldogan szóltam bele, remélve, hogy jó hírekkel szolgál majd:

- Szia Lindsay! Na, milyen volt az utazás? Milyen arrafelé az idő? Süt a nap? – szegényt annyira elhalmoztam aggodalmas kérdéseimmel, hogy kissé kezdtem magam szégyellni emiatt. Most már hagytam neki időt a válaszokra:

- Szia Szerelmem! – belepirultam a megszólításba – minden rendben van, az út elég unalmas volt, de végül minden gond nélkül ideértem. Brazília csodálatos, egyszer neked is el kellene jönnöd ide. Linda már az állomáson várt rám, ahonnan egyenest a házukba mentünk, ami gyönyörű. Az idő kellemes, nem mondható sem túl melegnek, sem túl hidegnek. – hihetetlen gyorsasággal válaszolta meg minden kérdésemet.

- Nagyon örülök, hogy minden rendben van! Hívj minden nap, amikor akarsz. És érezd jól magad! – bátorítottam, bár tudtam, hogy erre nem nagyon volt szükség.

- Oké. Meglesz! Szia!

- Szia! És Lindsay? – kérdeztem félősen.

- Igen?

- Szeretlek!

- Én is téged Rob. Légy jó!

Azzal lecsapta a kagylót, s a néhány percig elmúló aggodalmam azonnal visszatért. Mióta együtt vagyunk – kerek 2 éve – sosem voltunk még ennyire távol egymástól. Lindsay mindig is elég szeleburdi lány volt. A szülei örültek, amikor megismert engem, mert érett, és ha lehet mondani „felnőtt” gondolkodásmódom volt, már akkoriban is.

A hét minden napján beszéltünk telefonon, ami nekem felért egy egész világgal. Minden nap elmesélte, hogy mi volt a program. Igazán klassz barátnő lehet, ez a Linda. Mindent elkövetett, hogy Lindsay jól érezze magát. És sikerült is. Kitörő örömmel üdvözölt a hét minden egyes napján, s hallhatóan majd kiugrott a bőréből. Ezt elégedetten könyveltem el, miközben hátradőltem a székben, és a kedvenc TV sorozatomat néztem. Autós műsor volt, nagyon imádtam. A sebesség volt a szenvedélyem. Életem értelme, persze többször is figyelmeztetett, hogy ugye nem akarok 16 éves létemre, valami idióta balesetben meghalni.

Eszem ágában sem volt, olyasmit tenni, amivel árthattam volna magamnak. De azon a szörnyű napon inkább én haltam volna meg helyette. Sajnos nem így történt. Kegyetlen volt velem a sors, és azt vettem el tőlem, ami számomra a legbecsesebb volt: Lindsay-t. Azon a napon is leírhatatlan boldogsággal hívott fel, s elújságolta, hogy holnap hazautazik, ám ezúttal Linda megmentette őt a több órányi vonatozástól. Repülőjegyekkel ajándékozta meg, ami neki talán többet ért, mint az egész brazíliai kiruccanása. Végre ülhet repülőn. Tudomásom szerint, egyik nagy álma volt, hogy egyszer életében repülőn ülhessen. Most Linda az egekig lesz ajnározva, meglepetése miatt. Őszintén szólva nem is érdekelt, felőlem akár bevásárló utcát is vehetett volna neki, bár kétlem, hogy annak is ennyire örült volna. Nekem az volt a lényeg, hogy végre a karjaimban tarthassam. Utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával sem csillapodott jókedve:

- Már alig várom, hogy újra veled legyek!- jelentette ki.

- Én is!

- Robin.. én annyira jól éreztem magam, de már annyira hiányzol, hogy egy napot sem bírnék ki a csókjaid nélkül.

- Nem sokat kell már várnunk! – mondtam felbátorodva előző kijelentésén.

- Ennek nagyon örülök! – vágta rá egyből.

- A reptéren várlak!

- Klassz! – felelte, s éreztem, hogy mosolyra húzódik a szája. Ezután kis hatásszünet következett majd újra megszólalt:

- Szeretlek, és szeretni foglak síromig!

- Én még annál is tovább! – válaszoltam gondolkodás nélkül. Nem mintha ez kérdéses lett volna.

- Hamarosan látjuk egymást! Szia!

- Szia!

Izgatottságomtól már nem bírtam otthon ülni, pár órát – akárcsak Ő az indulás előtt – és csapot-papot otthagyva elindultam a reptérre. Gondoltam, elleszek addig valamelyik büfében, vagy valahol. Gyűlölködve pillantottam az égre és bosszús nyögéseket eresztettem el, amikor megláttam, hogy viharfelhők gyülekeznek. Teltek a percek, és múltak az órák, a gépnek már le kellett volna szállnia...

Fel-alá járkáltam, s végig a kijelzőt néztem, ahol a gépek megérkezését mutatják. Lindsay a 126-ossal utazott. Már minden nagymadár beért, de a 126-os nem. Szívem őrült tempóban kalimpált, aggodalom öntötte el minden testrészemet, mégis, szinte tomboltam a dühtől. Hol van már?

A következő pillanatban a hatalmas kivetítőre kaptam a fejem, ahol bemondták a 15 órási hírekben, hogy egy Brazíliából Washingtonba tartó repülőgép légörvénybe került és lezuhant. Tudtam, hogy ez Lindsay gépe. Nem hittem a fülemnek, szemet elborították a könnyek, amikor a bemondó bejelentette, hogy egyetlen túlélője sincs a balesetnek. Szívem majd megszakadt. Lelkemet rég elhagytam, testem lomhává vált. Odavonszoltam magam egy padhoz, s zokogni kezdtem.

Elvesztettem őt. Őt, akinek gyönyörű barna haja van, és csillogó barna szemei. Mosolya, szavai, felrémlettek bennem, miszerint, sírig szeretni fog. Nem kellett sokat várnia.

Ezután néhány hónapig mély depresszióba estem, amelyből egyetlen orvos, vagy pszihiáter, netán gyógyszer sem volt képes kigyógyítani. Rengetegszer megjelent álmaimban éjjelente, ahogy angyalként magához szólít, s én tudom, érzem, hogy azonnal itt kell hagynom ezt a világot, s utána kell mennem.

Legalább ötször próbáltam öngyilkosságot elkövetni, mindannyiszor sikertelenül. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem. Egyetlen támaszom, Christina volt, Lindsay legjobb barátnője, aki legalább annyira szerette barátságból, mint én szerelemből. Vele rengeteget beszélgettem. Az idő múlása állítólag begyógyítja testi sebeinket. Hát, lehet, hogy az unokahugom Priscilla horzsolt térdén segít az idő, de az én szívem, valamint lelkem, sehogy sem akart visszatérni a régi kerékvágásba.

Minden napom ugyanúgy telik el. Reggelente próbálok úgy felkelni, hogy az elmúlt egy év csak álom volt, este pedig úgy alszom el, hogy holnaptól itt lesz velem, és felkelek a rémálomból. A holttestet nem találták meg, bár én szívem szerint még abban az állapotban is a karjaimban tartottam volna, de erre nem volt lehetőségem. Talán ezt rendelte nekem a sors…?!

10. fejezet - Ébredés

//Sophie szemszöge//

Sötétség… mindenhol, bármerre nézek. Mintha bezárnának egy picinyke kis szobába és jó hangosan bevágnák az ajtót, a kulcsot meg eldobnák jó messzire, ahonnan többé senki nem hozhatja vissza… Nincs kiút, nincs menekvés… Nem tudom mióta van ez az állapot, de kezdem unni. Minden olyan egyszínű, semmi változatosság. Sosem szerettem az ilyet… most meg csak ez van… Néha ugyan egy- egy kis időre halvány világosságot érzékelek, és zajt, de ennyi.

Most viszont valami megváltozott, több mindent „látok” és hallani szinte tökéletesen hallok. Neveket kiveszek ugyan a beszélgetésekből, amik a közelemben zajlanak, de számomra semmit nem jelentenek… talán kéne jelenteniük? Próbálom felidézni utolsó emlékem, de nem megy… majd ha eltűnik körülöttem ez a feketeség, minden a régi lesz… biztosan.

Valami kellemes meleget érzek. Valaki nagyon finoman, végigsimított az arcomon. Szeretnék valamit mondani, vagy legalább viszonozni tettét a kedves idegennek… de képtelen vagyok bármimet is megmozdítani.

 Kopogtatást lehet hallani, ráadásul hármat. Majd megint megszűnik minden, megint csak sötétség… visszazuhantam a tudatlanság állapotába… ahol minden szomorú és unalmas…

Egyszer csak valami hirtelen jött csoda folytán, mintha teljesen magam mögött hagytam volna az utóbbi szörnyű állapotot, teljesen magamnak éreztem a testem. Kíváncsi voltam, tudom-e irányítani is. Megpróbáltam megmozdítani a lábujjaimat. Elsőre nem ment, de nem adtam fel, és sokadjára már sikerült. El sem mertem hinni. A szemem még csukva tartottam. Túl világos volt, még nem szoktam hozzá, de kitartás nélkül nincs eredmény alapon erőt vettem magamon, és megtettem azt a mozdulatot, amit oly’ rég nem: kinyitottam a szemem.

Nem az eddig megszokott, és kiismert sötétséggel kellett szembesülnöm, hanem szebbnél szebb színekkel, formákkal, anyagokkal. Zavartan pislogtam párat és szemügyre vettem környezetem. Megállapítottam, hogy valószínűleg egy kórházi szobában lehetek. Ezt a tényt támasztották alá a testemből kiinduló, kacskaringó csövecskék is, amik egy-egy különféle géphez vezettek el. De álljunk meg egy pillanatra, mit keresek én itt? Mi történt, hogy ide kellett hozni? Nem vagyok kibékülve ez ilyesfajta helyekkel… morcos emberek, rossz kaják, és általában a „fáj” kifejezés is ehhez az intézményhez kapcsolódik. Lassan, szép lassan megpróbáltam felállni. Egyáltalán nem fájt… az elején… visszahanyatlottam a párnák közé. Még egyszeri nekifutás után viszont stabil lábakon álltam. Egyedül a fejem hasogatott szörnyen. Na meg a kezem volt bekötve, valószínűleg eltörhettem. Megtettem pár lépést, amivel az ablakhoz értem. Kinéztem és csodás látvány tárult szemeim elé. Egy gyönyörű kert, tele zöld fával és bokorral. Madárcsicsergés tette szebbé az összképet. Gondolkoznom sem kellett, hogy szeretettem-e régen az ilyesfajta természetet, éreztem, hogy a válasz igen. De megrémisztett, hogy nem tudtam magamról semmit… még csak a nevemet sem.

Beleszippantottam a beáramló friss levegőbe. Igazán kellemes idő volt, bár pár esőfelhő azért lézengett az égbolton. Tervbe vettem, hogy kimegyek az udvarra, élvezni a természet adta csodákat. Levetettem a csúnya, kórházi köntöst, és keresni kezdtem valami megfelelő ruhát. Találtam is egy összeállítást a szekrényben. Egy egyszerű levendula színű pántos felsőt, ami rögtön elnyerte tetszésem színe miatt, és egy farmer rövidnadrágot.

A folyosón szerencsére senki sem vett észre, így nyugodtan kisurranhattam az ajtón.

Leültem egy padra, de ekkor észrevettem, hogy valakik éppen erre tartanak. Gyorsan odaszaladtam, és elbújtam egy terebélyesebb bokor mögé. Egy lány és egy fiú volt. A lány rettentően ismerős volt, de nem tudtam honnan. A fiút is szemügyre vettem… és nem hittem el, amit látok, helyesebben, amit érzek. Az arca tökéletes volt, elvarázsoltak szemei, mik rejtekhelyem felé tévedtek, de nem vett észre. Szívem majd’ kiugrott a helyéről jelen pillanatban. Annyira különös helyzet volt, hisz most látom először…

Nem elemezhettem társaságom sokáig, mert elindultak a bejárat felé, ahol nem rég még én osontam ki. Hála égnek nem fedeztek fel, pedig itt jöttek el nem sokkal mellettem. El is csíptem egy mondatot párbeszédükből.

- Ó, igen, volt, hogy hetente háromszor is kilovagoltunk. Tudod, Sophie, ha valamit nagyon szeretne, mindig eléri. – mesélte mosolyogva a fekete hajú lány.

Annyira szerettem volna emlékezni mindenre… Miért ismerős a lány? Hogy hívnak? Hol vagyok? Családom hol van? És még számtalan kérdésre szerettem volna választ kapni.

Megvártam, míg bemennek az épületbe, csak aztán mertem elindulni egyet sétálni a városban… kiértem a kereszteződéshez és próbáltam megjegyezni az utat. Csak mentem és mentem, élveztem a kellemes hőmérsékletet. Elértem az egyik utca sarkához, ahol egy szegény néni kéregetett. Annyira sajnálom az ilyen embereket, na meg azt is, hogy nem hoztam magammal pénzt. Belenyúltam a farmer zsebébe, és örömmel tapasztaltam, hogy nem volt igazam, volt nálam nem is kevés pénz. Gondolkodás nélkül az asszonyhoz léptem és a kis tálkájába tettem a nem is kevés aprót, amit találtam. Egy keveset pedig visszatettem oda ahonnan kivettem, épp csak annyit amennyi kellhet nekem. A koldus megnézte a tányérját, és elmosolyodott.

- Isten áldja meg kedvességért, lányom! A gyerekeim ehetnek rendes ennivalót ma, hogy fognak örülni! Köszönöm! Az ilyen ajándékozó személyek boldogságot érdemelnek! – annyira örült ennek a kis adománynak, hogy míg beszélt, el-elcsuklott a hangja, majd ejtett pár örömkönnyet. Elbúcsúztunk, majd tovább indultam.

Időközben elkezdett cseperegni az eső. Mások gyorsan felhúzták esernyőiket, én viszont kimondottan élveztem az arcomba szitáló hűs permetet. Az ég felé fordítottam fejem, lecsuktam szemem, és átadtam magam az esőcseppek rám hullása által keltett jóleső érzéseknek. Egyre gyorsabban és nagyobb szemekben kezdett zuhogni. Megpördültem tengelyem körül, és vidáman kacarásztam. Igazából elég érdekesen festhettem, de nem igazán érdekelt… Ebbe a rohanó világban, egy ilyen elveszett ember, mint amilyen most én vagyok, egy picit hadd élvezze az életet.

Nem tartott sokáig ez az égi jelenség. Úgy gondoltam ideje visszamenni a kórházba… reméltem, ott majd kiderül rólam valami…

Egy teljesen másik úton próbáltam megkeresni az épületet. Egy játszótér felé vezetett az utca, ahol gyerekek visongattak örömükben. Mosolygásra késztettek ezek az aranyos kis emberkék. Oda is mentem hozzájuk. Egy két éves körüli kis fekete hajú, nagy zöld szemű kislány homokozott, a többiektől elkülönülten.

- Szia, mi újság? Hogy hívnak?

- Szia! Lottie vagyok. – rám mosolygott, nekem pedig Deja Vu érzésem lett… annyira idegesítő, hogy nem tudom miért…

- Lottie! Beszállhatok? Várat építesz? – kértem a kislányt, aki bőszen bólogatott. Majd csatlakozott még hozzánk két kisfiú is az építkezésben. Húsz percet töltöttem a kis apróságokkal, de máris a szívembe zártam az ilyen korú csöppségeket. Mintha már jártas lennék ebben…

Az anyukák odajöttek hozzám beszélgetni. Lottie édesanyja mindössze huszonhat éves. Máris megkedveltem, mint barátnőt. Kicsit kínosan éreztem magam, mikor el akarta kérni a számomat. Elmondtam neki, hogy is állok jelenleg az emlékekkel, és mindennel a környezetemben. Meglepődött, hogyne lepődött volna meg, nem minden nap találkozik az ember amnéziás lánnyal egy játszótéren… Így nem tudtuk biztosan, fogunk-e még találkozni, de elmondta, hogy itt szokta Lottie-val tölteni legtöbb idejét, lehetséges, hogy itt megtalálom a későbbiekben valamikor.

Elköszöntem kis barátnőmtől, és anyukájától, majd továbbindultam oda ahol felébredtem.

Az úton szembe jött egy körülbelül velem egy idős lány, nem szenteltem neki különösebb figyelmet, addig, míg utánam nem szólt:

- Mi az, Csipkerózsika felébredt a kómából? – kérdezte merő gúnnyal hangjában, amit nem értettem…

- Szia, ne haragudj, ismersz? Nem tudod, hol vagyok? Ki vagyok? Egyszerűen nem emlékszek semmire. – értetlen fejet vágott, majd mintha kattantak volna a fogas kerek az agyában…

- Persze, hogy ismerlek Sophie! Na, gyere, visszaviszlek a kórházba! Már biztos mindenütt keresnek! – tehát én lennék Sophie… akiről a fekete hajú lány mesélt a kertben… az én lennék… tehát ismerem őt… Némán lépkedtünk egymás mellett, míg végül én törtem meg a csendet:

- És te ki vagy, ha megkérdezhetem…

- Jaj, persze, ne haragudj, Miranda Fox. Egy jó barátnőd! – vigyorgott megállás nélkül, roppant furcsa volt… de én sem vagyok könnyű eset, miért ne lehetne különös barátom. Inkább örülnöm kéne, hogy van, ezért én is mosolyt erőltettem az arcomra.

Felmentünk a szobámba, ott pedig sok ismeretlen… de tudat alatt éreztem, hogy ismerős személy várt rám. Ott volt a délelőtti rejtélyesen vonzó fiú is, aki most elbűvölten nézett rám, ebbe belepirultam. Olyan tökéletes, olyan… úgy érzem beleszerettem…

 Mindenki egy emberként suttogta a nevem, megkönnyebbülésképpen. Majd egy tőlem idősebb fiú odasietett mellém és megölelt.

- Jajj, hugi, nem tudod, mennyit aggódtam érted! Meg ne próbálj még egyszer eltűnni nekem! – hugi…

- Te a bátyám vagy? – mondtam meglepetten.

- Sophie… igen! Josh vagyok az Istenért… nem – itt szünetet tartott. Ami az elején kérdésnek indult, a végén állítás lett belőle. – nem emlékszel semmire…

- Igen, annyira szeretnék… de nem megy. Szörnyen érzem magam, amiért a saját családtagjaimra nem emlékszem… - sikeresen elértük, hogy minden szempár rám szegeződjön.

Elmeséltem társaságomnak mindent, ami történt, mióta felkeltem a kómából, az udvartól a játszótérig…

Majd rokonaim és barátaim sorra odajöttek megölelgetni és „bemutatkozni”, csak Mira és a szeretett fiú nem volt jelen. A nevét ugyan megtudtam: Daniel.

Nem sokáig kellett nyomoznom utánuk beléptek az ajtón… Dani átkarolta Mirandát, aki egy csókot nyomott a fiú szájára…

9. fejezet - Megváltozás... vagy mégsem?

//Miranda szemszöge//

Utólag visszagondolva, nem láttam még őt ilyen dühösnek, mióta egy osztályba kerültünk gimiben… Chh, azt hiszi, szerelmes lehet egy olyan emberbe, akit még csak kómás állapotban látott? Teljesen elvette az eszét ez a baleset… alaposabban még kéne őt is vizsgálni, lehet, nagyobb baja van, mint annak a Sophie-nak… még a neve is ilyen nyálas, fúj… Láttam őt, igazán nincs benne semmi különleges, egy átlagos lány a többi közül, de Daniel viselkedése már-már beteges… mint az anyatigris, úgy védte ezt a félholt senkit.

Türtőztetni kellett magam, hogy ne tegyek kárt a kórházban. Annyira ideges voltam a nem rég történtek miatt… pedig már azt hittem dűlőre jutunk Dani-vel… bár a barátságot nem viseltem volna túl sokáig jól, de meg tudtam volna győzni, ha ad egy kis időt… A rombolás dolgot ejtve inkább előkotortam a cigimet a táskám mélyéről, és rágyújtottam. Ezt muszáj volt, csak így tudok lehiggadni valamilyen szinten. Egy ápoló mérgesen lépkedett felém, ekkor fogtam fel igazán, hogy végül is hol vagyok, és mit csinálok, de különösképpen nem érdekelt…

- Maga mégis mit képzel?! Ez egy kórház, ha nem lenne vele tisztában! Az Isten szerelméért nyomja már el azt a csikket! Itt betegek vannak!

- Mindegy, úgyis menni készültem! – válaszoltam félvállról, majd kivonultam a főbejáraton. Elszívtam egy fél dobozzal, de teljesen nem csillapodott mérgem. Valahogy meg kell akadályoznom, hogy ez a csaj keresztbe húzza a számításaimat, ha netán mégis felkel a kómájából - ahova személy szerint jelenleg mindennél jobban kívántam, hogy maradjon… - nem hagyhatom, hogy ők ketten boldogak legyenek. Mindent meg kell tennem ez ellen…

Fogtam magam, és elindultam, még nem tudtam hova, de mindenképpen el innen messzire. Mivel gyalog jöttem, nem volt más választásom, mint sétálni. A taxit most nem vállaltam be. Még csak dél körül járhatott az idő. Melegnek nem mondanám az hőmérsékletet, de kellemes szél fújt. Az emberek már örülnek itt az ilyen időnek. Ilyenkor ki merészkednek, gyerekeikkel, kutyáikkal a szabadba. A közelben egy játszótér volt hangos a gyerekzsivajtól. Milyen hangos kis szörnyetegek…

Az egyik utca sarkán, egy kéregető asszony ült, ócska, koszos ruhában. Egy tál volt a kezébe, benne néhány apró, amit eddig koldult.

- Kérem, asszonyom szánjon meg egy kis apróval két kisgyerekem van, akiknek nincs mit enni! – még, hogy rá pazaroljak? Viccel?

- Ó, sajnálom, erre nekem nem futja. – mondtam könnyedén, majd legyintettem egyet.

- Igen, pont úgy néz ki! – vágott vissza gúnyosan. – De ne féljen, nem lesz boldog élete, ha így folytatja, ezt garantálom magának! Az ilyen fajták, mint maga, nem lesznek elégedettek soha, valami mindig hiányozni fog az életéből…

- Ó, most félni fogok. De most komolyan, maga megátkozott?! – nevettem el magam. Majd otthagytam az asszonyt, akinek szemei szikrákat szórtak felém.

Mégis mit képzel? Csak így szórakozhat velem? De felvágták a néni nyelvét…

Végig sétáltam az ismerős utcán, egyenesen hazafelé. Senkivel és semmivel nem törődtem, csak azzal, hogy minél előbb az otthon biztonságos falai vegyenek körül. Nem mutattam ki, de titkon azért megijesztett a koldus babonája. Azzal hitegettem magam, hogy baromságokat hordott össze, és nem lesz semmi sem… Miért képzelődök, hisz miért történne bármi is… miket hordok itt össze?! Mennyire paranoiás lettem hirtelen, elnevettem magam ezen a képtelenségen…

- Szia, tesó! Mi van veled? – köszöntött Dereck, fel sem nézve az újságjából. Meg sem lepődök ezen, különleges érzéke van hozzám, hisz ikertestvérek vagyunk. Ragaszkodunk egymáshoz, de ez érthető.

- Semmi. – mondtam ingerülten, majd lehuppantam a kanapéra, mint egy duzzogó kisgyerek.

- Nekem nem úgy tűnik… - felállt az asztaltól és odajött mellém. – Na, mesélj! Sejtem hol voltál… Daniel… miért nem hagyod már békén szegény pasast?

- Köszi Dereck, ez jól esett! Eldöntenéd még az elején, hogy ki pártjára állsz? – elfordultam tőle, a hatás miatt.

- Miri, természetesen a tiédre. Lenne más választásom?

- Persze, hogy nem! – válaszoltam határozottan. – Na… tehát te is olvastad az újságot, mi történt. Dani ott ül a kórházban, mióta bevitték azt a csajt – Sophie-t merő keserűséggel említettem. – Nem megy onnan, egy tapodtat se! És nem is fog, míg fel nem kel a kómából… nem hiszem el… azt állítja, hogy szereti… de még csak nem is beszélt vele… áhh…

- Hát, hugi, kezdem azt hinni, hogy a te kis Daniel-ed kezd megbolondulni… de tök jó, hogy végre lesz csaja, legalább leteszel róla. Nem kell majd az őrült tervedbe beleütnöm az orrom. – rám nézett, majd nagyot húzott a söréből. Én csak oldalba böktem, mire az ital az ölébe folyt. Felkacagtam, ő pedig egy percig döbbenten nézett kedvenc, eláztatott felsőjére, majd, mintha felcsillant volna szeme, elkezdett csikizni, őrült módjára.

- Légyszi…hagyd…abba…nem…bírom…tovább… - könyörögtem neki. Megkegyelmezett kivételesen.

- Na, tehát mit szeretnél, mit mondjak? Vagy mit tegyek ilyen helyzetben? – kérdezte tanácstalanul.

- Hát… te mit tennél a helyemben? – láthatta csillogó szememben, hogy valóban érdekel a válasza, ezért a távolba meredt tekintete, majd válaszolt:

- Nos, ha látnám rajta, hogy valóban odavan ezért a lányért valami hihetetlen csoda folytán, hagynám, hogy boldog legyen. – itt rám esett pillantása, majd folytatta - Deee, mivel neked kell tanács, és mint tudjuk, neked nem felel meg az első verzió, ezért valamit kitalálnék, hogy a közelében legyek. Most visszamennék, és meggyőzném róla, hogy nem érdekel, legyen vele, te a barátja akarsz maradni, és az idő talán segít… de ha ezt a módszert csinálod, amit eddig, biztos, hogy nem lesz esélyed soha… csak jobban eltaszítod magadtól. 

- Dereck, igazad van. Szörnyen viselkedtem az utóbbi időben vele. – felpattantam ülőhelyemről. A nagy lendülettől kicsit meginogtam, de még időben meg tudtam tartani az egyensúlyom, mielőtt beleestem volna az üvegasztalba.

- Hé, vigyázz! Nem ér meg ennyit Daniel sem és egy pasi sem, hogy balesetet szenvedj!

- Igen, tudom! Most viszont tényleg megyek! – az ajtónál azonban visszafordultam. – És, Dereck! Köszönöm. – ő elintézte egy bólintással. Kiléptem a szabadba a friss levegőre. Időközben eshetett egy kis eső, érződött a levegőben. Elindultam a hosszabb úton, mint amelyiken jöttem. Nem akartam találkozni a kéregető asszonnyal megint…

Átvettem megint a tervet. Visszamegyek a kórházba, és megelégszek a barátsággal?! Nagyon úgy néz ki, hogy igen, ezt kell tennem… pedig nagyon nem áll szándékomban… de átváltok a „jó” oldalra… muszáj, ha nem akarok véglegesen lemondani Dani-ről… valamilyen módon vele akarok lenni… ezt eldöntöttem.

Félúton lehettem úti célom felé, mikor megcsörrent a mobilom.

- Szia, kicsim! – apa hangját nagyon régen nem hallottam, mivel jelenleg Németországban dolgozik.

- Szia, apa! Mi újság? – kérdeztem.

- Hát, Mira épp most vagyok az ügyeleten, mert elvágtam az ujjam.

- Nagyon komoly?

- Nem annyira. Összevarrják, bekötik és varratszedésre majd az otthoni kórházban is elég mennem. Vagyis rövidre véve: holnap hazautazok, így úgysem tudok tovább dolgozni, pedig a kastély nem fog magától felépülni…

- Nem gond apa, te már csak fontosabb vagy egy vacak várnál! Várunk haza! Szia! Utazz jól!

- Kössz, aranyom! Mindenkit puszilok!

Nagyon feldobódtam, ennek a hírnek a hallatán, és már nem érdekelt, hogy Daniel-el már csak haverok leszünk… Jesszus, ha belegondolok, hogy kézzel-lábbal azon voltam, hogy bejöjjek neki, hogy beadja a derekát… most meg beletörődtem… vagy jobban mondva kiábrándultam a folytonos visszautasítások miatt? Mindenki mondja, ahogy jónak látja.

Élveztem, az időközben kialakult napsütés simogató hatását. Már csak egy utca választott el a kórháztól, mikor egy feltűnően ismerős alak lépkedett velem szemben az utcán. Nem hittem a szememnek. A lány közeledett, nem bírtam megállni, hogy ne szóljak oda neki:

- Mi az, Csipkerózsika felébredt a kómából? – már elhaladt mellettem, mikor felfogta, hogy neki beszélek, ezért visszafordult felém.

- Szia, ne haragudj, ismersz? Nem tudod, hol vagyok? Ki vagyok? Egyszerűen nem emlékszek semmire. – értetlen arcot vágott. Nekem pedig minden olyan gondolat, amit ma eldöntöttem, minden baráti közeledés Dani felé, minden „jó” elrepült egy szempillantás alatt. Helyére ördögibbnél ördögibb elképzelések furakodtak…

8. fejezet – Váratlan fordulat

//Daniel szemszöge//

Körülöttem mindenhol tarkábbnál tarkább, színes virágok nyílnak, a helyet, ahol állok vadregényes, mohával borított fák szegélyezik, a levegő kristálytiszta, madarak csivitelése lengi be az egész rétet, valahol a távolban egy patak csörgedezik halkan, üdén… Csilingelő nevetésre leszek figyelmes, és gondolkozás nélkül a hang felé fordulok. Elveszek látogatóm gyönyörű, szikrázó tekintetében. Ahogy meglát, mosolyogva kezd futni felém. Meg akarom érinteni, de ő még mindig vigyorogva, nem áll meg, mikor mellém ér, hanem tovább fut, be a sűrű erdő mélyére. Követem, vakon követem, be egyre beljebb, majd hirtelen megáll, és megfordul, farkasszemet nézve velem. Kezem megindul felé, de ő csak keservesen rám néz, és ellöki kezem, majd sírva tovább szalad. Utána iramodok, de már nem látom, a rejtélyesen viselkedő szépséget, bármerre is nézek.

- Dr. Morgan-t sürgősen várják a négyes műtőben! - ez a mondat visszarángatott a jelenbe. Mire már annyira éber lettem, hogy meg tudjam különböztetni az álmot a valóságtól, kinyitottam a szemem, és egy ölelkező párral találtam szembe magam.

- Ó, haver, bocsi, ha felébresztettünk! – mondta Josh, semmi megbánással a hangjában.

- Semmi gond. Felőletek egy meteor is becsapódhat, ha együtt vagytok, meg se halljátok! – Lucy, mint mindig elvörösödött, Josh csak felnevetett…

- És meddig maradtok?

- Nem tudjuk biztosan, egy órácskát talán, délután még Molly-ért is ki kell mennünk a reptérre. Na meg Lucy-nek is megígértem egy kis sétát kettesben, egy nyugis helyen.

Örülök, hogy végül ők is összejöttek, bár már 5 napja be se néztek, csak drága nővérem adott magáról életjelet, azt is csak telefonon. Teljesen össze vannak tapadva…

- Na, hoztunk neked egy kis péksütit, ne kelljen mindig az itteni büfében venned a reggelid! Nem gondolod, hogy kell a változatosság? Hogy kell a környezetváltozás? Aggódom érted, öcsi, és szeretném, ha kicsit kimozdulnál! Mielőtt megint Sophie-ra hivatkoznál, közlöm, hogy majdnem két hete meg sem mozdult, nem hiszem, hogy sok mindenről lemaradnál! Ígérd meg, hogy megfogadod a szavam. Sokat jelentesz nekem! Nem akarom, hogy ez az egész megváltoztasson, hogy ettől függj, nem kell minden perced itt tölteni, mellette! Érted? – most azt akarja velem elhitetni, hogy jobb lenne, ha nem lennék Sophie mellett?

- Lucy… ugye nem is érted ezt az egészet Sophie-val… Persze, hogy nem! Képzeld magad a helyembe! Tudom, különös, de úgy érzem, hozzá tartozok. Mintha ő nekem valami mágnes lenne. Nem is értesz engem! Bár… - Josh-ra néztem, majd vissza rá – lehet, hogy igen… de nem hiszem, hogy egy cipőben járnánk! Egy pillanatra… csak egy pillanatra gondolj csak bele! Miért vagyok itt éjjel nappal? Miért nem mentem haza, miután bocsánatot kértem Josh-tól? – lehajtottam fejem és a padlót kezdtem fixírozni - Akkoriban, azt hittem az tart itt, hogy személyesen a sértettől kérjek bocsánatot, de ma már tudom ez nem teljesen igaz. Már akkor is maga a személyisége vonzott, még így is, hogy szinte mindent másodkézből tudok, nem tőle! Nem roppant furcsa? Én is próbálom megérteni magam, de erre nincs magyarázat… a szerelemre nincs magyarázat… nem de? – monológom végére érve, felpillantottam, két megdöbbent arccal találtam magam szembe.

- Bocsi Dani, nem akartalak megbántani, csak álmaimban nem gondoltam volna, hogy ez a helyzet ennyire komoly lenne… Ez afféle szerelem első látásra? Hiszel benne?

- Szikla szilárdan. – ebben tényleg biztos voltam.

- És te Lulu? Hiszel benne? – Josh őszintén kíváncsi volt, ezt éreztette is. Az Lulu-n meg sem lepődtem, mostanában csak így hívja. Nem értettem miért, de nem is érdekelt, nem az én dolgom… biztos valami új, idétlen becenév…

- Ez nem is kérdés. Eddig nem… de most nagyon más a véleményem.

- Akkor ebben is hasonlítunk. – majd csókcsatába kezdtek.

- Hé, na, gyerekek, ezt ne közönség előtt, ha kérhetem, undorodom. – vicceltem el a helyzet kínos részét.

Kedves gerlepár látogatóim egy fél óra után összeszedték magukat, és haza mentek, arra hivatkozva, hogy most jut eszükbe, hogy megígérték Sarah-nak, hogy összeütik az ebédet… Hát, ha engem kérdeznek, nem lennék annyira biztos benne, hogy valóban ez a helyzet… de mindegy is.

Miután megettem a reggelim, azonban mégis lementem az aulába, egy kávéért. Közben próbáltam megérteni az álmomat. Miért futna el előlem Sophie? Semmi rosszat nem tettem vele, a baleseten kívül, de csak egy álom volt… semmi jelentősége nincs. Az éppen aktuális könyvvel a kezemben leültem egy kanapéra és elkezdtem onnan az olvasást ahol abbahagytam. A borítón ez állt: Fekete hétköznapok - Írta: Lucy Stephen. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy az én nővérem ilyen remekműveket írt, ír. Annyi időt töltök könyvtárban, könyvesboltban, és nem vettem észre, hogy Lucy könyvei vannak a polcon… de ki gondolta volna?! Szomorú történet, de a végén minden rendbe jön. Valószínűleg azt írta le, amit akkor szeretett volna. Rendbe akarta hozni az életét.

Valaki megköszörülte a torkát.

- Dani? Dani! De jó, hogy megtaláltalak! Hogy vagy? Olyan rég nem láttalak! Hiányoztál, ám! – már csak ez hiányzott!

- Miranda… mit keresel itt? – egyáltalán nem volt kedvem a „volt barátnőmmel” beszélni… már ha őt annak lehetne nevezni.

- Jajj, hát téged! – válaszolta könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- És miért keresel engem?

- Dani, most komolyan, miért keresne a barátnőd? Látni szerettelek volna! Olyan hihetetlen? – nem igaz, hogy még mindig nem hiszi el, hogy egyáltalán nem érdekel… hányszor mondtam már… valószínűleg a falnak beszéltem…

- Mira… ne kezdjük megint, kérlek szépen! Nem vagy a barátnőm! Tisztáztuk már ezt egy párszor… Ne keress! Most megyek! – azzal felálltam és reméltem nem fog követni, megértette miről papolok neki állandóan. De tévedtem.

- Naa, ne csináld már! Olyan jól kijöttünk egymással, hol vannak azok a régi szép idők?

- Nem tudom, hogy te mire emlékszel, de sosem jöttünk ki egymással túl fényesen. Talán, ha az elején nem lettek volna annyira nyilvánvalók a szándékaid… - ránéztem, és mintha felcsillant volna a szeme.

- Tehát, ha nem nyomulok, jobban kedvelnél? – kérdezte, egy kicsit talán sok lelkesedéssel.

- Nem ígérhetek semmit Miranda! A múltat nem lehet megváltoztatni. Nehogy azt hidd, hogy ha nem leszel ilyen, működhetne a dolog, maximum barátság…

- Rendben. Nekem ez is elég, mert a közeledben lehetek… áll az alku! – nem akartam elhinni. Végre sikerült valami eredményt kihozni ebből a kínos helyzetből. Most már talán egy fokkal jobb lesz…

Már a kórterem folyosóján jártunk. Ezt a távot már csöndben tettük meg az ajtóig.

- Nos, hol vagyunk? – mosolygott.

- Mondjuk úgy, hogy a mostani lakhelyemen…

- Óh… - meglepődött, meg is értem. – Nem tudtam, hogy itt is élsz jelenleg…

Bementünk a szobába. Azt hittem most még jobban megdöbben, de csak rápillantott a még mindig mozdulatlan Sophie-ra, majd szemügyre vette a szobát.

- Nagyon… - habozott. – otthonos…

- Hát, én már hozzászoktam… - feleltem kínosan.

Megint az ágyra tévedt a tekintete.

- Tehát, ő a híres sérült… - nem tudtam, ő mégis honnan szerzett tudomást a dolgokról. -Ne nézz így rám, tele volt veletek az újság…

- Ó, Rendben. Nos, igen. Ő Sophie Taylor. – akaratlanul is másképpen ejtettem a nevét, mint bárki másnak. Arcán rögtön felfedeztem a felismerés jelét.

- Értem. Szóval, ő az, aki elvette az eszed! Miatta nem vagy velem… Szuper, egy élőholt az oka, hogy nem lehetünk boldogok… Vesztes vagyok… örök vesztes. Sose jön össze semmi!

- Ne merd így hívni! Nincs jogod hozzá! Ez nem igaz! Nem én vagyok neked a megfelelő. Ennyi. Találsz valaki mást! Mi sosem lettünk volna boldogok, értsd már meg! – ingerülten szóltam vissza. Azt hittem végre felfogja, mi történik körülötte, és békén hagy. Azt hittem, hogy ma végre megtörténik, végre letesz rólam. De őt nehéz megváltoztatni…

- Nem tudlak csak úgy elfelejteni, az képtelenség! Ő úgysem fogja sokáig húzni…

- Azonnal hagyd abba! – mondtam őt félbeszakítva, minden szót külön kihangsúlyozva. – És menj el! Ne gyere vissza! Ne keress! Éld az életed! Bulizz, meg mit tudom én, de engem ne zaklass tovább ezzel a témával kapcsolatban! Ég veled! – nem néztem rá, miközben beszéltem, vagyis jobban mondva, már ordibáltam. Nem akartam tovább, hogy a közelemben legyen. Pár perc néma csönd volt, csak a kinti életet, a röntgen zümmögését és a hangosbemondó hangját lehetett hallani. Már azt hittem, itt marad, mikor megszólalt:

- Nos, nem garantálom, hogy most látsz utoljára, de hagylak gondolkodni. Dönts a legjobb belátásod szerint! Nem ígérek semmit. – ezzel kiment.

Nem volt kedvem semmihez. Ez az utóbbi fél óra minden életkedvem elvette, mégis erőt vettem magamon és Sophie ágyához léptem. Végig simítottam nyugodt arcán. Olyan békés, semmi rosszat nem érzékel a külvilágból. Olyan gyönyörű…

Egy kis idő múlva három halk kopogtatást hallottam. Ez volt a jel. A kis Lara találta ki még első látogatásakor. Már akkor belopta magát a szívembe a csöppség.

- Kopp, kopp. Na, ki vagyok? – vékonyka kis hang jött az ajtó mögül. Még mindössze két éves, és ilyen szépen beszél…

- Hú, nem is tudom… Betörő néni kérem, ne bántson! – ugrattam kedvenc kis lánykámat.

- Nem vagyok az, Dani! Bejöhetünk?

- Gyertek csak! – rögtön az ölembe ugrott, megpörgettem.

Sarah, és egy eddig ismeretlen lány lépett még be Lara után. Beugrott, hogy valami Molly-ról hallottam ma Josh-tól.

- Kellemes délutánt Daniel! – köszöntött Sophie anyukája.

- Szia Sarah, és… – még az elején a lelkemre kötötte, hogy tegezzem, szívesen beleegyeztem. Jelentőségteljesen az ismeretlen lány felé fordultam. Ő is szép volt, részben hasonlított Sophie-ra.

- Molly. Molly Carson. Örülök, hogy megismerhetlek! Amúgy Sophie legjobb barátnője vagyok. Te pedig, Daniel Stephen. – aranyos volt. Már az elején szimpatikusak az ismerősei.

- Igen. Jól informált vagy! – mosolyogtunk. Valaki a nadrágom végén kezdte óvatosan ráncigálni.

- Dani! Légyszi mesélsz nekem? A múltkor olyan szépet hallottam tőled arról a mágikus erdőről… - kérlelt Lara.

- Kicsim, Daniel-nek biztos nincs sok ideje jelenleg… majd máskor…

- De, anyu!

- Ne, hagyd Sarah! – majd a kicsi felé fordultam. – Figyelj tündérkém, mit szólnál, ha egy picit későbbre halasztanánk a mesedélutánt? Csak egy kis időre, amíg én Molly-val sétálok egy kicsit. Addig vigyázz a nővéredre helyettem! – odament a testvéréhez, és megölelte.

- Sophie, Sophie, mikor gyógyulsz már meg, nővérkém?

- Tehát, ovis korod óta ismered. – a kertben jártunk egyet.

- Igen, érdekesen ismerkedtünk meg – felnevetett – Sophie épp egy másik gyerekkel veszekedett a homokozó lapáton, és fejen talált vele. Rengetegszer kért bocsánatot a semmiért. Állandóan azt nézte, mivel tud segíteni, mivel tud kiengesztelni, pedig egyáltalán nem haragudtam rá. Aztán telte múltak az idők, és annyit voltunk együtt, hogy teljesen összenőttünk, mint két iker. Azt a lapátot később elkértük az óvodából és azóta is őrizzük, tudom butaság, de… - megint elnevette magát az emlék hatására.

- Nem, jól tettétek. Ez egy kedves emlék lehet számotokra. Olyan vicces, aranyos dolog. – tényleg tetszett, hogy Sophie-nak van egy ilyen jóságos, normális barátja. Hiába nem ismerem személyesen, tudom, hogy nagyon rendes, imádnivaló lány, aki fent fekszik.

Még meséltünk egymásnak magunkról. Megtudtam, hogy nagy szenvedélye a lovaglás, na meg az olvasás, és, hogy Sophie is szereti ezeket csinálni, együtt szokták űzni ezeket a hobbikat.

Aztán felmentünk a kórterembe, Lara-hoz és anyukájához.

- Na, tündérke meséljek? – kérdeztem vidáman. Ő is ugyanilyen lelkesedéssel bólintott, és kényelmesen elhelyezkedett az ölemben. A társaságom többi tagja is leült, és hallgatott engem. Meséltem egy elvarázsolt patakról, ami csendesen, a külvilágtól teljesen elszigetelten folydogált, s vize boldoggá tette minden belőle ivót, és egy szomorú lánykáról, aki pont erre réved… Lara olyan áhítattal figyelte minden mondatom, és szeme is kíváncsi érzelmeket tükrözött felém. Mondókám végeztével egy nagy ölelést kaptam hálául kis barátomtól. Molly pedig megjegyezte, hogy milyen remek mesélő vagyok, majd távoztak kedves látogatóim.

Úgy tűnt – persze Miranda-t leszámítva – hogy ez a nap sem lesz más, mint a többi, igaz még csak délután van… Megint eszembe jutott a reggeli különös álom. Igazán csodálatos volt. Csak a búcsúzás nem tetszett… Elmerültem gondolataimban, majd különös hangra lettem figyelmes, mintha gitár lett volna. Furdalt a kíváncsiság, ki és hogyan játszik. Mindig is érdekelt a zene is, de sosem volt elég pénzem, hogy belevágjak, vagy legalábbis megpróbáljam. Fel is álltam és követtem a zene lágy ritmusát, ami elvezetett a folyosó végén lévő terembe. A nyitott ajtón keresztül belestem, s az ágyon egy körülbelül velem egyidős lány játszott hangszerén, nekem háttal. Meghallhatta, hogy jövök, mert zavartan megfordult, és abbahagyta a zenélést.

- Ne, haragudj, ha zavartalak.

- Nem, nem, játszanál még? Kérlek!

Nem tagadta meg kérésem, és megint kézbe vette a gitárt, és elkezdte pengetni a húrokat. Eljátszott egy dalt, amit személy szerint nem ismertem, de nagyon tetszett.

- Mióta játszol? – kérdeztem.

- Nagyjából öt éves korom óta. Apukámnak van egy bandája. Születésemtől fogva zene vett körül. – felelte komolyan.

- Ne haragudj, hogy csak így bejöttem hozzád! A nevem Daniel Stephen. Nagyon klassz, amit csinálsz!

- Semmi gond. Az enyém Zoe Scott. Végre van kinek játszanom. Apát nem igazán érdekli, amit én csinálok, de persze ő elismert… Nem akarja, hogy én is ezzel foglalkozzak. Meg akarja nekem adni a „választást” – ennél a szónál macskakörmöket rajzolt a levegőbe. – Nem látja a tehetséget bennem. Én is vinném annyira, mint ő… Milyen is vagyok, biztos neked is megvan a magad gondja, én meg itt traktállak az enyémekkel…

- Nem, nincs semmi gond, én szívesen meghallgatom. Mostanában úgy sincs sok beszélgető partnerem. Látogatóim meg már úgyis tudnak rólam mindent. Te miért vagy itt? – érdeklődtem. Ő csak kitakarózott, akkor vettem észre a gipszet a lábán.

- Béna és bátor voltam egyszerre. – nevetett először mióta itt vagyok. – Az eddig barátnak hitt emberek ugrattak, mert tudták, hogy bármit megteszek, csak hogy befogadjanak… Bolond voltam és magányos, csak barátokat akartam, de szépen átvágtak. Felvették videóra az idétlen balesetem, és azóta is azon röhögnek. Szerettem a régi sulim, de muszáj volt elköltöznünk, és bentlakásosba járnom. Minden vágyam volt, hogy beilleszkedjek, és úgy tekintsenek rám, mint egy normális lányra, mint a többiekre. Néha nagyon szerettem volna láthatatlanná válni. Erről nem beszéltem még senkinek, de jól esett elmondanom, most egy kicsit megnyugodtam, úgy érzem…

- Nagyon csúnyán bántak veled. Mikor veszik le gipszet?

- Hát, azt nem tudom pontosan, de kapok járógipszet és hazamehetek akár holnap is. Nem tudom, hogy fogok újra a szemük elé kerülni… - lehajtotta fejét.

- És a szüleid? Nekik nem meséled el? Átrakhatnak egy másik suliba is akár. – ajánlottam ezt a lehetőséget.

- Én is gondoltam erre, de anyámat meg végképp nem érdekli, csak az, hogy a legjobban teljesítsek a legjobb suliban… A szüleimet egyszerűen nem érdeklem. Nem nézik mi jó nekem, mit akarok. Ők irányítják az életem.

- Hé, minden megoldódik. Minden rosszban van valami jó. Itt az én példám… - elmeséltem neki mindent magamról. Nagyon türelmesen végighallgatott. Elmondtam minden rossz és minden jó dolgot, ami velem kapcsolatos. Igazán megértő volt.

- Hú, neked is mozgalmas életed van. Na meg ez a szerelem dolog, első látásra. Döbbenet… de nagyon király. – elnevettük magunkat.

- Remélem, még találkozunk! Örülök, hogy megismertelek Zoe! – felálltam az ágyról, és épp indulni készültem.

- Daniel! Várj! Nem adod meg a számod? Itt az enyém. Komolyan te vagy a legjobb fej, akit megismertem itt, Londonban. Már most barátként gondolok rád, bár meglehet, korai. – mosolygott.

Telefonszámot cseréltünk, majd eljátszott még egy számot nekem. Vidáman lépkedtem a szobám felé. Ezt a jó hangulatom, nem ronthatja ma el semmi. De mikor benyitottam a teljesen üres kórterembe, a teljesen üres ágyra, rájöttem óriásit tévedtem…

7. fejezet - Egy gyönyörű nap

//Josh szemszöge//

Reggel elég későn ébredhettem, mert mikor kinéztem az ablakon, a Nap már magasan járt az égen.

Egyre csak Lucy járt a fejemben… kielemeztem többször is a tegnapi kis rajtakapásom utáni beszélgetésünket, és minden alkalommal rádöbbentem, hogy ő is ugyanolyan komolyan gondolja ezt a kettőnk közti dolgot, mint én… legalábbis én is ugyanúgy vonzom, mint ő engem…

Felöltöztem, és rápillantottam az éjjeliszekrényemen lévő órára. Tíz óra volt… rengeteget aludtam… nem volt szokásom. Daniel-nek roppant igaza volt… a tegnapi nap nagyon fárasztó volt.

Épp indultam volna valami kései reggeliért, amikor megpillantottam egy papírt. Valaki becsúsztatta az ajtón keresztül a szobámba. Felvettem, és elolvastam az üzenetet:

Jó reggelt hétalvóm!

Remélem nem haragszol, hogy nem személyesen köszöntelek először! Anyukád elment Lara-val sétálgatni ebben a gyönyörű időben, és Nina-hoz is benéznek, ami valószínűleg – ahogy anyukádat ismerem – nem egy órácska lesz. Miénk az egész nap! Van egy kis meglepetésem a számodra! A kertben várlak. Lucy.

Ez a pár sor annyira feldobott, hogy gondolkodás nélkül indultam a kertünk felé. Az ajtó csapódására az én angyalom is felkapta fejét. Mikor megbizonyosodott róla, hogy én vagyok egy ragyogó mosollyal ajándékozott meg. Ma is csodásan nézett ki, mint mindig. Egy combközépig érő lenge, fehér szoknyát, és egy ehhez illő, szolid világoskék felsőt viselt, ami remekül kihangsúlyozta karcsú alakját. Odasétáltam elé és a karjaimba zártam.

- Neked is jó reggelt Napsugaram! – köszöntöttem. Hihetetlen mit ki nem hoz belőlem a szerelem, sosem mosolyogtam még ennyit.

- Gondoltam, örülnél egy köszöntésnek… nem tudtam személyesen, el voltam foglalva…

- Most már teljes a reggelem!

- Á-á, még nem! – majd arca egyre közeledett az enyémhez. Aztán óvatosan hozzáérintette ajkát számhoz. Csókunk nagyon édes volt, afféle ébresztő. Életem első igazi, legjobb csókja volt eddig, gondolom azért, mert attól kaptam, akit igazán szerettem és szeretek… össze sem lehet hasonlítani az eddigiekkel, majd kicsit elhúzódott és szemembe nézett. Boldogan hozzátette – Most már igen.

- Te… - majd én kezdeményeztem egy csókot, amit meg is kaptam. Majd Lucy kezén fogott és lassan húzni kezdett a hatalmas virágban úszó cseresznyefánk felé. Akkor láttam csak, hogy egy piros kockás pléden, egy minden jóval megrakott piknikkosár volt szépen elrendezve. – Lucy, ez olyan édes! Miért kapom? – nem akartam elhinni, hogy ez a tündér, miattam tette.

- Mint, te! Csak egy kis apróság! Valamivel meg szeretnék hálálni mindent… ez egy jó kezdet lehetne. És különben is megérdemled! Na, gyere, reggelizzünk! – leültünk, egymás kezét el nem eresztve. – Nem vagyok a konyha nagy mestere, de remélem ízleni fog!

Elém rakott egy tányért, amin ízlésesen el volt készítve lépcsőzetesen egy adag szív alakú palacsinta.

- Lucy… ez annyira… csodálatos vagy! Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem?

- Én… én, nem tudtam… igazán? Micsoda véletlen… nekem is! – elpirult, én pedig felnevettem, ezen is képes volt elvörösödni…

Az ölembe kaptam és a nagy lendülettől, a fűben találtuk magunkat, hanyatt feküdve, én kerültem alulra, de meg sem éreztem súlyát, a rám nehezedő angyalnak… lehet, hogy az angyaloknak nincs súlyuk? Nem tudtam tovább vinni cseppet sem logikus gondolatmenetemet, mert sürgető ajkak elfeledtettek velem minden külsőséget. Levegőhiány miatt azonban mégis el kellett válnunk.

- Hoppsz… bocsi. – mentegetőzött aranyosan, bár nem értem miért.

- Lucy, te komolyan bocsánatot kérsz emiatt? Nos, rendben, megbocsátok, ha legközelebb is kapok még! – felkacagott, csilingelő nevetéssel.

- Feltétlenül! – ígérte – Na, láss hozzá!

- Először is köszönöm! Még mindig nem értem, mivel érdemeltem ki, hogy az ölembe hullt egy ilyen kincs, mint te!

- Igazán nincs mit! Nem vagyok kincs! Az életem romokban hevert, mostanáig, míg nem kerestél fel… ez volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem… - lehajtotta fejét, de én azért is gyengéden állánál fogva felemeltem, szemébe néztem:

- Igaz, nem vagy kincs!... – megsimogattam az arcát. - Sokkal többet jelentesz nekem!

Az étel eszméletlenül finom volt! Még, hogy nem tud főzni… ugyan már! Ezt tudtára is adtam, de ő csak mosolygott, és legyintett egyet. Rengeteget nevettünk, ahogy egymás szájába adtuk a falatokat. Ez alatt a délelőtt alatt volt időnk jobban megismerni egymást. Igaza volt, rengeteg negatív történés volt az életében, ehhez képest az enyém rózsaszín vattacukor. Megtudtam elég hasznos információkat is róla. Például, hogy kedvenc színe a világoskék, virága a jázmin, ami a kedvesség virága, nem hiába a kedvence…

Reggelink befejezésével, még egy kicsit élveztük a napsugarak simogatását, de főleg egymás társaságát, majd összeszedtük a cuccot, és bevonultunk a házba, elpakolni. Megegyeztünk, hogy ma még benézünk a kórházba is, mi újság.

Lucy elvonult a fürdőbe zuhanyozni, én pedig felhívtam Molly-t, hogy megbeszéljük a látogatását. Azt mondta, holnap délután négy körül ér a gép Londonba. Rengetegszer megköszönte, hogy nem kell hotelban töltenie az éjszakákat egyedül, én meg mindannyiszor elmondtam neki, hogy ez teljesen természetes. Kedvesem még nem végzett, mire befejeztem a telefonálást.

Lucy mobilja a jellegzetes hangján hívta fel magára – jobban mondva az érkezett SMS-ére – a figyelmet. Nem bírtam megállni, hogy annyit ne nézzek meg, hogy ki írta. Valami Phil volt… Phil?! Nekem is van rossz tulajdonságom, ebbe a kategóriába tartozik a hallgatózás, és a személyes SMS-ek megnézése is, de most a kíváncsiságom, és főleg egy új, éledező érzés - amit féltékenységnek hívnak – került fölénybe, és nem a diszkrécióm. Így megnyitottam az üzenetet:

Szia, Lulum!

Minden rendben veled? Hiányzol! A kis Max is állandóan szomorkodik! Rólam ne is beszéljünk… Eddig remekül neveltem őt, de mióta megismert téged, nem marad velem egyedül sokáig. Remélem, visszatérsz nem sokára hozzánk, akár már az öcséddel együtt! Szeretünk: Phil és Max

Max? Egy kis gyerek? Hiányzol? Lulu?! Lucy elfelejtett erről az egészről akár egy szót is említeni… Megdöbbentem… nem is… egyszerűen lefagytam. Visszatettem a mobilt, oda, ahonnan elvettem, és leültem a kanapéra. Mindeközben Lucy visszajött, egy narancssárga koktélruhában, és megtorpant arckifejezésem láttán.

- Hé, mi baj? – kérdezte gyöngéden.

- Semmi… egy pillanat… mindjárt jövök… - a hangom még mindig megbicsaklott itt-ott.

Lemasíroztam a földszintre a szobámból, még nem tudtam volna vele egy épp mondatot sem beszélni, nem azért, mert most megutáltam vagy valami… még mindig szeretem, csak meglepődtem…

Megittam egy pohár vizet, és próbáltam lenyugtatni magam, mert még semmit nem tudok, bár elég nyilvánvaló a dolog… vagy mégsem…

- Josh? Á, itt vagy! Elmondanád, miért vagy ilyen zaklatott? Reggel még minden rendben volt. Mi tette tönkre? – még ő von kérdőre? Nem akarok veszekedni vele, de elég érdekes szituáció…

- Lucy, áhh… figyelj! Kaptál egy SMS-t egy bizonyos Phil-től, tudom nem volt jogom megnézni, erre nincsen mentségem… de remélem, neked van… arra, hogy ez az alak miért hív, például az ő Lulujának, vagy a kisbaba, Max… ő kicsoda? Hiányzol nekik… Nem értem, miért vagy most velem?! – kiborultam… Erre még egy lapáttal rátett a szája sarkában megbújó mosolya. – Ó, igen nevess is ki nyugodtan, én már teljesen elvesztettem a fonalat… Ha csak játszottál velem, még jobb az elején tisztázni, hogy minél hamarabb visszamehess hozzájuk! – a vigyora most már eltűnt, helyette kétségbeesés vette át helyét arcán.

- Hogy gondolsz ilyet rólam? Csak játszottam? Ez nagyon fájt Josh… Mindent félreértesz, és még rám is támadsz?! Azt hittem végre oly’ sok idő után van valaki, aki meghallgat, megért, ad a véleményemre, és szeret, én viszont szeretem… de nem ez, megint nem jött össze! – ideges volt, a könnyei is eleredtek, és miattam, bántottam azt, akit a legjobban szeretek… és viszont szeret… most mondta ki először. Nem akartam, hogy így halljam szájából először… mindent elrontottam…

- Annyira sajnálom Lucy! Először tisztáznom kellett volna, nem pedig neked esnem! Tudom, hogy most rettentően megbántottalak, és nagyon restellem! A féltékenység eluralkodott felettem, tudom ez nem mentség a viselkedésemre! Megértem, hogyha látni sem akarsz! – felmentem a szobámba, nem követett, elhiszem, hogy magányra vágyik, nem voltam túl kíméletes vele…

Lekuporodtam az ágyam elé, térdeimet felhúzva, fejemet rájuk hajtva…

Akkora egy marha vagyok…

Miután eléggé leszidtam magam, tettemért, elgondolkoztam. Most mi lesz? Lucy úgy tesz, ahogy az a Phil kérte? Visszamegy hozzájuk? Vagy keres magának egy hotelt? Netán a testvére mellé beköltözik a kórházba? Annyira belemelegedtem az elmélkedésbe, hogy észre se vettem, hogy valaki megérinti a vállam.

- Josh, annyira rossz téged így látni! Nagyon bánod, látszik… Ne haragudj, hogy nem meséltem Phil-ről, kérlek! A te helyedben valószínűleg én is kiborulnék minimum ennyire! Tehát, bocsáss meg!

- Jézusom, Lucy! Én voltam akkora szemét, hogy a számomra legkedvesebb személlyel a világon ilyen hangon beszéltem, te semmi rosszat nem tettél… azt hiszem. Félreérthettem, ha megkérlek, elmagyarázod a dolgokat? Szeretnék tisztán látni! Hogy tudsz megbocsátani? Mások már régen kidobtak volna akkoriban, ha ilyenre képes lettem volna… Én nem akartam, főleg nem veled! Annyira sajnálom!

- Ők nem szerettek igazán! Emiatt nem voltam képes szakítani, de minden kapcsolatban vannak viták, nem? Így se, úgy se tudtalak volna itt hagyni, ez csak egy aprócska félreértés! Elmagyarázom, hogy minél előbb felejtsük el ezt az egészet, és térjen vissza a reggeli hangulat. Phil az egyetlen nagyobb unokatestvérem, vele kisebb koromban rengeteget voltam, nagyon kötődök hozzá! Max, pedig az én unokaöcsém, Phil öccse, őt nem volt sok alkalmam megismerni, csak mostanság. Róluk nehéz beszélnem… hosszú évekig úgy tudtam, hogy elvesztek egy kirándulás során, és meghaltak, aztán a katasztrófa védelmisek kutyái kiszagolták a szakadékba borult buszban lévő rokonaimat… ők túlélték, a szüleik nem, ők voltak a keresztszüleim. Phil-ben volt annyi erő, és bátorság, hogy ne adja át magát a fájdalomnak, és ne omoljon össze teljesen, szülei láttán. Ha Max nem lett volna valószínűleg ezt tette volna, de rá is gondolnia kellett… A kicsinek nem engedte, hogy megnézze a testeket, gondolj bele, Maxi mindössze két és fél éves volt, milyen törés lett volna neki! Phil épp ettől a megrázkódtatástól akarta megóvni. Elmagyarázta neki szépen, hogy anyáék egy jobb helyre kerültek, ahol boldogság van, hogy miattuk már nem kell aggódnia. Rátaláltak egy bennszülött csoportra az Amazonas környékén, akik befogadták őket, s gyerekeikként nevelték a két fiút. Phil megtanulta nyelvüket, hagyományaikat, kultúrájukat. Egy év után aztán úgy döntött a kistestvérével, hogy ideje visszatérni a civilizációba. Elhatározták, hogy megkeresnek engem, de fogalmuk sem volt merre lehetek. Akkoriban kezdtem el az egyetemi tanulmányaimat Amerikában. Nem volt könnyű dolguk, de valahogyan megtaláltak, és igen nagyon néztem mikor betoppantak szeretett unokatestvéreim, szakadt kis ruhájukban, szomjasan, éhesen. Maxi egyből az ölembe ugrott. Olyan aranyos volt… Phil-re pedig egész életemben büszke leszek, és felnézek rá, amiért ilyen kitartó volt a nehéz pillanatokban is. – teljesen váratlanul ért, hogy befejezte, annyira beleéltem magam, hogy szinte magam előtt láttam mindent, a balesetet, az őslakosoknál töltött időt, azt, ahogyan a kisfiú ölelgeti Lucy-t… - Josh!

- Bocsi, drágám, csak annyira átéltem ezt az egészet. Ha tudtam volna… nem csinálok ilyen jelenetet, szörnyen sajnálom!

- Semmi gond! Örülök, hogy megoszthattam valakivel! Főleg, hogy veled! – szorosan hozzám simult, és én úgy öleltem, mintha sosem akarnám elereszteni, végül is igaz…

Még egy fél órácskát együtt töltöttünk, aztán elindultunk a mostanában annyit látogatott kórház felé, de ezúttal gyalog. Nem volt túl messze, de olyan gyorsan repül az idő, hogyha a te angyalod kezét fogod és szemébe nézel. Ebből egyszer meg is lett a következmény, hogy nem a lábam elé néztem, hanem őt… de ez mellékes… megéri.

Daniel az ajtónyitódásra elfordította tekintetét az éppen olvasott vastag könyvéről, ami megállapodott egymásba fonódó ujjainkon.

- Helló, gerlepár! Újabban titeket itt is látni? Micsoda meglepetés! – viccelődött kedves barátom, és testvérem testőre.

- Mint látod, öcsi! Mi újság? Sophie? – kérdezte szívem.

- Minden változatlan, stabil. – tájékoztatott minket.

- Nem unod még haver, ezt a csodás palotát? Tudod, hogy bármikor odaköltözhetsz hozzánk!

- Kösz, Josh, de már teljesen berendezkedtem. – ezt alátámasztva, kényelmesen elnyújtózott a cseppet sem kényelmesnek kinéző kórházi ágyon.

Még beszélgettünk egy órát, aztán ugyancsak kézen fogva visszaindultunk - most már bátran kijelenthetem - otthonunkba.

- Óó, gyerekek! – anya majd kibújt a bőréből, mikor meglátott minket, ahogy Lucy derekát ölelem, s mindkettőnknek fülig ér a szája. – Örülök, hogy látlak titeket… pláne így! – mutatott felénk.

Tőlünk csak egy kínos mosolyra futotta, majd felszaladtunk a szobámba kettesével szedve a lépcsőfokokat, hogy ott aztán egy hosszú-hosszú jó éjt csók után, nagy bánatomra, de Lucy kisétáljon az ajtómon. Utána kiabáltam:

- Aztán szépet álmodni Lulum! – majd hallottam édes nevetését…