7. fejezet - Egy gyönyörű nap

//Josh szemszöge//

Reggel elég későn ébredhettem, mert mikor kinéztem az ablakon, a Nap már magasan járt az égen.

Egyre csak Lucy járt a fejemben… kielemeztem többször is a tegnapi kis rajtakapásom utáni beszélgetésünket, és minden alkalommal rádöbbentem, hogy ő is ugyanolyan komolyan gondolja ezt a kettőnk közti dolgot, mint én… legalábbis én is ugyanúgy vonzom, mint ő engem…

Felöltöztem, és rápillantottam az éjjeliszekrényemen lévő órára. Tíz óra volt… rengeteget aludtam… nem volt szokásom. Daniel-nek roppant igaza volt… a tegnapi nap nagyon fárasztó volt.

Épp indultam volna valami kései reggeliért, amikor megpillantottam egy papírt. Valaki becsúsztatta az ajtón keresztül a szobámba. Felvettem, és elolvastam az üzenetet:

Jó reggelt hétalvóm!

Remélem nem haragszol, hogy nem személyesen köszöntelek először! Anyukád elment Lara-val sétálgatni ebben a gyönyörű időben, és Nina-hoz is benéznek, ami valószínűleg – ahogy anyukádat ismerem – nem egy órácska lesz. Miénk az egész nap! Van egy kis meglepetésem a számodra! A kertben várlak. Lucy.

Ez a pár sor annyira feldobott, hogy gondolkodás nélkül indultam a kertünk felé. Az ajtó csapódására az én angyalom is felkapta fejét. Mikor megbizonyosodott róla, hogy én vagyok egy ragyogó mosollyal ajándékozott meg. Ma is csodásan nézett ki, mint mindig. Egy combközépig érő lenge, fehér szoknyát, és egy ehhez illő, szolid világoskék felsőt viselt, ami remekül kihangsúlyozta karcsú alakját. Odasétáltam elé és a karjaimba zártam.

- Neked is jó reggelt Napsugaram! – köszöntöttem. Hihetetlen mit ki nem hoz belőlem a szerelem, sosem mosolyogtam még ennyit.

- Gondoltam, örülnél egy köszöntésnek… nem tudtam személyesen, el voltam foglalva…

- Most már teljes a reggelem!

- Á-á, még nem! – majd arca egyre közeledett az enyémhez. Aztán óvatosan hozzáérintette ajkát számhoz. Csókunk nagyon édes volt, afféle ébresztő. Életem első igazi, legjobb csókja volt eddig, gondolom azért, mert attól kaptam, akit igazán szerettem és szeretek… össze sem lehet hasonlítani az eddigiekkel, majd kicsit elhúzódott és szemembe nézett. Boldogan hozzátette – Most már igen.

- Te… - majd én kezdeményeztem egy csókot, amit meg is kaptam. Majd Lucy kezén fogott és lassan húzni kezdett a hatalmas virágban úszó cseresznyefánk felé. Akkor láttam csak, hogy egy piros kockás pléden, egy minden jóval megrakott piknikkosár volt szépen elrendezve. – Lucy, ez olyan édes! Miért kapom? – nem akartam elhinni, hogy ez a tündér, miattam tette.

- Mint, te! Csak egy kis apróság! Valamivel meg szeretnék hálálni mindent… ez egy jó kezdet lehetne. És különben is megérdemled! Na, gyere, reggelizzünk! – leültünk, egymás kezét el nem eresztve. – Nem vagyok a konyha nagy mestere, de remélem ízleni fog!

Elém rakott egy tányért, amin ízlésesen el volt készítve lépcsőzetesen egy adag szív alakú palacsinta.

- Lucy… ez annyira… csodálatos vagy! Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem?

- Én… én, nem tudtam… igazán? Micsoda véletlen… nekem is! – elpirult, én pedig felnevettem, ezen is képes volt elvörösödni…

Az ölembe kaptam és a nagy lendülettől, a fűben találtuk magunkat, hanyatt feküdve, én kerültem alulra, de meg sem éreztem súlyát, a rám nehezedő angyalnak… lehet, hogy az angyaloknak nincs súlyuk? Nem tudtam tovább vinni cseppet sem logikus gondolatmenetemet, mert sürgető ajkak elfeledtettek velem minden külsőséget. Levegőhiány miatt azonban mégis el kellett válnunk.

- Hoppsz… bocsi. – mentegetőzött aranyosan, bár nem értem miért.

- Lucy, te komolyan bocsánatot kérsz emiatt? Nos, rendben, megbocsátok, ha legközelebb is kapok még! – felkacagott, csilingelő nevetéssel.

- Feltétlenül! – ígérte – Na, láss hozzá!

- Először is köszönöm! Még mindig nem értem, mivel érdemeltem ki, hogy az ölembe hullt egy ilyen kincs, mint te!

- Igazán nincs mit! Nem vagyok kincs! Az életem romokban hevert, mostanáig, míg nem kerestél fel… ez volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem… - lehajtotta fejét, de én azért is gyengéden állánál fogva felemeltem, szemébe néztem:

- Igaz, nem vagy kincs!... – megsimogattam az arcát. - Sokkal többet jelentesz nekem!

Az étel eszméletlenül finom volt! Még, hogy nem tud főzni… ugyan már! Ezt tudtára is adtam, de ő csak mosolygott, és legyintett egyet. Rengeteget nevettünk, ahogy egymás szájába adtuk a falatokat. Ez alatt a délelőtt alatt volt időnk jobban megismerni egymást. Igaza volt, rengeteg negatív történés volt az életében, ehhez képest az enyém rózsaszín vattacukor. Megtudtam elég hasznos információkat is róla. Például, hogy kedvenc színe a világoskék, virága a jázmin, ami a kedvesség virága, nem hiába a kedvence…

Reggelink befejezésével, még egy kicsit élveztük a napsugarak simogatását, de főleg egymás társaságát, majd összeszedtük a cuccot, és bevonultunk a házba, elpakolni. Megegyeztünk, hogy ma még benézünk a kórházba is, mi újság.

Lucy elvonult a fürdőbe zuhanyozni, én pedig felhívtam Molly-t, hogy megbeszéljük a látogatását. Azt mondta, holnap délután négy körül ér a gép Londonba. Rengetegszer megköszönte, hogy nem kell hotelban töltenie az éjszakákat egyedül, én meg mindannyiszor elmondtam neki, hogy ez teljesen természetes. Kedvesem még nem végzett, mire befejeztem a telefonálást.

Lucy mobilja a jellegzetes hangján hívta fel magára – jobban mondva az érkezett SMS-ére – a figyelmet. Nem bírtam megállni, hogy annyit ne nézzek meg, hogy ki írta. Valami Phil volt… Phil?! Nekem is van rossz tulajdonságom, ebbe a kategóriába tartozik a hallgatózás, és a személyes SMS-ek megnézése is, de most a kíváncsiságom, és főleg egy új, éledező érzés - amit féltékenységnek hívnak – került fölénybe, és nem a diszkrécióm. Így megnyitottam az üzenetet:

Szia, Lulum!

Minden rendben veled? Hiányzol! A kis Max is állandóan szomorkodik! Rólam ne is beszéljünk… Eddig remekül neveltem őt, de mióta megismert téged, nem marad velem egyedül sokáig. Remélem, visszatérsz nem sokára hozzánk, akár már az öcséddel együtt! Szeretünk: Phil és Max

Max? Egy kis gyerek? Hiányzol? Lulu?! Lucy elfelejtett erről az egészről akár egy szót is említeni… Megdöbbentem… nem is… egyszerűen lefagytam. Visszatettem a mobilt, oda, ahonnan elvettem, és leültem a kanapéra. Mindeközben Lucy visszajött, egy narancssárga koktélruhában, és megtorpant arckifejezésem láttán.

- Hé, mi baj? – kérdezte gyöngéden.

- Semmi… egy pillanat… mindjárt jövök… - a hangom még mindig megbicsaklott itt-ott.

Lemasíroztam a földszintre a szobámból, még nem tudtam volna vele egy épp mondatot sem beszélni, nem azért, mert most megutáltam vagy valami… még mindig szeretem, csak meglepődtem…

Megittam egy pohár vizet, és próbáltam lenyugtatni magam, mert még semmit nem tudok, bár elég nyilvánvaló a dolog… vagy mégsem…

- Josh? Á, itt vagy! Elmondanád, miért vagy ilyen zaklatott? Reggel még minden rendben volt. Mi tette tönkre? – még ő von kérdőre? Nem akarok veszekedni vele, de elég érdekes szituáció…

- Lucy, áhh… figyelj! Kaptál egy SMS-t egy bizonyos Phil-től, tudom nem volt jogom megnézni, erre nincsen mentségem… de remélem, neked van… arra, hogy ez az alak miért hív, például az ő Lulujának, vagy a kisbaba, Max… ő kicsoda? Hiányzol nekik… Nem értem, miért vagy most velem?! – kiborultam… Erre még egy lapáttal rátett a szája sarkában megbújó mosolya. – Ó, igen nevess is ki nyugodtan, én már teljesen elvesztettem a fonalat… Ha csak játszottál velem, még jobb az elején tisztázni, hogy minél hamarabb visszamehess hozzájuk! – a vigyora most már eltűnt, helyette kétségbeesés vette át helyét arcán.

- Hogy gondolsz ilyet rólam? Csak játszottam? Ez nagyon fájt Josh… Mindent félreértesz, és még rám is támadsz?! Azt hittem végre oly’ sok idő után van valaki, aki meghallgat, megért, ad a véleményemre, és szeret, én viszont szeretem… de nem ez, megint nem jött össze! – ideges volt, a könnyei is eleredtek, és miattam, bántottam azt, akit a legjobban szeretek… és viszont szeret… most mondta ki először. Nem akartam, hogy így halljam szájából először… mindent elrontottam…

- Annyira sajnálom Lucy! Először tisztáznom kellett volna, nem pedig neked esnem! Tudom, hogy most rettentően megbántottalak, és nagyon restellem! A féltékenység eluralkodott felettem, tudom ez nem mentség a viselkedésemre! Megértem, hogyha látni sem akarsz! – felmentem a szobámba, nem követett, elhiszem, hogy magányra vágyik, nem voltam túl kíméletes vele…

Lekuporodtam az ágyam elé, térdeimet felhúzva, fejemet rájuk hajtva…

Akkora egy marha vagyok…

Miután eléggé leszidtam magam, tettemért, elgondolkoztam. Most mi lesz? Lucy úgy tesz, ahogy az a Phil kérte? Visszamegy hozzájuk? Vagy keres magának egy hotelt? Netán a testvére mellé beköltözik a kórházba? Annyira belemelegedtem az elmélkedésbe, hogy észre se vettem, hogy valaki megérinti a vállam.

- Josh, annyira rossz téged így látni! Nagyon bánod, látszik… Ne haragudj, hogy nem meséltem Phil-ről, kérlek! A te helyedben valószínűleg én is kiborulnék minimum ennyire! Tehát, bocsáss meg!

- Jézusom, Lucy! Én voltam akkora szemét, hogy a számomra legkedvesebb személlyel a világon ilyen hangon beszéltem, te semmi rosszat nem tettél… azt hiszem. Félreérthettem, ha megkérlek, elmagyarázod a dolgokat? Szeretnék tisztán látni! Hogy tudsz megbocsátani? Mások már régen kidobtak volna akkoriban, ha ilyenre képes lettem volna… Én nem akartam, főleg nem veled! Annyira sajnálom!

- Ők nem szerettek igazán! Emiatt nem voltam képes szakítani, de minden kapcsolatban vannak viták, nem? Így se, úgy se tudtalak volna itt hagyni, ez csak egy aprócska félreértés! Elmagyarázom, hogy minél előbb felejtsük el ezt az egészet, és térjen vissza a reggeli hangulat. Phil az egyetlen nagyobb unokatestvérem, vele kisebb koromban rengeteget voltam, nagyon kötődök hozzá! Max, pedig az én unokaöcsém, Phil öccse, őt nem volt sok alkalmam megismerni, csak mostanság. Róluk nehéz beszélnem… hosszú évekig úgy tudtam, hogy elvesztek egy kirándulás során, és meghaltak, aztán a katasztrófa védelmisek kutyái kiszagolták a szakadékba borult buszban lévő rokonaimat… ők túlélték, a szüleik nem, ők voltak a keresztszüleim. Phil-ben volt annyi erő, és bátorság, hogy ne adja át magát a fájdalomnak, és ne omoljon össze teljesen, szülei láttán. Ha Max nem lett volna valószínűleg ezt tette volna, de rá is gondolnia kellett… A kicsinek nem engedte, hogy megnézze a testeket, gondolj bele, Maxi mindössze két és fél éves volt, milyen törés lett volna neki! Phil épp ettől a megrázkódtatástól akarta megóvni. Elmagyarázta neki szépen, hogy anyáék egy jobb helyre kerültek, ahol boldogság van, hogy miattuk már nem kell aggódnia. Rátaláltak egy bennszülött csoportra az Amazonas környékén, akik befogadták őket, s gyerekeikként nevelték a két fiút. Phil megtanulta nyelvüket, hagyományaikat, kultúrájukat. Egy év után aztán úgy döntött a kistestvérével, hogy ideje visszatérni a civilizációba. Elhatározták, hogy megkeresnek engem, de fogalmuk sem volt merre lehetek. Akkoriban kezdtem el az egyetemi tanulmányaimat Amerikában. Nem volt könnyű dolguk, de valahogyan megtaláltak, és igen nagyon néztem mikor betoppantak szeretett unokatestvéreim, szakadt kis ruhájukban, szomjasan, éhesen. Maxi egyből az ölembe ugrott. Olyan aranyos volt… Phil-re pedig egész életemben büszke leszek, és felnézek rá, amiért ilyen kitartó volt a nehéz pillanatokban is. – teljesen váratlanul ért, hogy befejezte, annyira beleéltem magam, hogy szinte magam előtt láttam mindent, a balesetet, az őslakosoknál töltött időt, azt, ahogyan a kisfiú ölelgeti Lucy-t… - Josh!

- Bocsi, drágám, csak annyira átéltem ezt az egészet. Ha tudtam volna… nem csinálok ilyen jelenetet, szörnyen sajnálom!

- Semmi gond! Örülök, hogy megoszthattam valakivel! Főleg, hogy veled! – szorosan hozzám simult, és én úgy öleltem, mintha sosem akarnám elereszteni, végül is igaz…

Még egy fél órácskát együtt töltöttünk, aztán elindultunk a mostanában annyit látogatott kórház felé, de ezúttal gyalog. Nem volt túl messze, de olyan gyorsan repül az idő, hogyha a te angyalod kezét fogod és szemébe nézel. Ebből egyszer meg is lett a következmény, hogy nem a lábam elé néztem, hanem őt… de ez mellékes… megéri.

Daniel az ajtónyitódásra elfordította tekintetét az éppen olvasott vastag könyvéről, ami megállapodott egymásba fonódó ujjainkon.

- Helló, gerlepár! Újabban titeket itt is látni? Micsoda meglepetés! – viccelődött kedves barátom, és testvérem testőre.

- Mint látod, öcsi! Mi újság? Sophie? – kérdezte szívem.

- Minden változatlan, stabil. – tájékoztatott minket.

- Nem unod még haver, ezt a csodás palotát? Tudod, hogy bármikor odaköltözhetsz hozzánk!

- Kösz, Josh, de már teljesen berendezkedtem. – ezt alátámasztva, kényelmesen elnyújtózott a cseppet sem kényelmesnek kinéző kórházi ágyon.

Még beszélgettünk egy órát, aztán ugyancsak kézen fogva visszaindultunk - most már bátran kijelenthetem - otthonunkba.

- Óó, gyerekek! – anya majd kibújt a bőréből, mikor meglátott minket, ahogy Lucy derekát ölelem, s mindkettőnknek fülig ér a szája. – Örülök, hogy látlak titeket… pláne így! – mutatott felénk.

Tőlünk csak egy kínos mosolyra futotta, majd felszaladtunk a szobámba kettesével szedve a lépcsőfokokat, hogy ott aztán egy hosszú-hosszú jó éjt csók után, nagy bánatomra, de Lucy kisétáljon az ajtómon. Utána kiabáltam:

- Aztán szépet álmodni Lulum! – majd hallottam édes nevetését…