12. fejezet - Éjszakázás

Sziasztok! Visszatértem és hoztam nektek egy, hogyismondjam... a maga nevében nyugis, am mégis figyelemfelkeltő fejezetet. (: 

Kellemes olvasást (: : 

//Sophie szemszöge//

Amnézia… ízlelgettem a szót, de sehogy sem akart tetszeni… pedig meg kell szoknom ezt az állapotot… legalábbis egyelőre. Benned motoszkál az az érzés, hogy minden annyira ismerős, tudod, hogy már láttad nem is egyszer, és mégis minden idegen számodra… annyira idegesítő tud lenni… de örülök, hogy ennyivel megúsztam – na meg egy kéztöréssel – de rosszabb is lehetett volna… meg is halhattam volna, mint Daniel apja…

Megint Daniel… sóhajtottam egyet. Mióta a kertben megláttam csak ő jár a fejemben. Hogy is gondoltam, hogy még nem figyelt fel rá senki. Úgymond semmi közöm hozzá, de mégis majd’ megevett a féltékenység, mikor a karjában tartotta Miranda-t. Már meg sem próbálom megérteni magam…

Az autóban, hazafelé próbáltam összerakni az eddigi ismereteimet. Sophie Taylor a nevem… Ez lenne London… igazán helyes kis utcácska a miénk… Mellettem ül a legjobb barátnőm, aki idáig elutazott, hogy lássa az állapotom… szörnyű, hogy még rá sem emlékszem, de erős késztetést érzek, hogy higgyek neki… Itt ül a másik oldalamon kis húgom… a gyönyörű szőkeség, aki nem érti mi történt, de most is boldogan mosolyog rám.

- Sophie, annyira hiányoztál ám! – suttogta. – Nem szerettelek úgy látni, hogy állandóan alszol. Fel sem keltél, pedig szerettem volna, ha rajzolsz nekem olyan balett táncosnőt, mint a múltkor. – mondta csillogó szemekkel.

- Bepótoljuk, ne félj, kis hercegnő! – játékosan összeborzoltam haját.

Eközben haza értünk. Miranda dúdolva szállt ki a kocsiból. Azt mondta a barátnőm… nekem furcsa, de én sem vagyok könnyű eset… minden tervet keresztülhúzok… sóhajtottam keserűen.

- Gyere, megmutatom a szobád! Jelenlegi lakhelyemet. – kacsintott, majd átölelt és befelé kezdett húzni. Molly másik kezében néhány ruhámmal megrakott táska foglalt helyet. Átvettem tőle az egyik fülét ép kezemmel, hogy ne csak ő cipekedjen.

Beléptünk a házba. Jobbról az ebédlő, míg balról a nappali köszöntött minket. Felszaladtunk a lépcsőn, ami felvezetett minket egy folyosóra. A legutolsó szoba ajtaját mindenféle saját készítésű minták díszítették, a közepén a „Sophie szobája” felirattal.

Molly csak mosolygott és benyitott. Ahogy körbenéztem úgy éreztem hazatértem – képletesen szólva. Látszott mindenen, hogy az én ízlésem. Ha most azt mondják: Tessék, itt egy üres terem, a tiéd, varázsold a te kis birodalmaddá! Egy az egyben így csináltam volna meg. Levendula színű falakkal, egy világos fából készült szekrénysorral, egy ehhez pontosan passzoló íróasztallal és ággyal, előbbin egy számítógéppel, utóbbin lilás színű ágyneművel és egy fekete alapon fehér virágos párnával. A falakon saját készítésű képekkel, fényképekkel, poszterekkel. Egy hatalmas könyvespolccal, ami dugig van könyvekkel, hisz imádok olvasni. És nem utolsó sorban egy TV-vel természetesen.

- Hé, nem akarsz beljebb jönni? Ez nem egy múzeum. Nincs az a szabály, hogy mindent a szemnek semmit a kéznek. Komolyan úgy bámulsz, mintha még sosem jártál volna itt… - aztán felfogta mit is mondott és heves magyarázkodásba kezdett… - Sophie, kérlek, ne haragudj! Én… még nem fogtam fel ennek a súlyát… persze, hogy is tudnád, hogy itt élted mindennapjaidat…

- Molly… - felvontam egyik szemöldököm, de ő nem figyelt rám.

- Tudod, majd én mindent megmutatok neked! Hol is kezdjük… - fel alá kezdett járkálni, rám sem hederített… mintha ott sem lettem volna. – Nem fog előfordulni megint, hogy ilyet mondok, ígérem… - most már megelégeltem. Mielőtt megint elmasírozott volna előttem, újabb kört leírva, megragadtam a vállánál fogva és magam felé fordítottam.

- Na, így jobb! Molly, ne ilyen görcsösen kérlek! Nem akarom én határidőre visszakapni az emlékeimet… az igaz, hogy az minden vágyam, de beletörődök… szeretném kiélvezni az időt, amit veled tölthetek, mielőtt visszamész… - vált szomorúvá a hangulat.

- Előttünk az egész nyár nem? – mosolyodott el, de szemei nem ezt az érzelmet tükrözték. Én válasz helyett csak megöleltem. – Rám sem emlékszel nem igaz? Akkor miért vagy máris ilyen szívélyes?

- Egyszerűen érzem, hogy szoros a kapcsolatunk… emlékképek nincsenek, de ezt nehéz megmagyarázni.

Egy hangos ajtócsapódásra összerezzentem.

- Nyugi, ez csak a bátyád… az ő szobája van mellettünk.

- Értem. Mit szólsz, ha lemegyek valami kajáért? Meg szólok anyának, hogy hozzunk be még egy ágyat? – ajánlottam. Molly beleegyezett, el is vonult a fürdőszobámba, míg én leszaladtam a konyhába. Anya épp a nappaliban olvasott Lara-nak. Mindketten felfigyeltek az általam csapott zajra, és felém fordították tekintetüket.

- Kicsim szükséged van valamire? – kérdezte anya figyelmesen.

- Csak megéheztünk. Ne fáradj anya! Keresek valami kekszet…

- Sophie… ha valaki éhes csinálok valami normális ételt! Gyere, összeütök én gyorsan egy pár szendvicset! Lara, van kedved segíteni? – a kicsi heves bólogatással jelezte döntését.

Gyorsan elkészültünk velük, majd ráraktam őket egy tálcára és egyensúlyozva felvittem a szobámba. Molly még nem végzett, ezért gondolkoztam, mivel lehetne elütni azt az időt, míg meg nem jelenik kedves barátnőm. Elfelejtettem innivalót hozni, na meg az ágyat… ezért megint elindultam a földszint felé, azonban a lépcsőfordulóban egy gyönyörű szemű alakkal találkoztam… elkábított nézésével, de megembereltem magam elszakítottam tekintetem arcáról, ami lejjebb vándorolt. Daniel egy szál törölközőt „viselt”. Zavaromban azt sem tudtam, hova nézzek. A kínos csendet végül ő törte meg.

 - Ö… ne haragudj, csak elfelejtettem ruhát hozni… Nem fog többször előfordulni! – mentegetőzött.

- Semmi gond! Nem történt semmi, tényleg! – nem tudtam megállni, hogy legalább egy pillantást ne vessek rá. Hihetetlen milyen tökéletes felsőteste volt, belepirultam. Nem akartam még, elválni, de nem mertem beszédbe elegyedni vele… így, mégis szerettem volna még egy kis időt vele tölteni. Eszeveszetten kerestem a szavakat, amik sehogy sem akartak kijönni a számon… Ezt a fajta gondom megoldotta Dani. Már épp el akartam menni mellette, le a lépcsőn, mikor utánam szólt, egy szívdöglesztő mosollyal:

- Sophie! Szép álmokat! – nyeltem egyet.

- Neked is!

Majd amilyen gyorsan csak tudtam felkaptam egy tálcát, rádobáltam két műanyagpoharat, megfogtam a gyümölcslés dobozt, odakiáltottam anyának a nappaliba, hogy kéne egy ágy, és futólépésben bevágtattam a szobába, és végül jó hangosan bevágtam magam mögött.

- Hé, ti Taylor-ok mindig így csapkodjátok az ajtót? – kérdezte barátnőm az ágyamon ülve, egy magazint szorongatva. Én még mindig kapkodva szedtem a levegőt… milyen hatással van rám ez a fiú?! Ezt drágaságom is észrevette… - Sophie… lefutottad a maratont? Vagy szimplán csak sokkot kaptál a gyümölcslé gyümölcstartalmától?

- Azt hiszem mindkettő… - válaszoltam nevetve, mikor csillapodott természetellenes szívverésem. Lehuppantam én is az ágyra, és elhelyezkedtem törökülésben, szemben Molly-val. Letettem az újonnan felhozott tálcát a régi mellé és töltöttem mindkettőnknek az italból. Mielőtt nekiállhattunk volna vacsoránknak dörömbölni kezdtek az ajtón.

- Sophie! Meghoztam az ágyat… komolyan mi vagyok én, valami rakodómunkás? – bátyám megállás nélkül hangoskodott.

- Te idióta elég kopogni, ne törd be az ajtóm! – felpattantam és beengedtem.

- Nem elég! Na, jó éjt, nem is zavarok tovább! – majd megfordult és idegesen kivonult.

- Ennek meg mi baja? Tudod mit, nem érdekel, csináljuk meg a fekhelyet!

- Nem tudom… - vallottam be.

Elkészítettük Molly ágyát, majd elfogyasztottuk végre a szendvicseket. Még beszélgettünk egy keveset, de nagyon fáradtak voltunk, különböző okok miatt. Én azért csak ma ébredtem fel egy kómából, Molly pedig ma halálra aggódta magát miattam, ezért úgy döntöttünk lefekszünk aludni. Holnapra viszont éjfélig bulizást terveztünk.

Elszaladtam hát én is egy gyors zuhanyra, felvettem a pizsimet, elvégeztem a fogmosást és visszamentem a szobába, ahol már teljes sötétség és némaság honolt. Lábujjhegyen az ágyhoz botorkáltam, és bebújtam a vékonyka takaróm alá.

- Molly, alszol? – suttogtam a síri csendbe. Mivel nem jött válasz ezt betudtam egy igennek. Behunytam a szemem és szép lassan el is aludtam…

- Gyere Daniel, gyere csak! Itt jó lesz neked!

- Miranda, én nem akarok veled menni! Itt fogok maradni! Ebben a családban!

- Butus Daniel! Tudod mi lesz, ha így teszel, szóval gyere!

- Áh… - kétségbeesetten rám nézett, mintha én lennék a mentőöv. Láttam szemében a kínt, mikor beleegyezett. - rendben.

Mi ott álltunk mind, ahányan vagyunk a bejárati ajtó előtt, és végignézzük, ahogy Dani minden cuccával beszáll Mira kocsijába, és elhajtanak. Majd megváltozott a kép. Egy ház folyosóján voltam. A szobából beszélgetés hallatszott. Közelebb mentem és bekukkantottam.

- Kész a vacsora! – Miranda volt, de teljesen megváltozott. Arcán volt egy pár ránc, szeme alatt karikák húzódtak, de mégis elégedettnek látszott. 

Tekintetem végigjárattam a helyiségen. Egy teljesen átlagos ebédlő volt egybe nyitva a konyhával. Az étkezőasztalnál ült valaki, de arcát egyelőre eltakarta az hatalmas újság, amiből fel sem nézett, addig, míg – feltételeztem – felesége nem hívta, ekkor hagyta az újságot, és megláttam ki is ő. Daniel… Kicsit öregebb lett, olyan középkorúak lehettek mindketten, de ő még mindig túl vonzó volt számomra. Felállt, betolta a székét és letette az asztalra az olvasnivalóját.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes! – megrémültem, mikor elindult felém… de láthatóan nem vett észre. A szemei olyan dühöt mutattak, amit soha életemben nem fogok elfelejteni…

Riadtan ültem fel az ágyon. Mindenem tiszta víz volt, kapkodva szedtem a levegőt. Molly békésen szuszogott mellettem az ágyán. Az egyértelmű volt, hogy nem leszek képes visszaaludni, nem is szerettem volna megint szembesülni illúziómmal. Talán, ha megnyugodtam valamelyest, ahhoz meg egyetlen hatásos módszert ismertem, de azt csak a konyhában tudom kivitelezni. Nagyon halkan és óvatosan kikeltem az ágyból és lábujjhegyen leküzdöttem magam a földszintre.

A konyhához érve azonban megtorpantam, egy halvány kis lámpa világított és valaki már az egyik bárszéken ült. Barna haja elárulta az illetőt. Közelebb merészkedtem hozzá. Már csak már centi választott el tőle, mikor a gipszem lesodort egy zabpelyhes dobozt a pultról. Lucy ijedten ugrott fel a székről.

- Mi a… - rám nézett. – Sophie! – sóhajtott megkönnyebbülten. – Csak te vagy!

- Ne haragudj! – füleltem, hogy rajtunk kívül más is meghallotta-e a történteket, de szerencsére teljes csönd volt. Lehajoltam elkezdtem felszedegetni az elgurult pehelydarabkákat. Lucy is segített.

- Nem tudsz aludni? – kérdezte, mikor végeztünk.

- Csak rosszat álmodtam… de képtelen lennék megint álomba szenderülni… Úgy látom, te már készítettél magadnak álomhozó italt. Kakaó?

- Igen. Nekem ez mindig segít. – kacsintott. – Neked mi a titkod?

- Vaníliás tej. Ezt a praktikát még annak idején apu mutatta, nagyon finom és hatásos. – kivettem egy bögrét a szekrényből, teleöntöttem tejjel, megmelegítettem és beleszórtam egy adag vanília cukrot, majd elkevergettem. Lucy türelmesen végig nézte ténykedésem. Én már kevésbé voltam türelmes, meg is égettem nyelvem.

- Sophie! – mondta megdöbbenten.

- Tessék, mi baj?

- Te… honnan tudtad ezt az egészet? Azt, hogy ez neked segített eddig, azt, hogy még apukád mutatta, azt, hogy hogyan kell elkészíteni – azon kívül, hogy logikus – honnan? – ezen még el sem gondolkodtam, de igaza van. Nekem… nem kéne erre emlékeznem… de belül örömöt éreztem, hisz van valami a múltamból, ami nem veszett el számomra.

- Nem tudom, ez hogy lehetséges, de ez fantasztikus! Emlékszem! Legalábbis erre a kis apróságra… de ki a kicsit nem becsüli ugyebár…

- Igen, biztosan örülsz neki, én is ezt tenném, de ugye tudod, hogy ez… úgymond nem normális… ígérd meg, mivel úgyis be kell menned holnap, megkérdezel egy dokit, hogy ez lehetséges-e… rendben?

- Oké, oké, de ez szuper! – csak mosolygott lelkesedésemen. – Ó, és te? Miért nem vagy a bátyám szobájában? – felnevetett. – Mi az? Mi rosszat mondtam?

- Semmi rosszat. – vigyorgott még mindig. – Tudod, az édes bátyádnak is vannak rossz tulajdonságai. Ha nagyon kimerült elmaradhatatlan az éjszakai koncert. Érted miről beszélek nem de? – most, hogy értettem én is megmosolyogtam a helyzetet. Feltettem azt a kérdést, ami jelenleg legjobban foglalkoztatott.

- Lucy… Daniel mióta van együtt… vele? – nem tudtam kimondani a nevét.

- Nocsak, valaki féltékeny? Dan majd kibújna a bőréből, ha tudná… de a kérdésedre visszatérve, pedig…

- Hááá! – ásított az a személy, akitől hevesebben ver a szívem, és aki épp most vett észre minket. - Ó, úgy látom, van társaságom. Péntek éjjeli buli van? Várjatok nem jól mondtam: Szombat hajnali?

- Valahogy úgy öcsikém. Neked mi a panaszod?

- Áh… álmok gyötörnek.

- Akkor egy cipőben jártok Sophie-val. – incselkedve rám nézett Lucy… képes lettem volna kioktatni.

- Valóban? Sophie, elmondod mi bánt? Ha megosztjuk egymással talán könnyebb lesz. – rám nézett és gondolkozni is elfelejtettem. Visszavonom a kioktatásos tervem Lucy ellen, amiért kimentett leblokkolásomból.

- Rendben fiatalok, én most már képes vagyok egy jót aludni! Tízig ne keressen senki! – majd felvonult az emeletre, minket magunkra hagyva.

- Á, hagyjuk! Nem érdekes. Nem szeretnék róla beszélni. – sütöttem le szemeim. Odalépett és két ujjával felemelte fejem, hogy a szemembe nézzek.

- Ezt ne, kérlek! Ne fossz meg a látványodtól, hisz olyan gyönyörű vagy! – nem értettem mi ütött belé, hisz barátnője van… értékeltem, mikor témát váltott. – Mit iszol? Kaphatnék belőle én is?

- Persze, miért ne! – neki is csináltam egy adagot, és vígan beszélgettünk és nevetgéltünk az elfogyasztása közben.

- Köszönöm! Ez igazán jól esett! - kacsintott. – Már hajnali három. Hmm… azt hiszem, visszabújok az ágyba! – kaptam egy arcra puszit és egy ölelést hálául. Rettentő jól esett. Szárnyalni tudtam volna az új érzésektől, amik bennem kavarogtak. Boldogan táncoltam fel az emeletre, majd be az ágyba, és biztos voltam benne, hogy messze elkerülnek a rossz álmok reggelig…