6. fejezet - Akiért érdemes volt kutatni

//Josh szemszöge//

- Lucy… - Daniel ennyit tudott csak mondani meglepettségében.

- Oké, akkor most én magatokra hagylak titeket… bőven van mit megbeszélnetek. Azt hiszem, felfedezem a kórház kertjét. – azzal kimentem a folyosóra, onnan pedig az udvarra.

Gyönyörű zöld itt minden, tele van fával és bokorral meg virágokkal. Olyan természetes, Sophie-nak nagyon tetszene…

Leültem egy közeli padra, és néztem az égen kúszó formátlan felhőket…

Lucy… nos, éppen szerencse, hogy egy híres egyetemre jár, és ott majdnem a legjobb tanuló, pedig milyen fiatal nem rég múlt el 19, így könnyű volt megtalálnom a neve alapján. Mesélte, hogy néhány könyvet is írt és meg is jelentek. Ebből tudta fedezni a tanulmányait. Nagyon kedves lány, sikerült közelebbről megismernem, igaz, hogy csak tegnap késő délután érkezett, de ő is csatlakozott a tegnapi „bulihoz” Kellan-nal. Nagyon közvetlen, már velünk hülyéskedett tegnap… csípem az ilyen lányokat, akik képesek az embert megnevettetni, kevés ilyen van mostanság… Nagyon jó fej… Olyan, mint egy igazi angyal… Mi van velem?! Egy lányról mikor beszélek én így?! Volt egy pár barátnőm, ők is csinosak voltak, de nem gondoltam azokat a kapcsolatokat komolyan, most meg egy lány így felkelti az érdeklődésemet… nem fogok semmit elsietni, s ha nem jövök be nála, békén hagyom… de furcsa, tegnap még én mondtam szinte ugyanezeket a szavakat Daneil-nek… ma meg én vagyok majdnem ugyanebben a helyzetben… Ez nem normális dolog… de élvezem…

Gondolataimból telefonom csörgése rángatott vissza a valóságba. Meglepett, hogy Molly számát írta ki mobilom. Nem értettem Sophie legjobb barátnője miért keresne engem…

- Szia Molly! Hát te? Mit szeretnél?

- Szia Josh! Ne haragudj a zavarásért! Én csak… lehet, hogy most nagyon idiótának fogsz tartani, de muszáj volt tudnom, hogy minden rendben van-e Sophie-val! Mostanában olyan megmagyarázhatatlan érzésem van… Ovi óta barátok vagyunk, ismerem, mint a tenyerem és mintha nem lenne minden olyan, mint volt. Az csak egy dolog, hogy nem válaszolt a heti SMS-emre sem, de azt betudtam annak, hogy nagyon elfoglalt, bár az is furcsa volt. – én nem hittem a fülemnek. Nem elég, hogy Sophie megérzi előre a saját balesetét, még a legjobb barátja is észreveszi, hogy nincs minden rendben… Női megérzés… eddig badarságnak tartottam… lehet, hogy mára megváltozott a véleményem.

- Molly, ez elképesztő! Ti aztán jól ismeritek egymást! Idefigyelj, ő kómában van! Ne haragudj, hogy nem szóltunk, de elég nagy itt a zűrzavar…

- Jóságos ég! Mióta? Hogyan? Lehet tudni mikor várható az ébredése? - aggódott, hogyne aggódott volna… - dehogyis haragszok, hogy gondolsz ilyet!

- Körülbelül másfél hete. Az orvosok azt mondják, napról napra lehet észrevenni egy icipici javulást.

- Értem. Szerinted nagy gond lenne, ha odautaznék? Megszállnék egy hotelban, nem lennék terhetekre, de muszáj látnom Sophie-t! Értsd meg! – igazán nem kellett nekem könyörögnie… ismertem már annyira, hogy tudjam arra is képes lenne egyetlen és pótolhatatlan barátnőjéért…

- Dehogy lenne! Nem fogsz nekem szállodában megszállni! Ki ne találd már! Amíg Sophie nem épül fel teljesen, ott az ő szobája, aztán meg majd elleszel az egyik vendégszobában.

- Josh, én mérhetetlenül hálás vagyok! Körülbelül 3 nap múlva tudok indulni csak… akkor indul csak olyan gép, amire jegyet tudnék foglalni…

- Rendben Molly! Az tökéletes lesz! Nagyon köszönjük, hogy eljössz, biztos Sophie-nak is sokat jelent majd! Most megyek vissza hozzá! Szia, majd találkozunk nem sokára!

- Oké. Szia! Ja, és ne felejts el, szólni, ha felébred!- fenyegetőzött aranyosan.

- Feltétlenül! - azzal letettem.

Egy kis ideig csak élveztem az első májusi napsugarak simogatását. Aztán gondoltam egyet és elindultam felfedezni az egész kertet. Nagyon kellemes és nyugtató hatása volt ennek a környéknek. Itt az ember szabadnak érzi magát…

Egyszer csak az egyik bokor mögül sírdogálást hallottam. Közelebb mentem és egy 5-6 év körüli kis, szőke, kék szemű kislányt itatta az egereket. Letérdeltem elé.

- Szia! Ne félj, nem bántalak! Mi baj kicsikém? A nevem Josh Taylor. A tiéd mi?

- Flora… Miller… - hüppögte.

- Mi történt? Elmondod nekem?

- El… elvesztettem… Mona-t…

- Mona-t? Ő a játékod? A babád, ugye? – az ember 2 húg után ért az ilyen dolgokhoz… bármennyire nem is akar. Bár most pont jól jött, mert Flora halványan bólintott, hogy igazam van. – Megkeressük, mit szólsz? Biztos meg van valahol… Hol vesztetted el?

- Itt… bújócskáztunk… Mandy-vel… a barátnőmmel, akkor tűnt el, mikor neki haza kellett mennie és odamentem elbúcsúzni tőle. Utána nem volt a kezemben. – a mondat végére könnyei elapadtak.

- Na, gyere! Megengeded, hogy megfogjam a kezed? – felé nyújtottam az enyémet, kicsit vacillált, de végül beletette tenyerembe pici kis kezét, ami szinte elveszett az én nagy markomban. Megértem habozását, hisz én sem bíznék mindin jött-mentben…

Bejártuk majdnem az összes helyett az udvaron, amit mondott Flora, hogy ott bujkált, de nem találtuk meg a babát. Közben mesélt nekem az életéről, családjáról, és kiderült, hogy ő egy szívbeteg kislány, és új szívre vár. Reméli, hogy hamar véget ér ez az egész, hogy visszatérjen szeretett óvodájába. Ő még nem érzi ezeknek a dolgoknak a súlyát, de addig jó. Nem akartam, hogy megint elszomorodjon, már azon voltam, hogy veszek neki egy új játék babát, amikor az egyik pad alatt észrevettem valami pirosat, ami úgy nézett ki, mint egy aprócska szoknya.

- Hé, Flora, nézd! – odamutattam, a játék rejtekhelyének irányába, és a kislány szeme rögtön felcsillant, boldogan szaladt kedves piros ruhás rongybabája felé, majd megölelgette és kioktatta, hogy legközelebb ne merjen ilyet tenni… Annyira édes volt ez a jelenet, majdnem elérzékenyültem… Jézusom… én elérzékenyülni, nem mindennapi dolog, nem is tervezem, hogy rendszerezni fogom… Majd odajött hozzám.

- Nagyon köszönöm Josh! Ő az én kedvencem már mióta megszülettem! Nagyon kedves vagy! Leszel a barátom? – A gyönyörű kék szemével őszintén és vidáman nézett rám. Lehet neki nemet mondani?!

- Ugyan, nincs mit kicsim, nagyon jól éreztem magam veled! Örülök, hogy boldogabb vagy! Igen, szívesen leszek a barátod! Na, gyere, bekísérlek a kórtermedbe.

- De jó! Te vagy a legjobb barátom Josh! Köszi, ha visszakísérsz! Közben, ugye, te is mesélsz magadról?

- Persze, ha akarod.

Már a liftnél jártunk, mikor az én mondókám is véget ért. Elmeséltem neki, hogy miért vagyok itt, az életemet vázoltam neki röviden, de csak a fontosabb dolgokat, mint anyáék válása, Sophie balesete… stb.

Mikor elértük az ő szobáját, rájöttem, hogy nincs is csupán 4 teremre Flora, így gyakran megnézhetem újdonsült barátnőcskémet.

- Na, itt is vagyunk! Itt lakom én jelenleg. Ugye… ugye, még meglátogatsz majd? Meg még fogsz velem játszani Josh? És, ugye itt leszel, ha találnak nekem új szívecskét?

- Persze kicsi lányka meglátogatlak, és fogunk játszani is! Itt leszek, megígérem, de most mennem kell! Na, gyere ide! – megöleltem, ő pedig 2 puszit nyomott az arcomra – Szia, kicsi lány! Nagyon aranyos vagy! Remélem, hamar meggyógyulsz! Öröm volt ez a délelőtt veled!

- Szia! Én nagyon jó éreztem magam! Legjobb barátot szereztem ma! – mosolygott és én sem bírtam nem visszamosolyogni rá.

Kinyílt az ajtó, és egy körülbelül 28 éves nő lépett ki rajta.

- Ó, Flora! Már annyira aggódtam, nem tudtam, hol lehetsz! Ne csinálj még egyszer ilyet!

- Asszonyom, az én hibám volt! Lent találtam rá Flora-ra és elbeszélgettük az időt. Elnézést!

- Anyu, anyu, ő itt Josh, a legjobb barátom! Josh ő itt anyu! – kezet fogtunk és az anyukája az ölébe vette lányát.

- Sonja Miller, örvendek! Nahát, már meg is barátkoztatok kicsim? Ez remek! De most mennünk kell, tudod, jön a doktor bácsi megnézni téged! Köszönünk mindent Josh! Flor már két hete nem mosolygott őszintén! Remélem, még találkozunk! Viszlát! – majd még egyszer kezet ráztunk, és kaptam még két puszit kedves kis barátomtól. Majd a kórtermed felé vettem az irányt, drága Sophie-m.

Úton odafelé, gondolkodtam. Ennek a kislánynak meg kell kapnia az új szívet, és boldog életet kell élnie. Abba bele sem gondolok, mi történne, ha nem érkezne meg időben… az nem következhet be!

Az ajtóhoz érve hangokat hallottam bentről.

- Jaj, Lucy annyira hiányoztál! Örülök, hogy mindent sikerült tisztázni! Szeretlek! – Úgy hallottam sikerült boldoggá tennem ezzel a kis meglepetéssel Daniel-t. Ez is volt a célom.

- Ó, öcsikém, el sem hiszed nekem mennyire hiányoztál! Én is örülök, és annyira sajnálom, ami apával történt! Én is szeretlek! – Lucy csilingelő hangja töltötte be a szobát.

Eljött az én időm, kopogtam, majd benyitottam.

- Na, sziasztok! – köszöntem.

- Pont jókor, már azt hittük elvesztél… - mondta Lucy, majd felém villantotta édes mosolyát.

- Á, dehogyis, csak erre-arra sétálgattam… Ti, mindent megbeszéltetek?

- Igen. Josh, mindent köszönök! Erre életemben nem mertem gondolni, hogy még láthatom a nővérem valaha is! Életem végéig hálás leszek neked! – Dani magán kívül volt az örömtől.

- Hé, haver nincs mit! Én nagyon örülök, hogy megismerhettem Lucy-t! Csodás lány! – az illető erre a kijelentésre azonnal elpirult.

- Lassan, lassan barátom! Még most kaptam vissza! Nem adom neked! – mind a hárman nevetésben törtünk ki.

- Emberek, teljesen független vagyok, maradjunk annyiban! Ja és Josh, tegnap nagyon jól éreztem magam! Jó társaság vagytok! Hihetetlen, hogy ilyen hamar feloldódtam! Egyébként inkább zárkózott típus vagyok, bár neked biztos nem ez jött le a reakcióm láttán… én sem értem miért volt ez… Biztos csak a megfelelő személyek társaságában van ilyen… - rám kacsintott és az én szívem hevesebben kezdett verni, nagyon furcsa volt a részemről. Az világos volt, hogy szeret a közelemben lenni, ez melegséggel töltött el, és lehet, hogy van esélyem nála. Bár ezt a kacsintást nem tudtam hová tenni nála… - Na, fiúk, nekem mennem kell! Sarah megkért, hogy vigyázzak Lara-ra, míg ő Nina-val tölti az estét! Josh, később még biztos találkozunk! Dani, biztos, hogy itt töltöd az estét? Ezen a kényelmetlen ágyon?

- Igen Lucy, biztos… Sophie bármikor felébredhet, itt szeretnék lenni. – Lucy azonnal vette az adást, ahogy észrevettem, Daniel érzéseiről.

- Rendben. Na, én megyek! Sziasztok – majd odament oly rég nem látott testvéréhez, és szorosan megölelték egymást. Aztán felém közeledett, végig tartva a szemkontaktust, és kaptam tőle 2 puszit. Parfümje illata megbabonázott. Valószínűleg ő is észrevehette ezt a kis kikapcsolásomat, mert kuncogva lépett el előlem az ajtó felé.

Mikor kiment Daniel hálás, boldog arcával találtam szemben magam.

- Haver, tudom, köszönöd! Ismerlek, már, tudom, hogy még legalább húszszor el fogod mondani. Nagyon szívesen tettem! Te is annyi mindent teszel Sophie-ért… Ezt a kis apróságot megérdemelted!

- Oh... Josh én… köszönöm… na, jó befejeztem, ígérem! Te, szemet vetettél a nővéremre?! Hogy képzelted? – vigyorgott. Én sem tudtam megállni mosolygás nélkül.

- Ennyire látszik? Szerinted ő is tudja? – nagyon megrémisztett, hogy ilyen átlátszó vagyok… lehet, hogy most otthon röhög rajtam… hogy fogok ezek után a szeme elé kerülni?!

- Hé, nyugi! Ne vágj ilyen bánatos képet! Lucy nagyon megértő lány, és nekem is mondott érdekes dolgokat, de ezeket magadtól kell majd felfedezned! Nem néz bolondnak egyáltalán… de most már menj! Pihend ki magad! Hosszú nap volt a mai!

- De, még mennyire hosszú! Igazad van, túlreagálom a dolgokat, pedig ez Sophie dolga… Megyek is! Szia, haver! Szép álmokat! Aztán vigyázni nekem a húgomra!

- Meglesz barátom, hidd el! Te is vigyázz ám az én nővéremre! Micsoda képtelen szituáció, amiben benne vagyunk…- röhögtünk. - Na, szia! Aludj jól! Aztán nem nyomulni nagyon!

Mosolyogva léptem ki a folyosóra és mentem a kocsimhoz a parkolóban.

Hazaérve gondoltam egyet, és a vendégszoba felé vettem az irányt. Gondoltam jó házigazda lévén megkérdem Lucy-t, hogy mindent megfelelőnek gondol-e, és mindene meg van-e.

Kopogtattam, majd benyitottam, de egy üres szoba látványa fogadott. Új vendégünk cucca ugyan be volt pakolva, de ő maga sehol nem volt. Már kezdtem megijedni, de biztos fürdik, vagy valami…

Mielőtt lefeküdtem volna leheltem egy puszit Lara homlokára, aki már édesdeden aludt kiságyában.

Beléptem szobámba és Lucy-t pillantottam meg, miközben nézegette a szekrényen sorakozó dolgaimat, úszás és futás érmeimet, fényképeket, emléktárgyakat. Még nem vett észre, de nem akartam nagyon megijeszteni, ezért megköszörültem torkom. Meglepődve fordult meg, és azonnal lesütötte szemeit.

- Ne haragudj, én nem akartam illetlen lenni… sajnálom. Jobb, ha most megyek.

- Ne! Ne menj! Semmi baj!

- Én annyira szégyellem magam, csak annyira érdekel a személyiséged… érdekelsz te magad is… velem még sosem történt ilyen, sosem kedveltem ennyire senkit a környezetemben, mint téged… még egyszer bocsánat! – én nem hittem a saját fülemnek. Tehát érdeklem… legszebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megkedvelhet bárki is, ilyen rövid idő alatt…

- Ne szégyelld! Mert te is nagyon érdekelsz engem! Velem sem történt soha ilyen, ezért kezelem ilyen nehezen, de ez nem azt jelenti, hogy nem ez életemben a legjobb, ami történt velem… és azt megint csak Sophie miatt, drága hugicám miatt van. – odamentem hozzá, minden bátorságom összeszedve, és megfogtam a kezét. – Nem bánod?

- Dehogyis. Csak nekem nincs ennyi merészségem jelenleg. – megsimította hüvelykujjával kézfejemet. – Elég késő van, nem gondolod?

- De, igen, késő… holnap találkozunk reggelinél… - magam is észrevettem hangom milyen sóvárgó volt…

- Vagy hamarabb… - küldött felém egy gyönyörű mosolyt, és nem tudtam nem viszonozni.

Szorosan hozzám bújt, és én boldogan öleltem magamhoz. Aztán kelletlenül, de elengedtük egymást, és szép álmokat kívánva, kisétált az ajtón, mint egy angyal, az én angyalom…