Egy kis Welcome Drink... :D

Sziasztok! Örülök, hogy idetévedtetek! Ez a történet teljesen egyedi, nincs valóságalapja és csak úgy kipattant a gondolataim közül egy szép napon! :) Megesik az ilyen, nem de? :D Remélem elnyeri a tetszéseteket a design is, de ha bármiféle ötletetek, javaslatotok lenne, nagyon-nagyon szívesen várom, a lejjebb hirdetett e-mail címemre! Legyen ez akár úgymond a külsőségekkel, vagy a tartalommal - a sztorival kapcsolatban... bármivel, tényleg! :) 

Még egyszer köszönöm a látogatást! Nagyon szívesen benézek hozzátok is, - ha van hasonló oldalatok - ha hagytok egy címet a chatben! 

Kellemes időtöltést a blogon!


Rékaa.

Következő rész (=

19. fejezet : fúú, most nagyon összejött minden, ne haragudjatok nem fog menni, de egyáltalán zavar bárkit is, ha nincs fejezet? Nem hiszem :/ 

Milyen nyelven szeretnéd? :)

Milyen az oldal ötös skálán? A teljesen őszinte válaszokat szeretem, hogy tudjam, min kell változtatnom! Segítsetek egy pindurkát! (:

2010. szeptember 26., vasárnap

16. fejezet - Mozgalmas készülődés

Sziasztok! Csak kész lettem végre! :D Ne haragudjatok a kicsi csúszásért, remélem a fejezet hosszúsága kárpótol titeket a várakozásért! :) 

Kellemes olvasást: 


//Sophie szemszöge//

 

Hihetetlen, hogy egy ilyen hír, ennyire feldobjon! Tudom, hogy mindenki agyára megyek a folytonos pattogásom miatt, de egyszerűen nem bírom kontrollálni magam.

Este bezárkóztam a szobába és összeírogattam mindent, amire csak szükségünk lehet. Természetesen, nem felejtettem el a vészhelyzeteket sem, így egy igen izmos kis lista kerekedett. Molly-t csak akkor engedtem be, mikor biztosan kész lettem és többször leellenőriztem, hogy minden rajta van-e.

- Ez valami vicc? – hüledezett. Nem értettem mi a gondja, ez egy teljesen normális három oldalas felsorolása a vitt dolgoknak. Mindenből újat akartam, így elkerüljük a meglepetéseket.

- Nem vicc. Már holnap be is szerezzük őket! – jelentettem ki büszkén.

- Szerezzük? Ez azt jelenti?

- Igen, azt! Egy gyors reggeli után indulunk, hogy azért délutánra végezzünk! – már alig vártam a holnapi vásárlókörutat. Molly fájdalmas nyögése nem ezt árulta el szeretett barátnőmről, de ezt csak most gondolja így, majd meglátja, hogy felesleges volt így reagálnia!

Minden terv szerint ment. Nyolc körül már a piacon száguldottunk a végeláthatatlan kipakoláson át. Helyesebben én száguldottam, Molly minden másodpercben hatalmasakat ásított, félő volt, hogy az egész bazárt egy ilyen alkalommal lenyeli.

- Én mondtam, hogy feküdj le időben! – vettem le egy pár almát a kupac tetejéről.

- Ki tudta, hogy te fél hétkor fel fogsz kelteni… felkelteni?! Mozgósítani egy hadsereget az ébredésem céljából…

- Ne légy már ilyen száraz, élvezd, hogy levegőn vagy és friss ennivalót tudsz venni! Délután maximum a bevásárlóközpontban vehetnél fonnyadt árut!

- Ja, éljen a friss és zsenge karalábé! – fogott egyet unottan a kezébe és pörgetni kezdte. Ránk is szólt haragosan a nem túl szimpatikus eladó, hogy nem tanultuk még meg: „Az étel nem játék!” Gyorsan el is iszkoltunk egy tempós fizetés után, égő fejjel. Mikor messze elhagytuk a vásárteret jól kifiguráztuk a goromba embert. Máris jobb kedvünk lett tőle. Bár a listámról még csak pár szó húzódott le.

- Mégis be kell érnünk a bevásárlóközpont kínálatával! – sóhajtottam színpadiasan.

- Ó, igen! Fonnyadt zöldségekre fel! – karolt belém, majd dúdolva sétáltunk majdnem egy fél kilométert. Feltevésünkkel ellentétben nem volt semmi probléma a felhozatallal. A paradicsom szép piros, a zsemle még meleg volt, a rágó meg olyan rágó… Ebből beszereztünk jó pár csomaggal az elkövetkező időre nézve.

- Sophie, mondd, hogy mehetünk haza! Nem bírom tovább, majdnem két és fél órája járkálunk megállás nélkül! – borult le egy padra Molly. Épp egy park közepén sétáltunk.

- Nem fáradhattál el még! Most jön csak a kedvenced, szükségünk van néhány göncre!

- Tudod… máskor örömmel, de most…

- Indulás! – mondtam ki a végszót, aztán felkapartam tiltakozó barátnőmet a padról, majd mentünk is tovább. Számtalan ruhaboltba benéztünk. Molly is kezdte élvezni a dolgot. Hazafelé már rengeteg táskával tartottunk, amik meglehetősen nehezek voltak. Kezdtem bánni, hogy nem kocsival jöttünk, de nem mertem még volán mögé ülni.

 Utunk közben elmentünk a város egyik legjobb cukrászdája mellett, ahol már szinte törzsvendégek voltunk, mivel a tulaj nem más, mint Nina, anya legjobb barátnője, akit most is láthattunk a kirakatból. Mindketten visszahátráltunk és megbeszéltük, hogy ez a kis kitérő még belefér. Odabent már régi ismerősként köszöntöttek.

- Drága Sophie! – ölelt meg Nina. – Anyukád mesélt barátnődről is. Szia Molly! Gyertek csak, üljetek le! Hozok nektek valamit, ami még itt is nagy újdonságnak számít! – kacsintott, majd magunkra hagyott. Nem telt el pár perc, két tányérral tért vissza. – Tessék! Közép-Európából származik ez az édesség. Nem nagy ördöngösség elkészíteni. Egyszerű csoki torta a tetején karamellizált cukorral. Kóstoljátok meg, csomagolok nektek otthonra is, a kis Lara-nak is. Gyógyuljon meg nekem a tündérke.

- Biztos örülni fog neki, köszönjük! – mosolyogtam.

- További szép napot lányok! Adjátok át üdvözletem édesanyádnak! – bólogattam, majd újra ketten maradtunk.

- Hát… az biztos, hogy jól informált anyud barátnője. – odatoltam Molly elé az egyik tányért.

- Nos, valóban. Rengeteget beszélnek telefonon. Kell neki valaki, aki mellette áll. Nina tökéletes erre a szerepre. - A süti eszméletlen finom volt. Már javában csevegtünk, mikor az üvegen keresztül észrevettem tesómékat kézen fogva. Sajnos ők nem láttak minket, ezért gyorsan felpattantam és kirohantam a bolt elé.

- Lucy! – kiáltottam. Azonnal hátrafordultak.

- Sophie! Hát te? Még nem kínoztad meg eléggé Molly-t?

- Nagyon humoros Josh… Merre mentek?

- Most már haza. Csatlakoztok?

- Igen, az jó lenne! Josh hozod a csomagjainkat? – vigyorogtam.

- Hát gyerekek, ti aztán bevásároltatok! Se éhezni, se szomjazni, se fázni nem fogtok még az Isten háta mögött sem! – köszöntött anya.

- Na, engedjetek a konyhaasztalhoz, ez baromi nehéz! Ráadásul Lucy kezét sem tudtam fogni miattad Sophie! – Josh fel volt háborodva.

- Szerintem túléltétek, hogy fél óráig nem értetek egymáshoz! Most már szabadok vagytok! - oldoztam fel őket „büntetésükből”.

- Szuper! Akkor el is rabolom Lulu-t. Nem vagy éhes? – kérdezte szerelmétől.

- Sophie! Beszélhetnénk? – hang alapján felismertem ki szólt hozzám, anélkül, hogy hátrafordultam volna… nem különösebben örültem az illetőnek, de rábólintottam. Átvonultunk a nappaliba. Még láttam Molly-t felballagni az emeletre, sajnáltam…

- Nos, miről lenne szó? – kérdeztem picit nyersen.

- Én… tudom, hogy nem kedvelsz…

- Én nem kedvellek? – horkantam fel. – Kicsit szerintem eltévedtél. Nem én hazudtam a másiknak, hogy annyira fantasztikus barátok voltunk, csak nekem ez kiesett. Ha annyira jóban lettünk volna régebben, nem tettél volna velem ilyesmit. – muszáj volt kimondanom.

- Nem tagadom. Sajnálom, ami akkor történt. – nem hittem a fülemnek. Valóban az igazi Miranda áll előttem?! Egy lelkiismeretes, rendes Mira?! Határozottan nem ő. Akkor ki? Fogalmam sem volt. – Szeretnék kérni tőled valamit! – Ja, hogy erre ment ki az angyalosdi… már értem.

- Hát, nem ígérek semmit.

- Nem ebédelnél Daniel-lel? Elég éhesen vonult ki az udvarra, nem volt jó kedvében.

- Miért nem mész te? Elvégre te vagy a barátnője, vagy nem? – egyre jobban nem értettem mi van ezzel a csajjal…

- Szerintem veled jobban érezné magát! De ha te nem akarod…

- Hagyjuk, megyek! Csak megleptél… - felálltam.

- És Sophie! – visszafordultam. – Köszönöm. – bólintottam.

Elég értetlen fejet vághattam, anya rá is kérdezett.

- Kicsim, minden rendben?

- Azt hiszem… nem gond, ha kint eszek?

- Tudod, hogy nem! Én meg megyek, bekapcsolom Lara-nak a tévét. Jó étvágyat!

- Köszi! Vigyél neki a sütiből is, Nina küldte! – kiáltottam anya után a szobába.

Összeszedtem mindenféle dolgot, ami ehető és egy tálcára raktam. Elgondolkoztam… mi van, ha Daniel még mindig haragszik rám, amiatt a csók miatt… netán ezen veszekedtek a barátnőjével… Egyik részem – az ép elmém – szerint feltrappolok a lépcsőn és Molly-val töltöm a délutánom, míg a másik, dominánsabb részem – a szívem – az udvar felé húzott… Utóbbi énem győzedelmeskedett. Minden erőm kellett, hogy ki merjek lépni a természetbe.

Először nem vettem észre Dani-t, de ahogy közelebb lépkedtem a fűben, a nagy fához, ott találtam őt, ahogy édesen alszik. Ez a látvány megmarad bennem, bármi történjék is. Gyönyörködtem volna még nyugodt arcában, de gyomorkorgást hallottam. Nem az enyém rakoncátlankodott. Tudom, hogy nem kellett volna, mert nem élnék túl még egy csalódást, de nem bírtam tűrtőztetni magam, óvatosan végigsimítottam arcán, egy ébredést remélve tőle. Kis idő múlva ki is nyitotta szemét, szája mosolyra húzódott, csak úgy, mint az enyém. Olyan áhitattal nézett rám, mintha porcelánbaba lettem volna. Nem akartam elrontani a pillanat varázsát, de azt sem szerettem volna, ha éhen hal itt nekem, ezért megtörtem a cseppet sem kínos csendet.

- Szia! – suttogtam. – Reggel nem volt alkalmunk találkozni… Lenne kedved velem elfogyasztani ezt a rengeteg ennivalót? Beszélgethetnénk közben…mindenről. – szuper Sophie, kreatívabb nem is lehettél volna… szidtam magam gondolatban.

- Örömmel. – még mindig elámultan bámult rám. Már kezdtem zavarba jönni emiatt.

Elkezdtünk szótlanul falatozni. Mikor nem figyelt, az arcát tanulmányoztam, de ő sem volt ezzel másképp, egyszer-kétszer el is kaptuk egymás pillantását. Ekkor földre szegeztük tekintetünket. Ez ment már több mint öt perce, mikor megelégelte.

- Na, oké! Ez nekem nem megy! – vigyorgott. – Oldjunk kicsit a hangulaton, mert megőrülök!

- Nem rajtam múlik! – incselkedtem.

- Igen? Ezt vegyük egy kihívásnak?

- Aminek csak szeretnéd! – őszintén boldog voltam, hogy hallgattam Miranda-ra… na ez is ritka.

Belenézett a kosárba, és kivett belőle egy szép fürt szőlőt.

- Talán akkor együk meg ezt érdekesen… Lássuk melyikőnk tud jobban célozni! – ő kezdte. Becsuktam a szemem, de kicsit gyanús volt, hogy nem történik semmi. A szőlőszem, aminek a számban kéne lennie még mindig a kezében volt, és ő megint – már sokadjára – engem vizslatott.

- Minden oké? – kérdeztem, mert tényleg nagyon furcsán érintett, hogy így reagál néha a közelemben. Nem arról van szó, hogy ennek én nem örülök, mert nincs így, hanem mert nem ez a helyes.

- Persze. Csak… olyan gyönyörű vagy!

- Daniel kérlek! Tudod, hogy ezt nem lehet, neked barátnőd van, akit gondolom szeretsz és… - nem tudtam folytatni mert villámgyorsan odahajolt hozzám, és megcsókolt. Sokkal varázslatosabb volt, mint legutóbb. Utáltam ezt, de így ha ő nem tette meg nekem kellett: eltoltam magamtól.

- Ne haragudj! Biztos most totál undorodsz tőlem. Nem tudom mi van velem… - mentegetőzött kétségbeesetten.

- Hagyjuk, vegyük úgy, hogy nem történt semmi! Nem akarom, hogy ez befolyásolja a… barátságunkat… - az utolsó szónál elvette tekintetét rólem és elnézett a távolba.

- Igazad van… - egy rideg Daniel nézett újra szemembe. Eszeveszettül kutattam valami más téma után, azt akartam, hogy visszatérjen a kellemes hangulat közénk.

- Neked még meg sem köszöntem négyszemközt, hogy kitaláltátok a kirándulást! Nagyon klassz ötlet volt!

- Igazán nincs mit! Jót tesz majd mindenkinek a környezetváltozás! – nem jött be a „tématerelésesmegpróbálomvisszahozniakedvét” hadművelet. Még mindig nyersen válaszolgatott.

- Nézd Daniel, nem akarom, hogy most szinte idegenként bánjunk egymással emiatt a csók miatt! Megtörtént, már nem tudsz rajta változtatni! Élveztem, élvezted kérlek, ne rontsd el a délutánt! Olyan jól éreztem magam! – éreztem, hogy nem kellett volna színt vallanom neki, de nem tudtam magamban tartani, az érzéseim egy része kikívánkozott.

Felcsillant a szeme egy pillanatra, de aztán megint mintha kicsit csalódottá vált volna. Előttem hiába is próbálta titkolni.

- Megint igazad van!

- Ó, mint mindig! – mosolyogtam.

- Igen, mint mindig! Hagyjuk is, beszéljünk inkább valami másról! Például arról, hogy hogyan is kerülsz ide! Azt hittem még ma kifosztjátok London összes boltját a készletükből. – kacsintott.

- Hát, majdnem úgy volt, de mi gyorsak vagyunk ám!

- Természetesen! – és igen, sikerült megmenteni a helyzetet.

- Mellesleg nekem Miranda mondta, hogy itt vagy, és ami jobban meglepett, kérte, hogy jöjjek ki hozzád, mert nem vagy túl jó kedvedben.

- Hmm… valóban érdekes szituáció. – nem akart nagyon belemenni a magyarázatba… - Jaj, még nem is mondtam, Sarah megkért valamire a kirándulással kapcsolatban. – tudta, hogy erre a témára harapok és be is vetette.

- Mire? Ne húzd az agyam, áruld el!

- Hát… miért is, miért is… - ördögien vigyorgott. Azt hittem a sütit a képébe nyomom…

- Nem akarod, hogy bemossak egyet, ugye?

- Sophie, ez jó vicc!

- Nem viccelek, miből gondolod?

- Nem teszed meg!

- Nem-e? – felemelkedtem, majd fogtam magam és ledöntöttem incselkedő, de irtó helyes idegesítőmet a fűbe. Ez nem biztos, hogy jó megoldás volt, mert vészes közelségbe kerültünk emiatt.

- Sophie… ne! Megint rossz vége lesz! – tiltakozott, de nem ezt éreztem rajta.

- Most már elárulod? – fogalmam sincs honnan vettem ennyi bátorságot, hogy véghez vigyem ördögi tervem…

- El. Holnap… már indulunk… - mondta szaggatottan. Nekem sem kellett több! Amint felfogtam a szava jelentését, legördültem róla, felpattantam és ugráltam örömömben.  Elég hülyén festhettem, de nem érdekelt.

- Wáó! Ez szuper! Miért nem mondtad hamarabb? Akkor még rengeteg dolgot meg kell csinálnom! Hol is kezdjem… - ő is felállt és vállamnál fogva megakadályozta, hogy tovább őrjöngjek.

- Héhéhé… lassíts! Én… azért nem mondtam eddig, mert tudtam, hogy így fogsz reagálni… és akkor nem tölthettünk volna el ennyi időt sem kettesben, nyugalomban. Ez a délután nekem egy ajándék volt. Azt nem tudom, te hogy érezted magad, de remélem, nem volt olyan szörnyű neked sem!

- Nem, nem volt. Nagyon jól éreztem magam Daniel! Köszönöm!

Kitárta két karját és én örömmel bújtam hozzá. Ezt én egy baráti ölelésként könyveltem el, és szerintem ezzel most ő is így volt.

Nem is lenne London eső nélkül, persze, hogy ezt a pillantot választotta a természet egy kiadós zuhé tökéletes időpontjának. Tempósan összeszedtünk – inkább dobáltuk – a dolgokat vissza a kosárba. Dani-n volt egy pulcsi, fél karjával könnyen átölelte vállam, hogy ne ázzak, mivel én egyszerű rövidujjút viseltem. Miután becsuktuk magunk mögött az ajtót, bocsánatkérő pillantással kibújtam öleléséből. Nem akartam nagy balhét, de még odasúgtam neki:

- Köszönöm a délutánt, csodás volt! – ő csak mosolygott. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne csókoljam meg. Az senkinek nem tenne jót, csak nehezítene a helyzeten, gondoltam. Nehezen, de elfordultam és besétáltam a konyhába. Ő pedig elment a szobája felé.

- Na, szia hugica! Csak nem meguntad a társaságát annak a pasasnak?

- Josh… mi bajod vele? Mit tett ellened? Bocsi, tudom, hogy én sok mindenből kimaradtam, és lehet hogy nem is tartozik rám, de nem tudom elképzelni mi bajod vele!

- Mindegy, hagyjuk!

- Ahogy gondolod! Merre hagytad Lucy-t? – meglepett, hogy nincsenek együtt, azt hittem a déli eset után bezárkóznak és nem adják a másikat oda senkinek még váltságdíj fejében sem.

- Molly-val diskurálnak valamit… azt hiszem. – mondta nem túl lelkesen.

- Összevesztetek? – puhatolóztam.

- Nem tudom… ő túl lelkesnek tűnik, hogy elmegyünk. Őszintén szólva én szívesebben maradnék vele itthon kettesben, de ő minden áron menni akar.

- Hidd el, nem fogod megbánni! Amúgy is, ti lesztek a „főnökök”! Használd ki bátyus, mert nem lesz még egy ilyen lehetőséged, hogy parancsolgass ennyi embernek!

- Ez jól hangzik! – nevetett. - De nem ezért döntök végül úgy, hogy megyek. Nem akarok csalódást okozni Neki. Nekem Ő a mindenem. Nem akarom egy ilyen hülyeség miatt magamra haragítani.

- Ez a beszéd! Josh, nem lesz olyan szörnyű! Bulizunk majd jó sokat! Az csak nem lesz ellenedre! – megcsörrent Lucy mobilja, ami az asztalon maradt.

- Drágám, telefon! – kiáltott fel az emeltre.

- Köszi, édes! – nem értettem mi a baj köztük… mintha mi sem történt volna, úgy beszéltek egymással. Lucy lelkesen telefonált a nappaliban, majd visszajött hozzánk.

- Zoe keresett, most el kell mennem! Nem sokára jövök! Sziasztok! – Josh kapott egy csókot én egy kacsintást, majd az ajtó egy csapást.

- Hát energikus a barátnőd, ez tény.

- Sophie! – szaladt oda hozzám egy kis szőkeség. – Nővérkém hiányoztál!

- Jaj, drága kislányom nem megmondtam, hogy most a nagyokat hagyd egy kis ideig, ugy nem akarod, hogy ő is elkapják? – anya próbálta rólam leráncigálni Lara-t, de a kicsi nem eresztett. Elnevettem magam.

- Kis hercegnőm, ha teljesen meggyógyulsz, annyit ölelgethetsz, amennyit akarsz, sőt neked lesz eleged belőlem! – bíztatgattam a kicsit.

- De én már nem vagyok beteg! – ásított egy hatalmasat.

- Az lehet, de fáradt, na az vagy! – mosolyogtam a gyönyörű szép tengerkék szemű apróságra.

- Rendben, rendben. Te győztél! Jó éjszakát mindenkinek! ha már puszit nem adhatok! – elköszöntünk tőle majd, anyu visszajött hozzánk, mikor lefektette csemetéjét.

- Hát egy hadsereg sem lenne elég Lara fékentartásához! Olyan, mint Sophie, ha valamit a fejébe vesz… - ez hízelgő.

Ekkor anya telefonja szólalt meg, ami hozzám közelebb volt, ezért odanyújtottam neki. Azt azért még le tudtam olvasni ki keresi.

- Miért keres apu? – kérdeztem nyugodtan. Mivel nem válaszolt senki, és a telefont sem vette még fel egyikőjük sem felnéztem arcukra. Mindketten döbbenten meredtek rám. – Mi a… - ekkor ugrott be. Én emlékszem megint rejtélyesen apára. Elgondolkodtatott ez a tény, de ésszerű magyarázatot nem találtam. – Hát… ez érdekes…

- Anya nem akarod felvenni? – kérdezte Josh, még mindig a készüléket bámulva. Az illető felállt és átvonult a használatlan vendégszobába. Az ajtóval nem vesződött sokat, csak behajtotta, így egy pici rés maradt.

Josh-sal ugyanarra gondoltunk, egyszerre pattantunk fel a székről és lábujjhegyen a szoba elé mentünk hallgatózni. Taylor féle első számú rossz szokás.

- Szia Nick! … Nem, ne haragudj! … Rengeteg dolog történt és nem volt időm! … Tudom… tudom… Rendben… Igen, szerencsére jól van! … - a bátyám telefonja is jókor tudott megszólalni… Komolyan mondom ki kéne iktatni ezeket az elektronikai cikkeket ebben a családban, mindig balszerencsét okoznak. Josh felszisszent, de már késő volt, anya odatrappolt az ajtóhoz és bezárta az orrunk előtt.

- Lucy az… felveszem… - rám nézett.

- Nyugi, nem fogok hallgatózni, megkeresem Molly-t.

A szobám előtt megtorpantam. Persze, hogy barátnőm is telefonált… ez egy ilyen nap…

- Nem, nem anyu, minden szuper! Sophie fantasztikus! Csak… hiányoztok mind! … Nem, nem akarok haza menni, csak… érted. – elszégyelltem magam. Csak én számítottam az elmúlt időszakban. Azt nem néztem, hogy Molly-nak mi minden hiányozhat az otthonából. Az anyukája, a húga, a perzselő napsütés, az emberekkel teli strandok… én ezt mind elveszem tőle erre a nyárra. – Oké… puszild meg helyettem is a pofiját! Szeretlek! – letette, majd sóhajtott. Beléptem. Ő pedig felvette a „semmigondboldogvagyok” álarcot, máskor bejött volna, kitűnő színésznő lenne belőle, de most nem, hisz mindent hallottam.

- Szia, Sophie! – mosolygott, de nem volt őszinte.

- Molly! Pont akkor értem fel mikor telefonáltál! Miért nem mondtad, hogy hiányzik az otthonod? Megértettem volna! Hidd el, nekem is honvágyam lenne!

- Sophie! – megölelt. – Én… persze, hogy hiányoznak, de nagyon örülök, hogy megint veled lehetek és ez kárpótol mindenért. Szeretek itt lenni, a családod imádnivaló, holnap kalandtúránk lesz, boldogabb nem is lehetnék! De éreztetni kell a valódi családommal is, hogy hiányoznak! – mosolygott. Nagy kő esett le szívemről, hogy nem olyan vészes a helyzet. Nagyon-nagyon megértő és szeretetteljes legjobb barátnőm van, akit imádok!

Mivel holnap nagy nap lesz, korán ágyba bújtunk, miután a biztonság kedvéért még egyszer leellenőriztük sok-sok táskánk összes tartalmát. Mosolyogva hunytam le szemem és vártam a következő napi meglepetéseket.

 Nem tudtam hat órától tovább aludni, annyira fel voltam pörögve. Egy icike-picike reggeli után feszültséglevezetésként háromszor is fogat mostam. A hajam sehogy sem akart tetszeni, ezért fodrászosat játszottam majdnem fél óráig. Hétkor már nagyon ideges voltam, hogy még az egész ház alszik, ezért minden egyes szobába be akartam menni és felrázni a népet. Molly-val kezdtem, ő volt a legkönnyebb alanyom, rögtön felkelt. Josh és Lucy szobájánál kicsit elgondolkodtam, de nagyon indulni akartam, ezért egyszerűen benyitottam. A bátyám és Lulu összefonódva feküdtek a fél ágyon, a másik részén csak egy komplett ágynemű volt. Sok szerelmes ember kis helyen is elfér… ezt is megtanultuk ma…

Nem kíméltem őket sem, elkiáltottam magam. Tiltakoztak, de kitartó voltam és sikerült őket kirángatni az ágyból. A földszinten terveztem folytatni akciómat. Anya már a szendvicseket készítette, amiket vinni fogunk mára. Köszöntem neki, majd elindultam Daniel szobája felé. Majdnem olyan édesen aludt, mint tegnap a kertben. És… megint olyan ébresztést kapott. Megölelt és jó reggelt kívánt. Hagytam, had készülődjön. Eszembe jutott még valami, visszamentem a szobája elé és beszóltam neki:

- Ja, és kérlek te szólj Miranda-nak! – mondtam kelletlenül.

Én felhívtam Zoe-t, aki már teljesen kész volt és már csak arra várt, hogy értesítsem: Indulhatunk!

Ez meglepett, de örültem neki. Megígérte, hogy fél óra és itt lesz.

Nyolc körül mindenki teljes harci díszben állt előttem. Zoe és Mira is épp ekkor toppantak be, egy fiúval, akit még nem ismertem, de nagyon hasonlított Miranda-ra. Később megtudtam, hogy nyomós oka van rá, hisz ikertestvérek. Ő sokkal szimpatikusabbnak tűnt, mint testvére… Nem bántuk, hogy velünk tart, ennyien már kész tábor voltunk. Anyáéktől becsületesen elbúcsúztunk, jól megöleltük Lara-t, nem törődve a következményekkel – na meg az anyai tiltással – majd kocsiba ültünk. Két autóval vágtunk neki a kalandnak.

Hihetetlenül izgultam és egyben alig vártam, hogy végre odaérjünk. Ekkor még nem sejtettem, hogy mekkora élményben lesz is részem…

2010. szeptember 20., hétfő

15. fejezet - Kellemetlen beszélgetés

Sziasztok! De jó újra itt! :) Hoztam nektek egy fejezetet, aminek annyira még nincs is túl nagy jelentőssége, de érdemes elolvasni, mert új infókat tudhattok meg általa! Annyira hiányzott már ez a fajta felhajtás, meg maga az írás is természetesen! :) Szóval most örülök, hogy össze tudtam hozni nektek egy újabb adag olvasnivalót, mert valószínűleg nem fogok hozni megint egy ideig! :( Ne haragudjatok, nem lett túl élvezetes, eléggé kivagyok most a nagy rohanástól meg a rengeteg kötelességtől, nézzétek el nekem ezt a kis botlást! :/ (:  

Na de ne szaporítsam tovább a szót! :)

Kellemes olvasást! : 


//Daniel szemszöge//

 „ - Ó, Kevin, hát persze, hozzád megyek feleségül!” – Na, csak ezt ne! 

„ – És következő lépésben belehelyezzük a friss, párolt brokkoli fejeket a sajtszószba, majd rozmaringgal fűszerezzük. „  - Van valaki, aki ezt megenné? Már a brokkoli alapból undorító!

„ – Nagy legénynek kell lenni ahhoz, hogy erre a vadállatra nyílt vízen vadásszon az ember! Félelmetes, rágásra képtelen fogai csak az áldozat megragadására, és széttépésére alkalmasak.” – Máskor örömmel néznék végig egy cápákról szóló természetfilmet, de most lehetetlenség odafigyelnem rá, miközben egyre csak egy személy jár a fejemben…

A fölösleges árampocséklást elkerülve ki is kapcsoltam a tévét. Elnyúltam a kényelmes kanapén. Igyekeztem nem RÁ gondolni… mit ne mondjak, nem sokáig ment… Képzeletem újra, s újra elém vetíti a pillanatot, mikor az a bizonyos csók történt köztünk. Hihetetlen érzés volt… leírhatatlan! Azaz egy dolog bosszant, hogy nem tudom biztosan, ő akarta-e, vagy csak a kötelességtudata tetette vele. Ha már feleannyira élvezte, mint én, akkor már nyert ügynek tekintem. Egyetlenegy valami… illetve valaki… miatt nem tehetem meg, hogy mélyebb kapcsolatba kerülök Sophie-val, mivel eldöntöttem, nem szeretném beavatni a családot semmibe, ami múltammal kapcsolatos. Így hazudnom sem kell, csupán elhallgatom a pontos igazságot. Büszke nem vagyok arra, hogy milyen voltam régen, de az már elmúlt…

Tegnap miután elárultuk Sophie-nak a titkot, nem lehetett vele bírni, pedig a dolog miértjét még nem is tudja… Az arcán átsuhanó érzelmek mindent elárultak róla abban a pillanatban. Mikor betoppantunk, a megkönnyebbülése kis haraggal vegyült, ez látható volt rajta. Aztán helyüket egyértelműen átvette az öröm, hogy - ha csak egy kicsit is - magunk mögött hagyjuk ezt a zajos várost és a természetben töltünk egy pár hetet. A hely, amit Zoe tanácsára megnéztünk fantasztikus lesz ez alkalomból.

Hmm… vajon milyen lesz az ott töltött idő? A legfontosabb számomra, hogy Sophie élvezze a legjobban. Hisz főleg miatta szerveztük meg ezt a kiruccanást. Minden egyes gondolatomban ott van Ő… Mit nem adnék, ha csak még egyszer érezhetném testét enyémnek simulni, csodákra képes ajkát az enyémmel együtt táncolni, ha egyetlenegyszer azt mondaná: „szeretlek”… de ez mind hiú ábránd. Nem érez irántam semmit, hisz akkor miért rohant volna egyenest a szobájába azon a bizonyos áramszüneti éjjel.

Azóta is csak az illemnek megfelelően megköszönte, hogy kieszeltük a kirándulást. Láthatóan kerül és ez fáj. Nehéz kiigazodni ezen a csodás teremtményen…

Fel sem tűnt, hogy élénk elmélkedésem közben álomba szenderültem, csak mikor egy kéz végigsimított arcomon és valami nehéz –valószínűleg egy takaró- rám kerül.

- Sophie… - sóhajtottam elégedetten.

- Daniel, ne haragudj! Csak hirtelen olyan hideg lett itt! Biztos nyitva maradt az a nyavalyás ablak! – nem a várt, csilingelő hang tulajdonosa beszélt hozzám. Rémültem emeltem tekintetem a kanapé előtt térdelő Sarah gondoskodó arcára. – És muszáj voltam megnéznem nem vagy-e lázas. Ne félj, senki nem úszta meg a vizsgálatot előtted. Erre azért volt szükség, mert Lara testhőmérséklete nem ment lejjebb tegnap óta és a doktor szerint nagyon fertőző lehet ez a fajta tüdőgyulladásos megfázás. Úgy sajnálom a kis drágámat! – én is sajnáltam a pöttöm hercegnőt. Ő tényleg mindenkit felvidított, nem lehet nem szeretni őt. – És lenne még itt valami ezzel kapcsolatban, ha nem bánod!

- Nyugodtan mond Sarah, majd meglátom mit tehetek az ügy érdekében. – feleltem egy torokköszörölés után, mikor megtaláltam a hangom.

- Rendben. Nos, most már tényleg biztos, hogy egy jó darabig nem mehetek utánatok sem… de jobb lesz, ha egyikőtök sem tartózkodik most ebben a házban a kicsi betegsége miatt… ezért szeretnélek megkérni, hogy menjetek el már holnap! Nem féltelek titeket, mindannyian felelősségtudatosak vagytok! Mellesleg lesz köztetek két nagykorú is. Bár ahogy őket ismerem, tőlük kitörhet a harmadik világháború is miközben egymással vannak elfoglalva, ezért inkább téged bízlak meg, hogy kiürítsd a lakást holnap délig. Benne vagy? – meglepett Sarah ilyen mértékű bizalma. Ismertem már egy ideje, számára első a családja és nekik mindig a legjobbat akarja. Már az is nagyon kedves volt tőle, hogy az elejétől fogva minket is a gyermekeinek tekintett, szárnya alá vett. Most pedig teljesen elcsodálkoztam rajta. Mindössze pár hete ismer…

Amíg édesanyánk élt imádott minket. Nem dolgozott, mindig velünk foglalkozott ellentétben apánkkal. Ő éjjel nappal szálította a különböző árukat. A munkájának élt, nem a családjának. Fordult a kocka mikor 10 éves lettem. Apának több évbe telt feldolgozni anya halálát. Nagyon bánta, hogy nem törődött velünk és igyekezett ezen változtatni. Kevesebb munkát vállalt és valamelyikőnk mindig vele volt. Így könnyebben ment mindenkinek a történtek feldolgozása. Együtt. Most a szüleim egy jobb helyen vannak, hiszem, hogy ott minden szép és jó, s ennek így kellett lennie…

- Daniel?

- Bocsáss meg, kicsit elgondolkoztam…

- Ha ez teher, megoldjuk másképp… - félreértette gondterhellté vált arckifejezésemet.

- Nem, dehogyis! Ha ezt kéred, megyünk holnap! – a szemeiben boldogságot véltem felfedezni… hát, ha tudtam volna, hogy ennyitől boldog lesz, többször ajánlottam volna fel a segítségem…

- Köszönöm! – felállni készült, de félúton meggondolta magát. – Ó, és lenne még itt valami! Nem tudom, hogy gondolkodtál-e már ezen… elég kínos pont nekem mondanom, ezt a nővéreddel kéne megbeszélned!

- Sarah, tudod, hogy bármit mondhatsz bármikor! Már szinte az édesanyamának tekintelek! – ekkor még nem is sejtettem, hogy épp a közepébe találtam a témának.

- Hát… tudom, hogy nem sokára 18 leszel, mindössze pár hónap, de addig is valakinek kötelező elvállalni a gyámságodat. Gondoltam, úgy is a nővéred lesz az, de először neked akartam az eszedbe juttatni… - a pulcsija végével kezdett babrálni, eléggé zavarban lehetett, pedig semmi oka nem volt rá.

- Ezzel tényleg nem számoltam… de szerintem hagyjuk Lucy-t ezzel, meg van a maga dolga a sulijával meg Josh-sal… Nagyon sokat kérnék tőled, ha szeretném, hogy te legyél a gyámom? – igazából tisztában voltam vele, hogy minden vágya ez lenne, miért is ne okozzak neki örömet, amivel csak tudok? Meg különben is nagyon bírtam Sarah-t, remek családanya.

- Komolyan szeretnéd? Ez annyira megható, hisz nem is ismersz olyan régóta! Dehogy kérnél sokat, ne beszélj már hülyeségeket! El is intézem a dolgokat akkor később! Köszönöm a bizalmat Dani! – mosolygott rám őszintén.

- Én köszönök mindent! Befogadtál minket, gondoskodsz rólunk, és még te vagy hálás… nem jó ez így! Apropó merre vannak a lányok? Olyan halk a ház… - képtelen voltam nem rákérdezni…

- Hát egy darabig biztos az marad… láthattad tegnap Sophie lelkesedését. A három oldalas bevásárló listáját meglobogtatva, Molly-t maga után vonszolva - aki lemondó arckifejezéssel tűrte ezt - kiviharzott a lakásból. Nem nagyon szeret vásárolni, most mégis… azt mondta, sok mindenre van szüksége a kiránduláshoz…  lehet, hogy mindössze nincs kedve itthon ülni és unatkozni. – nekem lett volna ugyan más tippem is, hogy kit akar messze elkerülni… ez a feltételezés nem esett túl jól így is fájó szívemnek.

- Klassz… - ennyit tettem mindössze hozzá. Lelkesedésem nem volt túl nagy, ez tény, de miért is lenne?

- Mami! – jött egy édes hang a szoba felől, majd meg is pillanthattuk tulajdonosa borzos kis buksiját. Sarah azonnal felpattant.

- Drágám, mi a gond?

- Kakaót akarok! – vigyorgott a kis csintalan manó.

- Ó, hát így állunk! – tette csípőre a kezét anyukája. – Ennyire rosszul vagyunk? Akinek követelőzni van ereje nem is beteg! Aki nem beteg, annak nincs szüksége forrócsokira ebben a melegben!

- Kérek szépen kakaót! – mondta immár mézes-mázos hangon Lara.

- Így már más kisasszony! És most sipírc befelé, itt neked hideg van! Viszem nem sokára a rendelést, te kis ravaszság! – a kicsi ránk villantotta széles mosolyát, majd tüsszentett egy hatalmasat, aminek következtében sikeresen elvesztette egyensúlyát. A földön fekve csilingelőn kacagni kezdett. Mi sem álltuk meg.

- Nos heregnő, téged a nátha valóban padlóra küldött. – vetettem oda. Válaszként egy picike, rózsaszín nyelv mutatkozott be nekem, majd anyukája beterelgette a szemtelen lánykát karanténjába.

- Micsoda kis boszorkány! – mosolygott Sarah miközben visszalépkedett a helységbe. – Ja és a nővéred Josh-sal - hozzáteszem ki mással - a kórházba ment meglátogatni egy kislányt. Nagyon figyelmesek voltak, még Lara-t is megkérdezték, hogy egy körülbelül vele egyidős emberpalánta minek örülhet, mit vigyenek ajándékba. – csak tudnám, hogy én hol voltam, míg ennyi minden történt mai nap. Micsoda korán kelő familia…

Csapódott a bejárati ajtó egyet… kettőt, majd szélsebesen belibbent rajta életem megnehezítője. Nem bízott semmit a véletlenre. Majdnem elnevettem magam öltözékén. Fehér tornacipője tökéletesen egyezett toppjával, és ha ez még nem lett volna elég a harmóniából, miniszoknyája és túrakalapja ugyanabban a terepminta színben tündökölt. Azonnal odarohant Sarah-hoz, aki nem várta a támadást és megdöbbenve nézett hol rám, hol pedig vendégére.

- Szép napot Sarah! Milyen jó téged látni! – háromszor megpuszilta, majd végül elengedte áldozatát. – És Daniel! Már úgy hiányoztál! – valahogy sejtettem, hogy nem úszom meg én sem. Mivel a hosszú kanapén foglaltam helyet, tehette volna, hogy egyszerűen mellém ül, de ő persze másképp gondolta, fogta magát és az ölemben helyezte magát kényelembe.

- Na, rendben nekem teljesítenem kell a kicsi kérését, ha kellek a konyhában leszek! – még egyszer körbejáratta tekintetét rajtunk, majd indulni készült, de eszembe jutott valami.

- Sarah… én…

- Ne félj, köztünk marad! – kacsintott, majd kisietett. Biztos voltam benne, hogy tudja miről van szó. Semmiképp sem akartam, hogy akár Sophie, akár más, tudomást szerezzen róla, hogy hogyan is érzek iránta. Nem sejtettem, hogy mit szoktak egymással megbeszélni, mint anya-lánya, de most már nem féltem, hogy Sarah elmondja bárkinek is a kínos ébresztésemnél történteket.

Nekem sem kellett több, amint egyedül maradtunk, Mira-t leráztam magamról és elhelyezkedtem úgy, hogy még véletlenül se érintkezzünk sehol sem. Sikertelenül próbáltam lelombozni ezzel a kedvet.

- Felőlem, nekem így is jó. Hogy telnek a napjaid? Rég beszéltünk…

- Mira, az a rég tegnap volt! – sóhajtva fordultam felé és néztem bele zöld szemeibe, de nem éreztem, hogy elvarázsoltak volna, mint egy másik személy tekintete… - Nem emlékszel? „Véletlenül” erre jártál, mikor indultunk helylesre és „véletlenül” kedved támadt velünk jönni…

- De most komolyan, miért nem tudod élvezni egy kicsit a helyzetet? Itt élsz velük, közelebb tán nem is lehetne hozzád! Én csak annyit kérek, hogy próbáljuk meg együtt! Részemről ez csodás lenne, de nem értem neked miért kell ennyire pesszimistán hozzáállnod ehhez az egészhez! Nem eszlek meg!

- Tudtommal nem te szenvedsz amnéziában! Hol voltál mikor elmondtam, hogy köztünk nem lesz semmi, törődj bele? Ezzel zaklatsz már nem is tudom mióta. Annyi vitánk volt már ezzel kapcsolatban! Ne kezdjük már újra! – kimondhatatlanul ideges voltam rá… meg is lett a következménye.

- Mami! Mami! – sírt keservesen a kicsi a szobából. – Mi történt?

Sarah rögtön ott is termett.

- Daniel, kérlek fejezzétek be a hangoskodást! Gyere tündérem! – becsapta az ajtót maga mögött.

Felpattantam.

- Most meg hová mész? – értetlenkedett.

- Mindegy, csak el innen! – az ’el’ számomra most a hatalmas kertet jelentette. Úgysem töltöttem itt sok időt még.

Leültem a legnagyobb, terebélyes fa tövébe és kifújtam a benntartott levegőt. Ez a nőszemély egyre jobban idegesített. Nem állt szándékomban senkit sem zavarni, de nem bírtam magammal. Megmarkoltam egy csomó füvet, de inkább elengedtem. Nem vagyok én ilyen tomboló. Lefeküdtem a földre, nem törődtem semmivel, csak néztem az égen szárnyaló felhőket. A gyomrom szorgosan tudtomra adta minden percben, hogy kéne valami ennivaló után néznem, de nem törődtem vele. Csak hagytam, hogy elragadjon az álmok világának kapuja és egy olyan helyre repítsen, ahol a gond messze elkerül, ahol mindenki ott van, aki számít és ahol kellemes zene szól. Ez nem álom lenne? Már nem tudtam kideríteni, csak repülni…

Ezt az érintést, ha akarnám sem tudnám most már senkiével összekeverni, és a parfüm illata, ami makacsul orromba kúszott is csak egyetlenegy csodás személyé lehet. Még mindig aludnék? Mert akire most nézek egy angyalra hasonlít.

- Szia! – suttogta. – Reggel nem volt alkalmunk találkozni… Lenne kedved velem elfogyasztani ezt a rengeteg ennivalót? Beszélgethetnénk közben…mindenről. – mosolygott. Már csak egy kérdésem lett volna hozzá: Hol hagytad a szárnyadat? De sajnos elakadt a hangom látványától…