1. fejezet - Egy szürke hétköznap apró fénysugárral

A nevem Sophie. Sophie Taylor. Három hét múlva 17 leszek... Hurrá… mit ne mondjak, nem repesek az örömtől... Apukám- Nick Floridában él, már két éve nem láttam, mióta a szüleim elváltak. Régen nagyon ragaszkodtam az apukámhoz, ezért is fáj annyira ez az egész. Tisztán emlékszem, utolsó napomra az amerikai kontinensen, a búcsúzásunk szívszorító volt, anya apára se nézett, csak odaadta a kezébe egy utolsó puszira a kishugomat Lara-t, és ennyi volt. Ezek után elköltöztünk, egész Amerikát magunk mögött hagyva minden boldog és minden szomorú emlékkel. Mai napig nem értem, anya miért nem engedi, hogy találkozzunk az édesapánkkal, azt nem tartom igazi indoknak, hogy egy egész óceán választ el minket tőle! A bátyámat Josh-t is nagyon megviselte, ami történt, de ő hamarabb beletörődött a helyzetbe. Engem viszont azóta mosolyogni sem látott senki, hisz imádtam a családomat egy tökéletes kis csapat voltunk mi együtt..hmm..együtt, még most is képes vagyok könnycseppet ejteni azért, ami már több évvel ezelőtt történt. Nem azt szokták mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít? Nálam ez az elv úgy tűnik hatástalan...

Most is itt ülök a kanapémon szobámban bezárkózva és olvasni próbálok valamit… aminek már a címére sem emlékszem, a gondolataim messze járnak innen, a mostani otthonomtól, az örök csapadékos Londontól, a napsütéses Floridában. Vajon mit csinál apa most? Még mindig megmaradt az a szokása, hogy a zoknijait szanaszét hagyja? Emlékszem anya hányszor rászólt, és apa csak akkor szedte fel, ha mindegyik után kapott egy puszit anyától… önkéntelenül is elmosolyodtam, persze csak képzeletben. Istenem, hogy hiányzik…

Elmélkedésemből valaki kopogtatása riasztott fel. Josh dugta be a fejét az ajtón:

- Hé, Hugi bejöhetek?

- Gyere csak! – a hangom még mindig szomorúan csengett, pedig megpróbáltam egy kis életet vinni bele, de édes bátyuskám így is észrevette. Odalépett az ágyamhoz és leült a szélére.

- Van egy ötletem! Mit szólnál, ha apánál töltenéd a szülinapodat?– közben incselkedve rám kacsintott. Én pedig ledöbbentem, nem tudom mennyi ideig lehettem ilyen állapotban, csak arra figyeltem fel, hogy valaki a kézet végighúzza az arcom előtt.

- Hahóóó! Ha tudom, hogy így reagálsz nem biztos, hogy felvetem ezt az ötletet. – hangja csalódottságról és megbánásról árulkodott.

- Nem, nem, félreérted! Én csak annyira meglepődtem, hogy tulajdonképpen én sem tudom mi lett velem. Nagyon szeretnék elmenni hozzá, de ezt hogy tudnánk megoldani? Anya sosem engedné meg, hogy elmenjek hozzá... egyedül. – a hangom amennyire az elején izgalom és a viszontlátás öröme miatt boldogan csengett, a végére megtelt keserűséggel és csalódottsággal.

- Hát igen… anya nem lesz könnyű tészta, de valahogy megoldjuk. Szeretnélek vidámnak látni, mint régen, mikor…- tudtam, hogy hogyan szerette volna befejezni a mondatot és értékeltem, hogy nem tette meg. És ebben a pillanatban egy elfogadható ötlet jutott eszembe. Ha most ábrázolhatnám ezt az egészet, úgy fejezném ki, hogy a kis villanykörte felkapcsolódott az agyamba.

- Josh, Josh!- hangom most egy fokkal boldogabbnak tűnt, ezt ő is észrevette és értetlenül, de vigyorogva vont kérdőre:

- Hé, hé hugica, mi ez a hirtelen jött boldogság bomba? – még mindig mosolygott én meg egyre inkább hittem azt, hogy örülni fog a tervemnek.

- Hát.. eszembe jutott egy ötlet, amivel én is és szerintem te is jól járnánk! – direkt húztam, már csak úgy megszokásból is, de az biztos, hogy nála jobb báty nem is létezik.

- Naa.. könyörülj meg rajtam és áruld el, különben más módszerhez folyamodom, hogy megtudjam, mi jár abban az okos kis buksidban! – nagyon jól tudtam mi az a „más módszer”, általában addig csikiz míg ki nem nyögöm, amit akartam. Őszintén szólva ehhez most nem igazán volt kedvem.

- Jó, jó… nem akarok most szenvedni a te hihetetlen módszeredtől! Elárulom! Tehát ugye te most egy 19 éves igazi felnőtt vagy… és – utáltam, ha valaki a szavamba vágott…de persze ezt ő is nagyon jól tudta…

-Ó kihagytad a jóképű és erős jelzőket… - nevetett a saját viccén… én meg égnek emeltem szemeimet… igen bátyus nagyon vicces valaki, de most nem marad törlesztetlenül, hogy belevágtál a szavamba!

- Ó tényleg bocsi… és annyira jó a hangod mikor a zuhanyrózsába énekelsz…- most én mosolyodtam el, de inkább ördögien mint boldogan… ezt már egy ideje észrevettem és csak arra várt, hogy felidegesítsen és így vágjak vissza.

- Naa.. te..mi…még hogy én…ezt..meg honnan tudod…- ó annyira édes volt, hogy nem tudott egy értelmes mondatot összehordani, és még hogy elpirult, majdnem megsajnáltam..majdnem!

- Mindegy… mindegy, ezt csak azért kaptad, mert belevágtál a szavamba! Ígérem nem árulom el senkinek… na… folytathatom te jóképű és erős felnőtt?!

- Igeen!

- Szóval semmi kifogása nem lehet az ellen, hogy elkísérj, hiszen felnőtt vagy, és nekünk meg jogunk van látni apát! Lehet, hogy apának meg segítségre van szüksége valami miatt, akármi miatt… szerintem neki sem kedvező ez a helyzet, hogy el vagyunk tiltva tőle! – mondat végére már könnyek szöktek a szemembe, de sikerült visszatartanom őket.

Josh felállt és odaült mellém a kanapéra, óvatosan megcirógatta az arcom.

- Soph, minden a legnagyobb rendben lesz, meg fogjuk oldani, és elmegyünk apuhoz ne félj! Csak azt hittem szeretnél eltölteni egy teljes hetet kettesben apával, hisz olyan régen láttad és annyira szeretted! Ne érts félre én is nagyon szerettem és szeretem is a mai napig, én is vágyom rá, hogy lássam, de ez most a te szülinapod lesz, és te döntesz mindenben, ha szeretnéd, hogy veled menjek, szívesen megteszem!

Én csak bólogatni tudtam és éreztem, hogy mosolyra húzódik a szám széle, annyi idő után először, s a könnyeim már el is tűntek. Már csak anyát kell megfűzni, ami mellesleg nehezebb lesz, mint nekem ez az egész 2 év összesen, de megoldjuk, ahogy tesó is mondta és minden meglesz egy apás hétre, amire már annyira vártam.

Josh felállt, magával húzott engem is és szorosan megölelt, nem szokott ilyet csinálni, hisz mégiscsak húg és báty vagyunk, de kivételesen örültem neki, és én is visszaöleltem. Hosszú idő óta most éreztem magam először kissé boldogabbnak. 

Nos, itt az első fejezet! Ne haragudjatok, egy kicsit rövidre sikeredett! :) Rékaa.