9. fejezet - Megváltozás... vagy mégsem?

//Miranda szemszöge//

Utólag visszagondolva, nem láttam még őt ilyen dühösnek, mióta egy osztályba kerültünk gimiben… Chh, azt hiszi, szerelmes lehet egy olyan emberbe, akit még csak kómás állapotban látott? Teljesen elvette az eszét ez a baleset… alaposabban még kéne őt is vizsgálni, lehet, nagyobb baja van, mint annak a Sophie-nak… még a neve is ilyen nyálas, fúj… Láttam őt, igazán nincs benne semmi különleges, egy átlagos lány a többi közül, de Daniel viselkedése már-már beteges… mint az anyatigris, úgy védte ezt a félholt senkit.

Türtőztetni kellett magam, hogy ne tegyek kárt a kórházban. Annyira ideges voltam a nem rég történtek miatt… pedig már azt hittem dűlőre jutunk Dani-vel… bár a barátságot nem viseltem volna túl sokáig jól, de meg tudtam volna győzni, ha ad egy kis időt… A rombolás dolgot ejtve inkább előkotortam a cigimet a táskám mélyéről, és rágyújtottam. Ezt muszáj volt, csak így tudok lehiggadni valamilyen szinten. Egy ápoló mérgesen lépkedett felém, ekkor fogtam fel igazán, hogy végül is hol vagyok, és mit csinálok, de különösképpen nem érdekelt…

- Maga mégis mit képzel?! Ez egy kórház, ha nem lenne vele tisztában! Az Isten szerelméért nyomja már el azt a csikket! Itt betegek vannak!

- Mindegy, úgyis menni készültem! – válaszoltam félvállról, majd kivonultam a főbejáraton. Elszívtam egy fél dobozzal, de teljesen nem csillapodott mérgem. Valahogy meg kell akadályoznom, hogy ez a csaj keresztbe húzza a számításaimat, ha netán mégis felkel a kómájából - ahova személy szerint jelenleg mindennél jobban kívántam, hogy maradjon… - nem hagyhatom, hogy ők ketten boldogak legyenek. Mindent meg kell tennem ez ellen…

Fogtam magam, és elindultam, még nem tudtam hova, de mindenképpen el innen messzire. Mivel gyalog jöttem, nem volt más választásom, mint sétálni. A taxit most nem vállaltam be. Még csak dél körül járhatott az idő. Melegnek nem mondanám az hőmérsékletet, de kellemes szél fújt. Az emberek már örülnek itt az ilyen időnek. Ilyenkor ki merészkednek, gyerekeikkel, kutyáikkal a szabadba. A közelben egy játszótér volt hangos a gyerekzsivajtól. Milyen hangos kis szörnyetegek…

Az egyik utca sarkán, egy kéregető asszony ült, ócska, koszos ruhában. Egy tál volt a kezébe, benne néhány apró, amit eddig koldult.

- Kérem, asszonyom szánjon meg egy kis apróval két kisgyerekem van, akiknek nincs mit enni! – még, hogy rá pazaroljak? Viccel?

- Ó, sajnálom, erre nekem nem futja. – mondtam könnyedén, majd legyintettem egyet.

- Igen, pont úgy néz ki! – vágott vissza gúnyosan. – De ne féljen, nem lesz boldog élete, ha így folytatja, ezt garantálom magának! Az ilyen fajták, mint maga, nem lesznek elégedettek soha, valami mindig hiányozni fog az életéből…

- Ó, most félni fogok. De most komolyan, maga megátkozott?! – nevettem el magam. Majd otthagytam az asszonyt, akinek szemei szikrákat szórtak felém.

Mégis mit képzel? Csak így szórakozhat velem? De felvágták a néni nyelvét…

Végig sétáltam az ismerős utcán, egyenesen hazafelé. Senkivel és semmivel nem törődtem, csak azzal, hogy minél előbb az otthon biztonságos falai vegyenek körül. Nem mutattam ki, de titkon azért megijesztett a koldus babonája. Azzal hitegettem magam, hogy baromságokat hordott össze, és nem lesz semmi sem… Miért képzelődök, hisz miért történne bármi is… miket hordok itt össze?! Mennyire paranoiás lettem hirtelen, elnevettem magam ezen a képtelenségen…

- Szia, tesó! Mi van veled? – köszöntött Dereck, fel sem nézve az újságjából. Meg sem lepődök ezen, különleges érzéke van hozzám, hisz ikertestvérek vagyunk. Ragaszkodunk egymáshoz, de ez érthető.

- Semmi. – mondtam ingerülten, majd lehuppantam a kanapéra, mint egy duzzogó kisgyerek.

- Nekem nem úgy tűnik… - felállt az asztaltól és odajött mellém. – Na, mesélj! Sejtem hol voltál… Daniel… miért nem hagyod már békén szegény pasast?

- Köszi Dereck, ez jól esett! Eldöntenéd még az elején, hogy ki pártjára állsz? – elfordultam tőle, a hatás miatt.

- Miri, természetesen a tiédre. Lenne más választásom?

- Persze, hogy nem! – válaszoltam határozottan. – Na… tehát te is olvastad az újságot, mi történt. Dani ott ül a kórházban, mióta bevitték azt a csajt – Sophie-t merő keserűséggel említettem. – Nem megy onnan, egy tapodtat se! És nem is fog, míg fel nem kel a kómából… nem hiszem el… azt állítja, hogy szereti… de még csak nem is beszélt vele… áhh…

- Hát, hugi, kezdem azt hinni, hogy a te kis Daniel-ed kezd megbolondulni… de tök jó, hogy végre lesz csaja, legalább leteszel róla. Nem kell majd az őrült tervedbe beleütnöm az orrom. – rám nézett, majd nagyot húzott a söréből. Én csak oldalba böktem, mire az ital az ölébe folyt. Felkacagtam, ő pedig egy percig döbbenten nézett kedvenc, eláztatott felsőjére, majd, mintha felcsillant volna szeme, elkezdett csikizni, őrült módjára.

- Légyszi…hagyd…abba…nem…bírom…tovább… - könyörögtem neki. Megkegyelmezett kivételesen.

- Na, tehát mit szeretnél, mit mondjak? Vagy mit tegyek ilyen helyzetben? – kérdezte tanácstalanul.

- Hát… te mit tennél a helyemben? – láthatta csillogó szememben, hogy valóban érdekel a válasza, ezért a távolba meredt tekintete, majd válaszolt:

- Nos, ha látnám rajta, hogy valóban odavan ezért a lányért valami hihetetlen csoda folytán, hagynám, hogy boldog legyen. – itt rám esett pillantása, majd folytatta - Deee, mivel neked kell tanács, és mint tudjuk, neked nem felel meg az első verzió, ezért valamit kitalálnék, hogy a közelében legyek. Most visszamennék, és meggyőzném róla, hogy nem érdekel, legyen vele, te a barátja akarsz maradni, és az idő talán segít… de ha ezt a módszert csinálod, amit eddig, biztos, hogy nem lesz esélyed soha… csak jobban eltaszítod magadtól. 

- Dereck, igazad van. Szörnyen viselkedtem az utóbbi időben vele. – felpattantam ülőhelyemről. A nagy lendülettől kicsit meginogtam, de még időben meg tudtam tartani az egyensúlyom, mielőtt beleestem volna az üvegasztalba.

- Hé, vigyázz! Nem ér meg ennyit Daniel sem és egy pasi sem, hogy balesetet szenvedj!

- Igen, tudom! Most viszont tényleg megyek! – az ajtónál azonban visszafordultam. – És, Dereck! Köszönöm. – ő elintézte egy bólintással. Kiléptem a szabadba a friss levegőre. Időközben eshetett egy kis eső, érződött a levegőben. Elindultam a hosszabb úton, mint amelyiken jöttem. Nem akartam találkozni a kéregető asszonnyal megint…

Átvettem megint a tervet. Visszamegyek a kórházba, és megelégszek a barátsággal?! Nagyon úgy néz ki, hogy igen, ezt kell tennem… pedig nagyon nem áll szándékomban… de átváltok a „jó” oldalra… muszáj, ha nem akarok véglegesen lemondani Dani-ről… valamilyen módon vele akarok lenni… ezt eldöntöttem.

Félúton lehettem úti célom felé, mikor megcsörrent a mobilom.

- Szia, kicsim! – apa hangját nagyon régen nem hallottam, mivel jelenleg Németországban dolgozik.

- Szia, apa! Mi újság? – kérdeztem.

- Hát, Mira épp most vagyok az ügyeleten, mert elvágtam az ujjam.

- Nagyon komoly?

- Nem annyira. Összevarrják, bekötik és varratszedésre majd az otthoni kórházban is elég mennem. Vagyis rövidre véve: holnap hazautazok, így úgysem tudok tovább dolgozni, pedig a kastély nem fog magától felépülni…

- Nem gond apa, te már csak fontosabb vagy egy vacak várnál! Várunk haza! Szia! Utazz jól!

- Kössz, aranyom! Mindenkit puszilok!

Nagyon feldobódtam, ennek a hírnek a hallatán, és már nem érdekelt, hogy Daniel-el már csak haverok leszünk… Jesszus, ha belegondolok, hogy kézzel-lábbal azon voltam, hogy bejöjjek neki, hogy beadja a derekát… most meg beletörődtem… vagy jobban mondva kiábrándultam a folytonos visszautasítások miatt? Mindenki mondja, ahogy jónak látja.

Élveztem, az időközben kialakult napsütés simogató hatását. Már csak egy utca választott el a kórháztól, mikor egy feltűnően ismerős alak lépkedett velem szemben az utcán. Nem hittem a szememnek. A lány közeledett, nem bírtam megállni, hogy ne szóljak oda neki:

- Mi az, Csipkerózsika felébredt a kómából? – már elhaladt mellettem, mikor felfogta, hogy neki beszélek, ezért visszafordult felém.

- Szia, ne haragudj, ismersz? Nem tudod, hol vagyok? Ki vagyok? Egyszerűen nem emlékszek semmire. – értetlen arcot vágott. Nekem pedig minden olyan gondolat, amit ma eldöntöttem, minden baráti közeledés Dani felé, minden „jó” elrepült egy szempillantás alatt. Helyére ördögibbnél ördögibb elképzelések furakodtak…