17. fejezet - Első nap a természetben

Sziasztok! Itt a 17. fejezet és én nem is fűznék hozzá semmit, csak egy bocsánatot, mert elég régen volt már új rész. Ha tetszett a fejezet, vagy ha nem is, mondjátok el róla a véleményeteket, mert nem nagyon kapok  visszajelzést és így nincs értelme közzétennem. Nem fogok komihatárt megszabni, mert szerintem annak nincs értelme. Csak akkor írj nekem, ha van kedved megosztani a gondolataid. És persze, ha szeretnéd olvasni a folytatást! (:

Kellemes olvasást! :) :

//Daniel szemszöge//

 

Sophie izgatottsága valamilyen szinten rám is hatással volt, és hatással van még most is. Szebb ébresztőt álmomban sem kaphattam volna, mint a ma, még akkor is ha a varázs nem volt több 2 percnél. Jelenleg csak azt sajnálom, hogy drága „barátnőm” miatt nem lehetek most vele. Miranda ragaszkodott ahhoz, hogy mi Dereck autójával menjünk. Valami ócska magyarázatot adott a „miért” kérdésemre. Én viszont pontosan tudtam, hogy azért teszi, mert ki nem állhatja Sophie-t… ezért is lepett meg, hogy lelkiismeret furdalásból tegnap kiküldte őt utánam a kertbe. Talán neki is van szíve? A válasz egyértelműen igen, csak sajnos a saját szíve akaratát előnyben tartja másoké felett… Ha nem így lenne már rég Sophie-val örülhetnék, mert ha ő boldog, én is annak érzem magam. Ha ő nevet, nekem is mosolyra húzódik a szám. Ha ő hozzám bújna, olyan szorosan ölelném, hogy érezze itt a helye a karjaimban…

De nem tehetem.

- Olyan szótlan vagy! – súgta Mira. Mi a hátul húztuk meg magunkat ketten. Dereck és Josh elől beszélgettek valami motorversenyről, ami mostanában lesz itt Londonban és átkozták a csajokat, amiért lemaradnak róla. Engem nem különösebben érdekelt most ez a téma, bár ha lenne egy ilyen, saját járgányom élvezném a korlátlan szabadságot. De ez az érzés csak egy személy társaságában lenne teljes… Van nekem olyan gondolatom, aminek nem Sophie a főszereplője?!

- Nincs mit mondanom. – sóhajtottam.

- Tudod, én nem akarom tönkretenni a kirándulást. Szeretném, ha mindketten jól éreznétek magatokat. – az államért majd le kell hajolnom, mert valahol a földön lehet… - Ne nézz rám így! Nekem is új érzés ez a… - fintorogva kereste rá a megfelelő kifejezést. Készségesen segítettem ki.

- Bűntudat.

- Pontosan! Hű, nem kellett kimondanom. – mosolygott. Most olyan őszintének tűnt. Ha nem tudnám milyen a valódi természete, most csak pozitív véleményem lenne róla.

- Miranda. Köszönöm a tegnapit! Erre tuti nem gondoltam volna! Kellemesen csalódtam benned! – mosolyogtam ezúttal én.

- Á, nem vagyok én olyan szörnyű ember… vagyis nem szeretnék az lenni! De mindig csalódást okozok mindenkinek, ezért nem kellek senkinek… - nem gondoltam volna, hogy így megnyílik nekem. Kezdtem megsajnálni… de képtelen voltam elfelejteni a kis zsarolósdiját.

- Majd megtalálod a megfelelő személyt, nem kell ezt még ilyen korán. – feleltem talán kicsit nyersen.

Suttogva válaszolt, úgy, hogy lehetőleg ne halljam meg, de sajnos túl jó a fülem.

- Nekem már nem kell keresnem. – lehelte.

Mérgesen inkább az ablakon bámultam kifelé. Nem volt több kedvem társalogni. Legalábbis vele nem. Egyre inkább az érdekelt, hogy a minket követő kocsiban Sophie mit csinál. Miről beszélgetnek… mire gondol éppen. Mindenről tudni akartam, ami vele kapcsolatos.

Mivel már egyszer megtettem ezt az utat nem voltam túl izgatott. Úgy saccoltam, hogy még majdnem másfél óráig kell kibírnom Sophie nélkül. Már az eddigi egy óra is kínzott. A beszélgetésbe nem szívesen szóltam bele, csak ha kérdeztek… ami az idő múltával egyre kevesebbszer történt meg. Josh még mindig pikkelt rám… tulajdonképpen a pontos okot én sem tudtam, de nem bírta mostanában a képem… Dereck-et alig ismertem pár órája… a Miranda-val való beszélgetést már elkönyveltem halott próbálkozásnak. Csak felidegesíteném magam… Annyival jobban érezném magam a másik csapatban…

Meghallgatták kérésem, mert Josh mobilja megszólalt. Nem volt kérdéses ki a hívó fél.

- Halló, Drágám! Minden oké? – kisebb hatásszünet. – Ó, szegény! Rendben, a következő benzinkútnál pihenőt tartunk… Én is szeretlek! – letette.

- Sophie jól van? – mindenekelőtt ezzel akartam tisztában lenni.

- Igen jól, Rómeó. – mondta keserűen. Dereck vigyorgott egy sort, míg testvére felhorkant majd valamit motyogott az orra alatt. Ezután mindenki a gondolataiba temetkezett. Nem telt bele tíz percbe már le is parkoltunk, mellettünk meg a lányok.

Gyermekies izgatottsággal vártam, hogy szemem elé kerüljön az, akiért oda vagyok. Régebben kinevettem az ilyen korú sorstársaimat, akik így viselkednek egy lány miatt. El sem tudtam volna képzelni, hogy én is ebben a cipőben fogok járni az elkövetkezendő időben. És tessék! Teljesen elvették az eszem… de örömmel váltam meg tőle.

Kinyitottam az ajtóm és ki akartam szállni, de észrevettem egy csodálatos szempárt tőlem pont egy karnyújtásnyira. Gyönyörű mosolya ismét elvarázsolt. Szavak nélkül kommunikáltunk csupán a tekintetünkkel. Ez többet ért számomra minden szónál. Nem kínos csönd volt, inkább megnyugtató… de az ilyen pillanatoknak hamar véget vetnek, mint rendszerint.

- Emberek valaki nincs jól! – nyögte Molly.

- Igaz, bocsánat. – jött zavarba Sophie.

- Mi a baj? – érdeklődtem.

- Nem vagyok túl jól! Ezek az idegesítő csajok nincsenek tekintettel a fejfájásos tagra! Annyit bírnak fecsegni, hogy az ember megunja őket, pedig nálam ez nagy szó! – ismertem már Molly-t hogy jól tudjam, kicsit megjátssza magát, de aki nem találkozott még vele kanyar nélkül beveszi a kis színjátékát. – Szerintem a ti autótokban nyugodtabban lehetne pihenni… és Dereck-kel még nem is volt időm megismerkedni! – csillant fel a szeme. – Persze előbb legyek jobban! – Sophie elfojtott egy mosolyt. Ezek nagyon tervezgették ezt az akciót… nagyon gyanús. – Daniel helyet cserélnél velem? – fordult felém. – Nem bírok ki még egy kis időt sem csacsogós csajszikkal! Persze ne haragudjatok meg, imádlak titeket, de ez nem fog menni! Hátha Dani kitartóbb! – kacsintott rám. Igen, ez határozottan a terv része, és valljuk be számomra kedvező…

- Örömmel segítek Molly! Mindent az egészségedért! – incselkedtem vele.

- Ahogy mondod!

- Tehát helycserés támadás lesz? – szállt be Dereck.

- Igen! Úgy tervezzük! Nem bánod? – kérdezte Molly miközben a füle mögé tűrt egy tincset, de a kiszemelt fiú észre sem vette a félreérthetetlen jeleket.

- Nem, dehogy bánom! Na, emberek indulás! Még ma oda akarunk érni, nem igaz? – emelte feljebb a hangját, hogy mindenki hallja.

Sophie legjobb barátnőjéről csak úgy sütött a csalódottság. Az én kedves angyalom oda is ment hozzá. Vállon veregette, majd súgott még valamit a fülébe. Aztán mindenki beült a helyére. Örömmel foglaltam el Sophie mellett az ülést. Zoe és Lucy egyfolytában sejtelmesen mosolyogtak.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy megtudjam, mi folyik itt…

- Dani, Dani, Dani… aki kíváncsi hamar megöregszik. – tért ki a válaszadás alól Zoe.

- Öcsi ez alatt az idő alatt lesz még alkalom, hogy nem fogsz mindent megérteni. Ne aggódj, nem csak veled van baj! Te férfi vagy! – humoroskodott drága nővérem.

- Igaz, idióta női észjárás! Már előre félek mit fogtok csináltatni velünk, szegény másik nemmel! – színészkedtem.

- Félhettek is! Nem pihenni jöttünk! Igaz Zoe?

- Határozottan nem! Már a második hét végén könyörögni fogtok nekünk! – vigyorogtak. Sophie mindvégig csendben maradt. Vajon őt beavatták egyáltalán? Ha így lenne ő is lelkesen nevetgélne a többiekkel. Ehelyett unottan nézegeti az elsuhanó tájat. Nem ezt vártam tőle. Már tegnap is megmutatta mennyire örül. Hova tűnt ez a hangulat?

Oda fordultam hozzá és megérintettem a vállát. Azonnal felém fordult. Figyelmeztető pillantást küldtem a visszapillantó tükörben minket fürkésző két szempárnak.

- Miért ilyen letört a hangulatod? – suttogtam. Sóhajtott.

- Sok minden közrejátszik benne.

- Azért avass be hátha tudok segíteni! – ajánlottam fel.

- Nem, nem hiszem, hogy tudnál segíteni! Ez… csak apróság, ne is foglalkozz vele! Különben mit szólt a barátnőd, hogy úgy döntöttél átülsz hozzám? – hirtelen tiltakozása megijesztett. Az utolsó mondatát pedig merő gúnnyal ejtette.

- Sophie, ezt a fajta dolgot már megbeszéltük…

- Nem, nem beszéltük! Én még mindig nem értek semmit! De tudod mit velem van a baj!

- Emberek mindjárt ott vagyunk! Kiszállunk körül nézni, mert valami csodás a kilátás! – szakította félbe a vitát Zoe. Most hálás voltam neki.

- Remek! – lelkesedett Sophie, majd becsapta maga után a kocsiajtót.

- Hát öcsi, ezt megcsináltad! – „dícsért meg” Lucy, majd ő is kiszállt.

- Dani, adj neki egy kis időt! Mi majd kitalálunk valamit, amivel lekoptatjuk Miranda-t. Bár nem lesz könnyű, nagyon magabiztos! – fintorgott Zoe. Ő volt az egyetlen támaszom. Ő tudta mi folyik körülöttem. Már a kórházban is éreztem, hogy benne megbízhatok. El is mondtam neki mindent magamról. Mindent. A múltamról, Miranda-ról, Sophie iránt táplált érzéseimről… bár ő azt mondta ezt a vak is látja rajtam. Ha valakinek nem mondtam volna el ezeket, már rég begolyóztam volna. – Tudom, hogy nem vagy könnyű helyzetben, de próbáld megérteni őt is. Két tűz közt örlődik. Nagyon szeret, de úgy tudja, hogy te nem érzel így iránta, mert elvileg van egy barátnőd akivel nem akarsz szakítani… Elég nehéz neki.

- Tudom, tudom… úgy sajnálom, hogy ilyen helyzetbe került miattam. És… várj! Szeret? – most fogtam fel mit mondott az imént.

- Jaj Daniel! Hol hagytad a szemeidet? Na, de kifelé! Ne hagyd ki a látványt! – kacsintott.

Nem túlzott, tényleg csodálatos volt a táj. A hegy lábánál álltunk és ha felnéztünk a csúcs felé hatalmas fenyőfák ezreit pillanthattuk meg. A levegő kristálytiszta, madarak énekelnek, közelben egy patak csörgedezése hallatszik. Ha nagyon szemfülesek voltunk néhány mókust is láthattunk, amint fáról- fára ugrándozik. Nem csak engem bűvöltek el a látottak.Tőlem úgy tíz lépésnyire Sophie kémlelte a távolt csillogó szemekkel.Még egy közös pont.

Találkozott tekintetünk egy pillanatra, majd ő durcásan másfelé nézett.  

Tulajdonképpen nem értettem miért haragudott meg rám.

- Daniel! Gyere egy picit ide, kérlek!

Oda sétáltam.

- Igen lányok?

- Nos, ugye tudod, hogy Sarah miatt kicsit át kellene rendezni a forgatókönyvet… Van egy ötletünk, ami szerintünk bevállhat. Benne lennél? Inkább így kérdezem: Megbízol bennünk? Nem akarnánk elárulni a tervet… úgy már nem lenne az igazi, ha tudnád! Kérlek öcsi! Ez nagyon fontos lenne!

Lucy még a szempillarebegtetést is bevetette.

- Nekem mindegy. Szabad kezet adok nektek! Csak kíméletesen! – tényleg nem érdekelt milyen programokat találnak ki, csak az, hogy a legfontosabb személy haragszik rám. Ez fájt.Őt kerestem a tekintetemmel és meg is találtam.Ott ült egyedül egy kövön nekünk háttal.Karját összekulcsolta maga körül, biztosan fázott. Nem csodáltam, hisz itt a hegyekben még nyár elején is felfér a pulóver. Ami Sophie-n jelenleg nem volt. Nem haboztam hát odavinni neki a sajátját.

A hátára terítettem. Meglepődve nézett hátra, majd megint a tájra szegezte tekintetét. Sajgó szívvel akartam vissza menni a többiekhez, de nem tudtam tovább lépni, mikor egy kéz kulcsolódott az enyémbe, hogy megállítson. Egy pillanatig csak megbűvölve néztünk egymásra. Köztünk valami furcsa, mágneses kölcsönhatásra hasonlító vonzás miatt képtelen voltam elengedni őt. Egy sóhaj kíséretében inkább Sophie tette meg.

- Ne haragudj a kiborulásomért! Nem tudom mi ütött belém. Mostanában olyan kiszámíthatatlan vagyok. Kész őrület!

- Egyet jegyezz meg! – néztem mélyen a szemébe. – Tőlem nem kell soha semmiért bocsánatot kérned, bármit is teszel. – de rájöttem, hogy ez túl személyes lehet számára. Nem akartam, hogy azt higgye lehet köztünk valami… pedig ez volt szívem vágya, de nem engedhettem. – Hisz nem vagyok senkid. – mondtam ki keserű „ítéletem”.

Azt hittem megint haragudni fog rám, de nem így történt.

- Nem. Ez így nem igaz! Te vagy a testőröm! – mosolygott.

- Valóban? – értetlenkedtem.

- Persze. – meglóbálta a pulcsiját. – Biztos védelmem van mostantól. – ilyen boldognak akartam látni a nap 24 órájában, mint amilyen most volt.

- Elfelejtve? – kértem.

- Elfelejtve. – válaszolt. – De nem ígérek semmit a jövőt illetően!

- Fiúk, lányok! Én inkább túrázok egyet, ti menjetek csak autóval! Nem lesz a legjobb egyedül, de túlélem. – Zoe nem bírja abbahagyni a pattogást. Rosszabb, mint Sophie! A hátára dobott egy táskát, majd elénk állt ezzel a tervvel.

- Ki ne találd, hogy én nem megyek veled! – kontrázott Molly. – És szerintem Sophie sem szeretné kihagyni!

- De csak ha velem tartassz! – nézett rám elbűvölően. – Akartam mondani velünk. – javította ki magát mikor a két lány köhintett.

Így elindultunk négyen a hegynek. Miranda nem volt hajlandó ennyit sétálni, de nem is bántam, hogy nem jött. Molly és Zoe kuncogva mentek előre, hátrahagyva minket. Nem tudtam, hogy ötüljek-e ennek…  vagyis, hogyne örülnék, ujjongok, de így, hogy reménytelen az ügy… Elég volt! Tudok én barátént is gondolni Sophie-ra! Legjobb barátra… Egy próbát megér…

Ahogy láttam ő is a gondolataiba temetkezett. Szőkés haja függönyként omlott arcába, így eltakarva előlem gyönyörű arcát. Nem örültem neki. Annak már inkább mikor végre megszólalt.

- Milyen csodálatos kilátás! Olyan klassz, hogy itt vagyunk! Nem fogom tudni ezt megháláni az fix. – fintorgott.

- Nem kell meghálálnod. Csak élvezd!

- Azzal nem lesz gond! – kacagott.- Daniel… - kezdett bele valamibe, de nem fojtatta.

- Tessék?

- Semmi, semmi.  

- Sophie! Tudod, hogy most nagyon kíváncsívá tettél… - dorgáltam meg.

- Nos… csak… eszembe jutott, hogy biztos szeretnél saját életet, ha betöltötted a tizennyolcat… - miközben beszélt, végig a görönygyös, kavicsos ösvényt bámulta, amin épp mentünk.

Igazából nem nagyon gondolkodtam el azon, hogy hogyan is lesz azután. Egyenlőre Sarah elvállalta a gyámságomat, de arról nem volt szó, hogy később is nála lakhatok. Fogalmam sem volt róla mi lesz a jövőben. Remélhetőleg a következő évben leérettségizek, aztán majd meglátjuk…

Ezt meg is osztottam Sophie-val.

- Értem. Tehát nem biztos, hogy velünk maradsz…

- Drága Sophie nem tudhatom mit hoz a holnap. – de szívem szerint örökké veled maradnék…

- Ti is halljátok? – kérdezte Molly miközben bevártak minket.

- Víz csobogása… - füleltünk.

- Húzzuk még egy kicsit a többieket, hadd higgyék, hogy megevett minket egy medve és nézzük meg! – talált ki egy újabb „kalandot” Zoe.

Mivel láttam a szeretett lányon, hogy jelenleg minden vágya ez volt, belementem, hogy kémleljünk körbe. Hálás mosolyt kaptam cserébe.

Egy gyönyörű kis vízesés volt a virágokkal teli rét közepén, amelyet fenyőfák vettek körbe.

Máris tudtam, hogy ez a hely százszor szebb, mint amit kinéztünk és ahol remélhetőleg már a többiek tartózkodnak. Megjegyeztem hát, hogy ide el fogom hozni Sophie-t még egyszer az itt létünk alatt.

- Van egy másik ösvény is a táborhely felé, de ahhoz át kell mennünk a folyón. Szerencse, hogy nem olyan nagy a sodrása, szinte nincs is…  Gyertek! – szólalt meg  Zoe. Mikor észrevette, hogy nem követjük és, hogy mind a hárman úgy nézünk rá, mintha másik bolygóról érkezett volna, egy sóhaj kíséretében visszalépkedett elénk.

- Melyik része nem volt világos?

- Zoe… mégis, hogy jutunk át a túloldalra? – kérdezte félve Sophie.

- Látod azokat a vízből kiemelkedő sziklákat?

- Zoe… azok csak kövek… és csúszósak…

- Jaj emberek, egyszer élünk és jó lenne már elindulni.

Zoe fejével nem lehetett beszélni, hiába ajánlottuk a kicsit ugyan hosszabb, de legalább biztonságos útvonalat. De legalább ő ment elől. Ügyesen egyensúlyozott a köveken és hipp-hopp a másik partról intett, hogy jöjjünk mi is. Szorosan Sophie mögött mentem, hogyha kell elkapjam, vagy támaszt nyújtsak neki. Kezünkkel is egyensúlyoztunk.

- Mindjárt megvan! Nyugodtan, lassan! – suttogtam neki.

Már csak három kő volt hátra, mikor megcsúszott, de sikeresen elkaptam. Átöleltem, nehogy megint elveszítse egyensúlyát. Na meg jó érzés volt a karjaimban tartani. Egy nagy ugrással „halálos” barátunk mellett termettünk.

- Köszönöm, védelmezőm! – suttogott ezúttal ő a fülembe. A közelsége rettentő jól esett.

- Gyere Molly! Látod, Sophie-ék is átjöttek!

- Daniel elkapta! Beleesett volna! Én belefogok! – nagyon félt.

- Dehogy fogsz! Még csak vizes sem lettem, pedig nekem nem volt egy vízimentőm!

- Könnyen beszél az, aki állandóan a veszélyt keresi, te már hozzászokhattál! Én nem!

- Könyörgök Molly drágám, túl fogod élni!

Mi csendben maradtunk, hagytuk, hogy Zoe rávegye barátnőjét, aki nagyon makacs volt az épségét illetően. Ő rángatott bele minket, most simítsa is el.

- Jól van kisasszony, akkor mi most mennénk… Sophie, Daniel, utánam! – haragosan felkapta a táskáját a földről.

- Zoe… ne légy ilyen szigorú vele! Gyere Molly! Ha bármi baj lenne Daniel is elindul erről az oldalról, félúton találkoztok és segít idejutni! Így jó lesz? – egy angyal ez a lány…

- Nem kell segítség! Menni fog egyedül is! Nem szorulok rá! – meglepődtam hirtelen jött tiltakozásán. Sophie arcán csak egy önelégült mosoly játszadozott. Ő ismerte a barátnőjét, tudta mit kell mondjon, hogy ő végre összekapja magát.

Nagyon óvatosan, precízen lépett rá az első kőre… majd a harmadikra és ötödikre is ugyanilyen módon.

- Na, Zoe… jól csinálom? – kérdezte flegmán és sanda pillantásokat vetett az említett személyre. – De tudod mit, menjél csak! Majd a többiek megvárnak! Igaz…

 - Vigyázz! – Miközben beszélt, nem nézett a lába elé és sikeresen csobbant egyet. Annyira viccesen esett, hogy mindhármunknak erős koncentrációra volt szükségünk, hogy ne röhögjük el magunkat hangosan. Már pedig ez nem volt egyinkőnk előnye sem, ezért az egész hely visszhangzott a nevetésünktől.

Szerencsére Molly is vigyorgott és nem haragudott meg. Csak simán minket is lelocsolt. Sophie-t a pulcsimmal próbáltam takargatni, de inkább Zoe volt az áldozat, akit be is húztak a vízbe. Kicsit örültem, hogy ők egymás fröcskölésével voltak elfoglalva, mert így Sophie teljes figyelmét magaménak tudhattam. Beszélgettünk mindenféle dologról. Kíváncsi volt miket fogunk csinálni, milyen emlékkel leszünk gazdagabbak. Én csak vállat vontam. Lucy tervei mellett biztos nem fogunk unatkozni. Megemlítettem neki, hogy ha akarja eljöhetünk ide többször is. Hevesen bólogatott és felcsillant a szeme. Annyira megörült, hogy a nyakamba borult, de aztán szégyenkezve ült vissza mellém. Én meg szépen visszahúztam az ölembe és elmagyaráztam neki, hogy nincs miért aggódnia. Kicsit ugyan furcsálta, de boldogan mosolygott rám.

Mikor megéheztünk a Sarah által elkészített szendvicseket fogyasztottuk el a fűben ücsörögve. Molly és Zoe csurom víz volt és nem akartam, hogy megfázzanak, ezért inkább kénytelen-kelletlen felajánlottam:

- Most már tényleg menjünk! –délután négy is lehetett mire összeszedtük magunkat és ott hagytuk a helyet, ahol rengeteget nevettünk és kellemesen töltöttük el az időt egymás társaságában.

- Hát ti még éltek? – Josh szemrehányóan, egyértelműen nekem szegezte kérdését.

- Persze, csak világot láttunk, elvégre ezért vagyunk itt, nem? – Zoe megmentett.

- Igen, látom! Azért vagytok csurom vizesek! Na, de nem is érdekel! – ahogy körbefuttattam terintetem a táborhelyünkön, megállapítottam, hogy igenis kellemes környék. Egy erdőszerűségben voltunk. Mindenhol fa, de a közelben  egy kis pusztás rét is látható volt. Nem pont ezt az területet néztük ki pár nappal ezelőtt, de ez is tökéletesen megfelelt a céljainknak.

- Mi történt veletek? Komolyan, mint két kisgyerek… Itt a te utazód Zoe, tessék! És… á, itt a tiéd Molly! Öltözzetek száraz ruhába. – Lucy szervező és anya egyben.

- Daniel! – fordult felém Sophie. – Figyelj… én…

- Jaj Dani, de jó, hogy újra itt vagy! – ugrott a nyakamba Mira… Mindig a legrosszabb pillanatban… Sophie arcán düh jelent meg. – Már úgy hiányoztál! Te a mi sátorunkban fogsz aludni! Meglátod, nagyon jó lesz! – miért hoztuk magunkkal?!

- Jól van, hozok tűzifát. – a szeretett lány idegesen sietett el a helyszínről. Utána akartam menni, de életem megkeserítője nem engedte.

- Most ezt miért kellett, mondd! – követeltem számon tőle a dolgokat. – Azt mondtad, hogy hagyni fogod, hogy jól érezzük magunkat!

- Hát nem volt elég az egész nap?

- Nem, nem volt. Az biztos, hogy csodálatos volt, de belőle sosem elég! Ő felülmúlhatatlan és utánozhatatlan. Egy angyal, aki önzetlen és akit miattad sikerül mindig megbántanom! És akit most elüldöztél! Mindjárt teljesen lemegy a Nap! Meg kell őt keresnem! Ne akadályozz! – eltoltam az útból. Különösebben az sem érdekelt volna, ha taknyol egyet. Az a lényeg, hogy elsimítsam a szálakat, megtaláljam őt.

Bevetettem magam az erdőbe és úgy rohantam, mintha az életem múlt volna rajta. Mert ez volt a helyzet. Muszáj volt megkeresnem a sötét estében Őt…