14. fejezet – Nem várt meglepetés

Sziasztok! Egyik szemem sír, a másik nevet! Mind tudjátok… itt az iskola… én például ma már elhoztam a könyveimet… hát van egy pár, nem mondom… - na de ne térjünk el a tárgytól, már mind kiéhezettek lehettek az új alkotásomra… egy jó kis függővég után, ezért inkább a fejezet végén lesz majd egy kis értesítő! 

Kellemes olvasást! :) :

//Sophie szemszög//

Minden rettentő gyorsan történt. Villámlott egy hatalmasat, majd rögtön minden sötétbe borult. Valószínűleg elmehetett az áram. Először mindannyian elakadó lélegzettel összenéztünk, majd örült nevetésbe kezdtünk.

- Ez… ez csak velünk történhet meg! És pont egy ilyen alkalomkor. – vigyorgott Molly.

- Nem gond! Ez csak könnyebbé teszi Sophie feladatának végrehajtását! Dani legalább nem fogja látni, ahogy Sophie feje szép fokozatosan egy túlérett paradicsommá változik! – már megint a földön feküdtek a röhögéstől… nekem nem volt kedvem ebbe a körbe benevezni… Szuper… pedig azt hittem ez a kis természeti „csoda” most az én javamra fog válni, és szépen kimegy a fejükből, mit is kell megtennem, de nem így történt, természetesen. Felsóhajtottam… nem fogok kikecmeregni ebből a számomra már nem csak játékból álló dologból, míg nem csókolom meg… Jaj, vajon milyen lehet őt megcsókolni…

- Hééé! Veled meg mi történt? Lefagytál? – a lányok próbáltak „felébreszteni” kissé álmodozó helyzetemből. Azt hiszem túl messzire mentem gondolatban.

- Nem, nem, minden oké… most lemegyek, hozok gyertyákat és elemlámpákat, sose lehet tudni, nem de? – kérdeztem kínosan… valójában meg akartam szabadulni egy kis időre tőlük… addig úgysem fognak békén hagyni, míg nem tartottam be a feladatot… Nem tudtam igazából, hogy örüljek-e ennek… persze mindennél jobban vágytam arra a csókra… de ne így! Ne egy ócska üvegpörgetősön kapott feltételként, hanem úgy, hogy mindketten akarjuk! Hogy amikor belenézek a szemébe, azt lássam, hogy elhatározta magát és most egyre közeledik arca enyémhez és…

- Na jó, így nem megyünk semmire! Mi is lekísérünk! – Molly megelégelte, hogy még mindig a földön ülünk, az üveg rám mutat, és én mélyen elmerülök gondolataimban. Felállt, maga után húzva engem is és hárman kiléptünk a folyosóra. Én mentem elől. Próbáltam emlékezetből betájolni a lépcsőt. Mivel én mióta felébredtem – persze a kómából – nem sokszor tettem meg ezt az utat, ezért is tartott egy kicsit tovább leérni a földszintre, de sikerült végül…

Itt megtorpantam és a lányok felé fordultam.

- Oké, ti menjetek a konyhába, a gyertyák tudtommal a konyhaszekrényben vannak. Addig én előkeresem az elemlámpákat. Nyomás! – elváltunk majd a nappaliban lévő fiókhoz igyekeztem. Anya és Lara közös szobája előtt lábujjhegyen próbáltam lépkedni. Ennek ellenére a parketta némely földhez érésemnél hangosakat nyikorgott. Füleltem, de csak egyenletes szuszogásokat lehetett hallani odabentről. Óvatosan kihalásztam hármat a sok világítóeszköz közül és visszaosontam a lépcsőhöz, ám ott már állt valaki, nekitámaszkodva a korlátnak…

- Egy jó kis áramszünet? Az viszont érdekes, hogy mikor elment pont a zuhany alatt álltam, képzelheted… - de én nem vigyorogtam, mint ő. Ezt félreértette. – Nyugi, van rajtam ruha, kivételesen. – feszült voltam. Meg kell tennem! – A lányok fent vanna.. – nem tudta befejezni, mert villámgyorsan lábujjhegyre álltam és ajkam rátapadt övére. Illata elbódított. Élvezni akartam… csak egy picit, ezért nem váltam el rögtön tőle, mihelyst véghezvittem feladatom. Meglepetésemre automatikusan visszacsókolt. Nem tudtam mihez hasonlítsam az érzést, ami átjárt. A pillangók megállás nélkül repkedtek gyomromban, a világ körbe-körbeforgott, mint a körhinta, felettünk pedig mintha színes tűzijátékok gyönyörű kavalkádja különböző varázslatos formákat öltene. Egyszerűen tökéletes volt…

Eszemben ott villogott a kis vészjelző: "Sophie, te is tudod, ezt nem lehet! Addig állj le, míg nem késő! Ennek nem lesz jó vége! Ennek a nagyon helyes és tökéletes srácnak barátnője van! Érted? BARÁTNŐJE" Ez a szó visszarángatott a mennyből a földre.

Kelletlenül elszakadtam a csodákra képes ajkaktól, de szemeimet nem mertem kinyitni még. Féltem… ő vajon hogyan élte meg ezt az egészet?! Fogalmam sem volt, de nem mertem megtudakolni sem… Istenem, ha pont most szúrtam el?! De hisz ez csak egy játék, hitegettem magam… van mentségem… de ez nem volt teljesen igaz. Nekem nem csak ezt jelentette, nekem ez volt már régóta a "vágyam"… Mégis muszáj volt lássam arcát… amin most enyhe meglepődés tükröződött, de szeme csillogott az izgatottságtól. Egy szó nélkül hátrébb léptem tőle, majd tervbe vettem, hogy ki sem dugom többé az orrom a szobám mélyéről. Még láttam két barátnőm megdöbbent és értetlen arckifejezését a konyhaküszöbről, – valószínűleg mindent láthattak – de nem nagyon érdekelt, csak az, hogy minél hamarabb bezárkózhassak és többé senki szeme elé ne kerüljek…

Kulccsal is bezártam az ajtóm… bár tudtam, hogy ez nem csak saját zugom és valószínűleg nem maradhatok itt örökre…

Leültem az ágyamra, átkulcsoltam térdeim és csak bámultam a semmibe. Első könnycseppjeim akkor eredtek el, mikor kintről meghallottam a veszekedést:

- Hogy tehettetek ilyet vele? Most biztos kellemetlen neki a helyzet! Minek kellett engem ilyen formában egyáltalán belekeverni?! Na, rendben… jó éjszakát!

- De… Daniel ez csak…

- Játék… persze, nektek! Neki nem hiszem. Inkább teher… kín…

- De…

- Nem, semmi de! Hagyjatok!

Most már patakzottak a könnyeim. Nagyon úgy tűnik, ő nem akarta, csak a hirtelen jött lendülettől nem volt ideje tiltakozni… Szörnyen éreztem magam. Az semmit nem számít most, hogy életem legjobb pillanata volt, mikor csókolóztunk. Elrontottam vele mindent… Megutált… Egy csődtömeg vagyok. Az sem érdekelt, hogy a párnám már kívül belül csurom víz, sós könnyeimtől… ha kell, úszómedencét csinálok a szobából… Lara biztos élvezné… legalább neki szerezzek örömöt… Óráknak tűnő percekig csak sírdogáltam és egy pontot bámultan meredten.

- Sophie! Kérlek, nyisd ki! Csak beszaladok és kihozom pár cuccom! Nem rontom tovább a levegőt, ígérem! – jött kintről. Felálltam. Erőm nagy része meglehetősen elhagyott, ezért lassabban ment a mozgás, mint egyébként. A szobában lévő tükör mellett elvánszorogva láttam duzzadt, pirosra sírt szemeimet és könnyáztatta arcomat… Nem volt szép látvány…

Elfordítottam a kulcsot a zárban. Molly, mint a szél, beszáguldott. Kiszedett a szekrényből egy komplett öltözéket, fogta a pizsamáját és a neszesszerét és hátára vette a táskáját. Nem nézhettem tétlenül.

- Molly! Mit csinálsz? – suttogtam erőtlenül.

- Hát, összeszedem a cuccaimat. A mai után nem hiszem, hogy szeretnéd, ha itt aludnék… - idegesen egyik lábáról másikra helyezte át testsúlyát.

- Molly! – kétségbeesetten motyogtam a nevét. Rémesen fáradtan éreztem magam, de elindultam felé, ő is így tett. Félúton találkoztunk és szorosan megöleltük egymást. Nagyon szükségem volt valakire, aki támogatott. Így ahogy voltunk, összegabalyodva, hátráltunk, majd ledőltünk az ágyamra. Kedves barátnőm vigasztalt, mivel megint elbőgtem magam… Valószínűleg most adtam ki magamból minden feszültséget. Oké, balesetem volt, de elvesztettem minden emlékem… aztán megismertem Daniel-t… ennek az elején rettentően örültem… az elején… most nem tudom… Mikor megláttam őt Miranda-val az olyan volt, mintha összefacsarodott volna a szívem. Azóta is megvan ez az érzés, csak most ezerszer erősebb…

 Már az ébrenlét és az álomvilág között lebegtem, mikor megmozdult mellettem Molly. Felpattantak szemeim.

- Aludj csak! Én még képtelen vagyok rá. Lemegyek a többiekhez. – tovább képtelen voltam figyelni csak száguldani a tudatlanság zöld mezejére…

Nem tudom biztosan, de mintha kicsit – vagy nagyon… - később, valaki leült volna az ágyra, mellém. Ezt onnan sejtem, mert köztudott, hogy álmunkban nem érzünk semmit, de akkor egy illat határozottan orromba kúszott. Egy nagyon kellemes illat, amit már ismertem, de ebben az állapotban nem tudtam igazán, honnan…

Aztán az a valaki megérintette arcom, végigsimított karomon. Elégedetten sóhajtottam egyet. Majd karokat éreztem a térdhajlatomon, nyakamon és eltűnt az ágy alólam. A rejtélyes személy próbált óvatosan vinni, de néha tudtam, hogy nem alszom, de túl kimerült voltam még a szemem kinyitására is. Később megint valami puhán találtam magam, a „szállítóm”, pedig szorosan mögöttem volt és legtöbbször az arcomat simította végig kézfejével. Egyszer pedig pillekönnyű ajkak lágy cirógatását éreztem számon, majd az éjszaka sötétsége, ebben a csendes, meghitt nyugalomban végleg elragadott.

Reggel a csintalan napsugarak keltettek. Miután nagy nehezen felültem, meglepődve tapasztaltam, hogy a szobámban vagyok… nem ezt vártam. Álom volt csupán minden? Csak a képzeletem vetítette nekem az érintéseket? Lelkesedésem jelentősen alábbhagyott. Nyílt az ajtó és Zoe kukucskált be a résen.

- Szia! Minden oké? Bejöhetek? – bólintottam. Leült mellém. Kezében egy gőzölgő bögre volt. – Remélem jól csináltam… tudom, hogy nem nehéz elkészíteni, de hátha mégsem olyan, mint a tiéd. – belekortyoltam. Az én jó öreg „aparecept” alapján alkotott vaníliás italom volt.

- Nagyon finom, köszönöm!

- Nincs mit. Gondoltam jól esne. És… ne haragudj a tegnapiért. Fogalmam sem volt, hogy ez az üvegpörgetős ilyen komollyá fordulhat… - a távolba meredt tekintete. – Szóval, kérlek, bocsáss meg! Nem akartam, hogy összevessz Daniel-lel… Molly-val… remélem, nem utálsz annyira nagyon…

- Zozi… téged nem lehet utálni… Az lehet, hogy nem jöttünk ki belőle rózsásan… Apropó… egész éjjel itt voltam, Zoe?

- Ömm… igen… miért is ne lettél volna itt? – kérdezte zavarodottan. – Nem értem, miért gondolod az ellenkezőjét…

- Rendben. Csak… áhh hagyjuk… - feltápászkodtam az ágyról, majd a szokásos reggeli teendők elvégeztével már teljes ”harci díszben” álltam újdonsült barátnőm előtt. A földszintre érve egy lélek sem tartózkodott a házban. - Molly? Merre bujkál? És…a többiek? Mindenki?

- Elmentek Dani-vel… valahova… valami elintézni valójuk van… nem tudom, nem mondták meg pontosan. – furcsának találtam, hogy pont nekik van közös „dolguk”, de rájuk hagytam… - Josh-ék a postára adnak fel pár levelet, Lucy az egyetemének írt egy fontos iratot. Anyud Lara-t vitte el a játszótérre. Hihetetlen, hogy a kis manónak milyen rábeszélőkéje van… vagy szimplán csak jól kiismerte anyucit… Végig hallgattam a prédikációját miszerint ő mennyi élményt vesztene, ha ezt most kihagyná… Hidd el… nem lehetett neki ellenállni… - egymásra mosolyogtunk… az én húgom.

Mi sem restelltünk kimozdulni a jó idő tiszteletére, ezért a reggelit egy kis kávézóban fogyasztottuk el. Volt alkalmam Zoe-t remekül megismerni és ennek kifejezetten örültem. Teljes értékű barátomnak neveztem ki. Ezt közöltem vele, erre ő csak legyintett, majd másfelé fordult… de nem bírta sokáig rejtegetni mennyire is örül ennek… Arcán végigszánkázott egy könnycsepp, majd a következő… Megöleltem, nem tudtam nem megtenni… Mikor felfedezte a nedvességet a kezére cseppeni, idegesen törölte le arcáról.

- Bocsi, csak nekem még nem mondott senki ilyet! Köszönöm!

Fizettünk, majd befordultunk az utcánk sarkára.

Lucy boldogan integetett nekünk az ajtóból. Josh épp a zárral babrált… Hiába, az én bátyám…

- Még egy film? – tudakolta Lucy, miközben a második adag popcorn is elfogyott, amit a tegnapi kudarcba fulladt alkalomra vettünk. Josh a kanapén terült el, rajta foglalt helyet, kényelmesen barátnője, így voltak összeölelkezve. Mi Zoe-val előttük fetrengtünk a földön, a puha szőnyegen. Még se anyáék nem kerültek elő, sem Molly-ék… nem tudtam eldönteni, kikért aggódjak jobban. Valószínűleg döntetlen ez az összehasonlítás…

Odakint időközben szép kis vihar kerekedett, ezért is féltettem annyira szeretteimet. A kis Lara ebben az időben gyalogol… Kinéztem újra az ablakon. A szél csak úgy lengette a nagy nyárfák ágait, amelyek készségesen hajoltak meg az időjárás akaratának. A járó-kelő emberek esernyőikkel vesződtek, ami kifordult a légáramlat miatt.

- Hát, kezdjünk bele még egybe… nem tudunk mit csinálni… Zoe kérlek, beteszed a filmet? Nem akaródzik lemásznom az én rögtönzött és tökéletesen pihe-puha párnácskámról!

- Te boszorkány! – majd megajándékozták egymást egy-egy édes csókkal. Nekem erről az én esetem jutott eszembe, ezért inkább megint az ablakot tűztem ki figyelmemmel, ami végre valami fontosat is rejtett magam mögött, mert megpillantottam anya és a kis pöttöm alakját, akik futólépésben közeledtek a házhoz.

- Sziasztok! Sziasztok! Sziasztok! – visította a kicsi. – Nézzétek, ma már nem kell fürödnöm. Hapszii. – tüsszentett. Mindenki elnevette magát, majd egy emberként kórusban elmormoltunk, hogy „egészségedre”. Erre neki támadt jókedve és sorra mindenkit megölelgetett. Utólag ugyan kiderült, hogy ez a kis tervecskéjének része volt, mivel mind vizesek lettünk általa, de elnéztük neki ezt a csintalankodást.

Lara tüsszentéskoncertet tartott nekünk, amit néhol megspékelt igazán extrém köhögésekkel.

- Kicsim, mondtam, hogy nem kellett volna a messzebb lévő játszóteret választanod! Egy szál vékonyka kis kardigán volt veled! – dorgálta meg anya, lányát. – Hadd nézzelek! – homlokára tette kezét.

- De mami! Audrey és Jade is ahhoz a helyhez lakik közelebb! Olyan jó volt találkozni a barátnőimmel! És… és tanárnéniset játszani… meg… meg felfedezőset…

- Igen drágám, örülök, hogy jól érezted magad, de azt hiszem lázad van! Irány az ágy! Nem kelhetsz fel most egy darabig! Legalább, míg a testhőmérsékleted lejjebb nem megy! – anyu beterelte Lara-t a szobába. Mi pedig utasítást kaptunk, hogy készítsünk egy forró kamillateát, amit fel is kínáltunk a kis hercegnőnek. Ízlett neki… hogyne ízlene… teleraktuk cukorral… Egy darabid úgy is ő fogja uralni a Taylor házat. Neki fogunk ugrani a „parancsaira”. Biztos vagyok benne, hogy ki fogja használni. Mosolyodtam el.

Kishúgom elszunyókált. Teljesen kimerítette ez a kis kiruccanás, ezért hagytuk pihenni. Inkább próbáltunk a képernyőre figyelni, ahol éppen egy bankrablás zajlódott, de egyszerűen képtelen voltam figyelni… nem érdekelt. Annál inkább Molly és Daniel távollétének oka… de mivel semmi ötletem nem volt ezzel kapcsolatban szépen lassan elnyomott az álom.

Mikor felébredtem a nagy zenebonára, épp mutatták a szereplők és közreműködők elolvashatatlan gyorsasággal száguldó felsorolását. Zoe-ra kaptam a fejem kérdő tekintettel. Szólnom sem kellett, megrázta fejét. Tehát nincsenek még itt…

- Ha még egy filmet betesztek, én már itt sem vagyok! – mosolyogtam, majd kiszemeltem a konyhát célpontként. Anya matatott valamit a pulton, aztán meghallottam a szipogását. Rögtön odasiettem hozzá.

- Mi baj? – odanyújtottam neki egy pár zsebkendőt.

- Semmi kicsim! Ne is törődj vele! Néha előfordul, hogy már nem bírom cérnával, de mindig helyt kell állnia egy anyukának! Nem igaz?

- Jaj, anyu! – majd szorosan a karjaimba zártam. – Segítek! Csak kérlek, mond el! – kérleltem.

- Először te… én annyira kétségbe voltam esve… mi lett volna, ha…

- Ne! – szakítottam félbe. – Erre már ne is merj gondolni! A lehető legjobban kerültem ki ebből a slamasztikából. Csak az emlékeimbe került… meg a karomba, amit nem sokára el is felejthetünk. Emiatt fölösleges aggódnod!

- Sophie, gondolj bele! Úgy megrémültem… de igazad van! Hmm… neked mindig igazad van! – elértem a célom: mosolygott.

- Természetesen! – adtam neki igazat. – Mi miatt akadtál ki még? – sóhajtott egyet.

- Lara… tudom, hogy ez még semmi, megfázás… de annyira féltem szegénykét. Még gyenge a szervezete…

- Ez a kis pöttöm mindent túlél… Taylor fajta – kacsintottam vígan.

- Ha rád ütött az biztos!

- Ez rád is igaz! Hisz túltetted magad apán. – éreztem, hogy ezt nagyon nem kellett volna… Lehunyta szemeit és nagyokat lélegzett. Azt szerettem volna, ha most rögtön megnyílik alattam a föld… Mennyi esélye is volt ennek?

 Aztán szép lassan rám nézett.

- Igen, ez rám is igaz! Megnézem Lara-t! Köszönöm drágám! – megpuszilt, de én képtelen voltam viszonozni a kedves gesztusát, mert megdöbbentem. Két okból kifolyólag. Az első: Úgy döntött végül mégis túlteszi magát rajta?! Anya?! Így lesz a legjobb, az igaz, de ilyen könnyen? Ő tudja alapon, ezt ráhagytam. A második már inkább zavart: Honnan tudom, hogy elváltak? Nem tapasztaltam, hogy ez úgy beugrott volna… Amióta anyát látom, azóta tudom, hogy apa és ő már nincsenek együtt… és ezt nem kilogikáztam, vagy megkérdeztem. Rejtélyes…

Felkaptam két doboz narancslevet, visszakuporodtam a földre és átnyújtottam az egyiket Zoe-nak. Nem telt bele sok idő, végre nyílt az ajtó…

- Oh, úgy látom itt az egész familia, szuper! – Daniel-t Molly követte a nappaliba és elkeseredésemre Mira… - Gyönyörű volt! Épp alkalomhoz illő! – majd felénk fordult, de sajnos nem nekem beszélt. – Zoe, kösz a tippet! – az említett csak megvonta a vállát.

- Mi gyakran járunk oda. – körbenéztem az arcokon, hátha valakin meglátom azt a zavarodottságot, amit éreztem, de tévedtem. Mindenki teljes nyugalommal ült, tisztában volt mindennel… kivéve engem… fantasztikus…

- Na… oké, beavatnátok engem is? Mert úgy látom csak nekem felejtettetek el, szólni… - majd felváltva belekezdtek:

- Hát, ha nagyon szeretnéd… vicc volt, persze, hogy megosztjuk veled is! – kacsintott Molly.

- Közösen elterveztük… - hagyta félbe a mondatát Josh.

- Már a helyszín is fix és szabad… - közölte Miranda.

- Bármennyi időre a miénk... – Lucy sem maradhatott ki a sorból.

- Mekkora buli lesz, apám… - Zoe lelkesedése határtalannak látszott. Kezdtek nagyon idegesíteni ezek a megkezdett, de be nem fejezett mondatok, amik számomra nem mondtak semmi konkrétumot… de elfelejtettem szóvá tenni, mert Daniel megmagyarázta:

- Jó messze innen, csodálatos kilátással, a természet gyönyörű ölében… mit szólsz? Sátor, buli, jó hangulat… a zajos nagyvárostól teljesen elszigetelt helyen… úgy tudom, szereted az ilyet, igaz? – az államat már így is a földről kellett felkaparnom, de aztán anya rátett még egy lapáttal:

- Igen, Sophie, ne nézz nekem így! Belementem! Nem kellett nagyon győzködni… beismerem eddig rettentően korlátoztalak titeket… Kell egy kis élet nektek is! – rám kacsintott… Az én tulajdon anyám, mikor kacsintott utoljára?! Itt egy kisebb tömeg a szárnyai alatt és tessék, teljesen átváltozik… - Na, de most jön ám a fekete leves… Megnéztem Lara-t és nem nagyon ment le a kis drágám láza… Nem tudok veletek menni… - mindenki szeme felcsillant, Molly és Zoe összecsapták tenyerüket a levegőben. – Oké, oké, ennyire ne sírjatok! – nevetett anya. – Sophie, benne lennél ebben a kalandban? – megcsíptem magam… de ez nem álom… ez álomszerű valóság…

 

Nos, remélem tetszett! :) Biztosan észrevettétek, hogy az utolsó gondolatokban a történet címe is előfordul… tudjátok mit szokott jelenteni… egy lezárulást :) A tanulás miatt nem biztos, hogy fogok tudni nektek határidőn belül hozni új fejezetet… bár mire való az osztályfőnöki óra? :D Vicc volt! ;) Meg most csak rá kell hajtanom… 8., olyan fura érzés :) De a lényeg az, hogy nem szándékozom befejezni, de nem ígérek semmit… remélem megértetek és emiatt nem megy el a kedvetek tőlem! :) 

Millió Puszi.

Rékaa.