18. fejezet - Különös kaland

Sziasztok! :) Most tényleg nem tudom mit is mondhatnék... eléggé furcsa részt fogtok olvasni, de azért remélem, hogy tetszeni fog nektek! (: Mindenki nagy bánatára mostmár véget ér az őszi szünet és hétfőtől dolog van... Én nagyon remélem, hogy mindenki kellemesen töltötte az idejét és feltöltődve, frissen kezd neki az új munkahétnek. Nem szaporítom a szót...

Kellemes olvasást! (: :

//Sophie szemszöge//

 

„- Szia, apu! – mosolygott a kislány és édesapja ölébe ült, aki a számítógépen dolgozott serényen. – Hogy vagy?

- Remekül Bogaram! Arrébb csúsznál egy picit kicsim, nem látom a monitort! – próbálta kávéját is óvni túlbuzgó lányától, nehogy a szőnyeget tarkítsa egy szép folttal.

- Tudod arra gondoltam, ha ma úgyis itthon vagy, játszol velem a kertben? – csillogott a gyermek szemecskéje. – Bonny-nak is hiányzol már! Olyan egyedül van odakinn, senki sem játszik vele… pont mint én.

- Drágaságom rengeteg dolgom van! Miért nem kéred meg Josh-t?

- Áhh… Hidd el, már próbáltam rávenni! Még azt is felajánlottam, hogy focizzunk, de azt mondta én béna vagyok ahhoz! Babázni meg nem hajlandó velem. – hajtotta le pici fejecskéjét. – Apu tényleg béna vagyok?

- Dehogy vagy az! Tudod ő kisfiú, te pedig kislány vagy. Az természetes, ha nem egy az érdeklődési körötök. Ne keseregj emiatt!

- Nem vagyok kislány… - forgatta meg gyönyörű tengerkék szemeit.

- Bocsánat! Te vagy apa édes nagylánya, akit imád! – puszilta össze a kacagó gyermeke pirosasan tündöklő arcocskáját.

- Akkor ez azt jelenti, hogy játszol velem, igaz? – rebegtette szempilláit. Tudta, hogyan kell levenni az embert a lábáról.

- Ez nem fog menni most, de amint kész leszek, csak veled fogok foglalkozni, ígérem! – kacsintott.

- Értem…

- Na… ne halljalak ilyen letörtnek! Addig is menj és játsz Bonny-val! Hisz a te kutyusod!  

- De, ugye utánam jössz a kertbe majd?

- Igen kincsem, mindenféleképpen! A szomszéd Mrs. Kingston minden nap háromkor jön haza a jógaórájáról! Látni fogom innen mikor a sarokra ér. Mire előkotorja a kulcsait és kinyitja az ajtaját én is itt leszek, és játszunk édesem!    

- Oké, apu! Az mondjuk fura, hogy az öreg nénitől függ, hogy ráérsz-e… de amíg szakítassz rám időt, addig semmi sem érdekel! – bújt hozzá szeretett apukájához, majd kiment a hátsóajtón a szabadba. Édesapja csak nevetve csóválta fejét.

A kis golden retriver könyökkutya boldogan ugrott a kislány nyakába és nyálazta össze.

- Jajj, Bonny elég! – kacagott vidáman. – Nézd, inkább hozd vissza! – teljes erejével elhajította a botot, ami mindössze pár méterre repült.

- Hát hugi ezt még gyakorolni kell! – röhögte ki kistestvérét bátyja. – Majd megtanítalak! Most mennem kell! Zack-kel kosarazni megyünk. Szia!

- Hahaha Josh!

Elment a kedve a további dobálozástól, inkább leült a fa tövébe, hátát a törzsnek döntötte és vett egy mély lélegzetet. Bonny is elterült mellette.

Tekintete a dolgozószoba ablakára tévedt. Látta, hogy apukája még mindig csak bámulja a képernyőt és lelkesen telefonál. Nem szerette volna ezt tovább nézni, ezért karba font kézzel, durcásan a megkerülte a fát és a másik oldalán csücsült le. Onnan viszont tökéletes rálátása lett a játszótérre, ahol a vele egykorú gyerekek visongatva fogócskáztak két beszélgető apuka körül körbe-körbe. Ez sem tetszett túlságosan neki.

- Hát, Bonny nekünk ez a sors jutott. – vakargatta a kiskutya fejét, aki nyüszített egyet. Nem értette miért nem játszik vele gazdija. Szájába vette a labdáját és a kislány elé tette. – Nincs kedvem hozzá… - hajította el a játékot. Minden dühe benne volt ebben a dobásban, aminek következtében sokkal messzebb szállt a kerek tárgy, mint azelőtt a bot. Ezt meglepődve tapasztalta.

A kutya ebből a hangulatváltozásból semmit nem vett észre, mivel azonnal a labda után iramodott és visszahozta a lánykának.

Egész jól eljátszottak, ez pedig kicsit elterelte a gyermek figyelmét az idő múlásáról.

- Szerbusz drága Sophie! Hogy vagy? – a kislány megfordult és Mrs. Kingston mosolygó arcával találta szemben magát. Kezdett elkeseredni.

- Csókolom! Én megvagyok… És Mrs. Kingston hogy érzi magát? – mondta letörten.

- Remekül… remekül gyermekem! Ez a jóga csodákat művel az emberrel! Egyszerűen úgy érzem magam, mint egy tollpihe! Megyek is elvégzem a délutáni tornagyakorlatokat! Viszlát édes lányom!

 - Csókol… áhh… már úgysem tetszik hallani… - sóhajtotta.

Azért reménykedett, hogy apukája betartja szavát, csak még húzza a cipőjét, vagy még nem vette észre a nénit…

Fel-alá sétált a kertben és közben énekelgetett. Bonny természetesen minden mozdulatát követte. Tetszett neki a gazdi hangja. Ezt víg vakkantásokkal adta a lány tudomására.

Majd ezt is megunta és inkább a hintakeretre kötött kötélen kezdett lógni. Tíz percig bírta, majd idegesen betrappolt a házba.

- Apa, megígérted! Mrs. Kingston már rég otthon nyújtja a berozsdásodott izmait! Már ha van olyan neki! Te pedig még mindig nem… - beért a dolgozószobába és a nagy halványzöld falak néztek vele farkasszemet. – Merre vagy? Apaaa! Válaszolj mááár!

- Kicsim, kicsim, ne üvölts! Mi a gond? – anyukája megállította az  ebédlő ajtajában.

- Hol van apu?  - kérdezte kétségbeesve.

- El kellett mennie. Munkaügy szívem. – simogatta meg hátát a kis szőkeségnek. – Mondta, hogy nagyon sajnálja, mert megígérte neked! Akarod, hogy én játszak veled? A pulyka már a sütőben, van egy kis időm drágám!

- Nem! Nem! Én csak apával akarok játszani! Egész nap arra vártam, hogy apu kész legyen a dolgával és a szomszéd vénasszony hazaérjen!

- Sophie, szépen beszélj!

- Nem érdekel! Hazudott nekem! Nem is szeretne velem lenni! Nem is szeret! – sírva rohant ki a házból. Nem figyelt édesanyjára.

A fa tövében térdére hajtotta fejét és úgy zokogott tovább. Sosem utálta édesapját úgy, mint abban a pillanatban. Nem foglalkozott azzal sem, hogy lassacskán besötétedik és hogy kezd nagyon lehülni a levegő. Csak itatta az egereket tovább, míg könnyek között el nem szundított. Álmában tovább sírt… „

 

Nem tudtam különösebben örülni annak, hogy visszakaptam még egy emlékem. Nem azért, mert ez egy szomorkásabb emlék, hanem mert hasonlóan érzek jelenleg, mint kisebb koromban. Itt vagyok összekuporodva a sötét erdőben egy mohás fa alatt és rettentően fázok. Haragszok, de egyben átkozom magam, amiért ilyen felelőtlenül elkószáltam. Daniel-ről meg nem tudom, hogy mit gondoljak.

Be kell valljam: szeretem. Ez most már egyértelmű, nem tagadhatom. De haragszok rá, mert néha úgy néz rám, mintha ő is ezt érezné, pedig barátnője van, akit mellesleg ki nem állhatok, de ez nem lényeg. Daniel elvben szereti… mert hogy ezt tényként még életemben nem tapasztaltam, az is biztos…

Most tulajdonképp miért is szántam magam arra, hogy eltévedjek az erdőben? Azért, ha jól emlékszem, mert Miranda a barátja nyakába borult a viszontlátás örömében… Én pedig teljesen feleslegesen kiborultam… ezek szerint nem sokat változtam kiskorom óta…

Rájöttem, semmi okom nincs haragudni senkire és nem kell féltékenykednem! Ha ő így akarja élni az életét, akkor csinálja!  Totális ünneprontó vagyok, pedig élvezni kéne a vakációnkat! Istenem, ha visszajutok mindent másképp fogok csinálni! Meg kell változnom és az „először gondolkodj, aztán cselekedj” elv szerint kell élnem! Most viszont nem tudom mit csináljak. Elvesztem…

A vér megfagyott ereimben, mikor a bokrok közül egy morgó hangot hallottam. Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam… bár tisztában voltam vele, hogy ez a testhelyzet nem akadály egy erdei vadnak. Képzeltben próbáltam nyugtatni magam, és a „Mi lesz, ha én most meghalok?” témájú gondolatokat igyekeztem kizárni az elmémből.

Az állat egyfolytában támadó hangot hallatott, nekem pedig megállás nélkül folytak a könnyeim. Megpróbálhattam volna felpattanni és meneküni, de valószínűleg nem jutottam volna messzire. Kockáztatni nem mertem… Hálát adtam az égnek, hogy egyáltalán tudtam értelmesen gondolkodni. Jaj Istenem, csak Daniel itt lenne velem! Ha láthatnám az arcát! Ha elveszhetnék fájóan gyönyörű tekintetében!

Felsikítottam, amikor az engem rettegésben tartó állat kijött a bokrok közül és megmutatta magát. Egy elbűvölő szürke - a hold fényében már-már ezüstösen csillogó – farkas állt tőlem tíz méterre és megállás nélkül vicsorgott. Csodálatos jószág volt…

Kicsit az állatkertben éreztem magam, annyi különbséggel, hogy most nem választ el minket egy üvegfal, és nem a gondozók hozzák neki az élelmet, hanem ő vadászik magának vacsorát. Jelenleg én lennék a kiválasztott. Ha nem egy ilyen helyzetben lennénk megtiszteltetésnek vehetném…  

Egy ideig csak állt ott egyhelyben és engem vizslatott  hatalmas korom fekete szemeivel, majd komótosan járkálni kezdett. Mindig közelebb és közelebb került hozzám. Reszkettem, mint a nyárfa levele. A farkas már mindössze három méterre volt tőlem és éreztem, hogy most már vége az idegölő sétájának és mindjárt cselekedni fog.

- Ne! Ne! Nem akarok meghalni! – üvöltöttem. Az állat erre tett még egy kört, így még kevesebb távolság lett köztünk.

- Sophie! Sophie! Beszélj, hogy halljam merre vagy!  - Igen! Igen! Ezt nem hiszem el, rám talált!

- Daniel itt vagyok, de kérlek ne gyere ide! Nem akarom, hogy veled is végezzen! Élj boldogan és ne felejts el engem! – kezdett elcsuklani a hangom, a könnyeim újra eleredtek. Bár minden vágyam az volt, hogy itt legyen mellettem, nem engedhettem, hogy ő is odavesszen!

- Ki ne találd, hogy nem segítek neked! – jött mellőlem a hang, ami nekem megnyugvást okozott és ami feldühítette a farkast, aki azonnal támadni akart.

- Ne! – karjaimat az arcom elé tettem védekezésképp, és imátkoztam, hogy Daniel-nek ne essen baja. Abban a két percben lepergett előttem életem pár „diafilmje”. Néhány számomra ismeretlen emlék. Az ötödik szülinapom gyertyaelfújása, az első borulásom a kétkerekű piros biciklin, mikor sértődötten ücsörögtem a sarokban, míg apáék Lara-t babusgatták. És még egyetlen egy: az utolsó pillantásom apa szemébe… Egy könnycsepp vágigszánkázott arcomon az utolsó emlék hatására. A legfélelmetesebb az volt, hogy apa minden emlékemben szerepelt…

Egy éles vonyítás visszarángatott a jelenbe. A látvány letaglózott. Egy másik, élénkbarna szőrű farkas nekiesett a ránk támadónak. Mintha csak minket akarna védelmezni. Visszafojtott lélegzettel figyeltem mi fog történni. Megfagyott a vér az ereimben mikor a szürke felülkerekedett és vicsorogva közeledett felénk.

Sokkot kaphattam, ahogy észrevettem Daniel mit tervez, de a kezem nem engedelmeskedett, pedig meg kellett volna állítanom. Elém állt és védelmezően kitárta karjait. A farkas már éppen rá akarta vetni magát, de az utolsó pillanatban a barna jószág belökte őt a a bokorba, ahonnan ez az egész őrület kezdődött. A két vad csatája immár messzebbről hallattszott. Megnyugodtam, de még nem teljes mértékben.

Dani a karját fogva fordult hozzám.

- Hadd nézzem! – kétségbeesve kerestem szememmel a sebét, amit másik kezével takargatott.

- Hagyd, semmi komoly. – állítását megcáfolva arcán a fájdalom jeleit véltem felfedezni.

- Látom, hogy fáj! Kérlek engedd, hogy megnézzem! – végre engedelmeskedett.

Az alkarján volt egy mély vágás, de ennél többet nem voltam képes megállapítani. Totális zavart éreztem belül. Nagy hatással voltak rám a történtek.

- Gyere, menjünk vissza!  - egyfolytában pislogtam, nem akartam többet sírni. Nem néztem Daniel-re sem, nem lett volna jó, ha ilyen idegroncsként lát.

- Sophie… már vége! Semmi gond! – itt pattant el a már amúgy is vékonyka cérna. Heves zokogásban törtem ki. – Na, gyere ide! – a karjába zárt. Lehet, hogy túl erősen szorítottam, de nem tudtam uralkodni magamon. Illata valamelyest megnyugtatott.Lehunyt szemmel sírtam tovább az ölelésében, míg ő simogatta hátam. Nagyon nem volt kedvem még egyszer összefutni egyetlenegy farkassal sem.

- Men…jünk. – vacogtam. – Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor lehajolt. – Ne… nem! Ne…hogy felve…gyél! – a térdhajlatomhoz nyúlt. Nem hallgatott rám. Inkább hátráltam két lépést.

- A térded is remeg annyira fázol! – erősködött.

- Kérlek Daniel, menjünk! Én… - sóhajtottam. – félek… - hajtottam le a fejem és egy fűcsomónak szenteltem figyelmem. Éreztem, hogy közelebb jött.

- Félsz még? – kérdezte.

- Igen, hogyne félnék! Az a farkas olyan hatalmas volt!

- Ne gondolj arra az állatra többet. – még közelebb jött. Nem voltam hajlandó ránézni. Kezeit derekam köré tekerte. – És most? Félsz még?

Nem akartam hazudni sem, de a teljes igazságot nem mertem bevallani.

- Kicsit igen… - kíváncsi lettem mit akar kihozni ebből a helyzetből, ezért próbáltam jól játszani a szerepem.

- Na… még mindig? – felemelte államnál fogva az arcom és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Egész közel hajolt az arcomhoz. Kezdtem elveszteni a fonalat… - Vannak még farkasok a szemed előtt?

- Nem tudom… - a következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy az én fagyos számat próbálja felmelegíteni igazán kellemes módszerrel. Pont olyan hatással volt rám ez a csók is, mint legelőször. Képtelen lettem volna nem viszonozni. Ez most jobban esett, mint egy forró csoki, belülről átmelegített. – Ne kérdezd meg! – ő csak önelégülten vigyorgott. – Merre kell menni?

- Talán… én… - idegesen túrt a hajába.

- Na… ne… nem tudod?

- Pontosan nem. De ha talán erre kezdenénk…

- Mi?! Nem, nem fogok a sötét éjszakában kóborolni, értetted? – vágtam a szavába. – Daniel, ha már a keresésemre indultál, akkor arra is gondolhattál volna, hogy valahogy vissza is kéne jutni, nem igaz?   

- Abban a pillanatban nem az érdekelt, hogy megfontoltan döntsek! Az Istenért minden gondolatom az volt, hogy megtaláljalak! – emelte fel hangját. Kicsit meglepett, de a szívem tájékán valami kellemes melegséget éreztem.

- Ne haragudj! Te végig olyan kedves voltál velem, én meg mindent elszúrok! És szuper, már megint sírok! Nem lehetek ilyen gyenge!

- Nem vagy gyenge! Igenis bátor vagy! A legbátrabb csaj, akit valaha láttam! – édes volt, ahogy vigasztalni próbált.

- És Zoe? – incselkedtem.

- Zoe is ott van a nyomodban, de nekem te vagy a „leg”… - vett egy mély levegőt. Aztán felnyögött a fájdalomtól.

- Tényleg ideje valamerre mennünk, mert a kezedet meg kell vizsgálni! – kezdett megint hideg lenni… -  Gondolkodjunk csak… tűz… ez az! A többiek biztos gyújtottak tüzet! Gyerünk, induljunk el arra, és ha világosságot látunk, akkor már tudni fogjuk merre van a tábor!

- Várj! – állított meg. – Nagyon sötét van! Add a kezed! Nem akarom, hogy elveszítsük egymást. – bólintottam. Összekulcsolta ujjainkat. Rettentő jó érzés volt.

Ám még mielőtt elindulhattunk volna az egyik fánál észrevettem egy barna szempárt.

- Dan… a fánál! – nyeltem egyet. Mintha csak tudta volna, hogy leleplezték, előjött rejtekhelyéről. Az a barna farkas volt, amelyik szembeszállt a szürkével. Furcsa érzésem volt, mintha ő a barátom lenne, nem féltem tőle. Elengedtem Daniel kezét és előre léptem, de ő visszahúzott magához.

- Mit csinálsz? Nem tudhatod milyen szándékkal van itt.

- Érzem, hogy nem fog bántani! – belenéztem a féltő kék szemekbe. Bólintott, majd már nem éreztem karokat magam körül.

Előre léptem az állat irányába. Ő is előrébb jött. Elülső bal lába sérült a harc során, sántított. Mikor már nem volt köztünk nagy távolság, szép lassan, megfontoltan kinyújtottam a kezem, és megsimogattam a fejét. Szemát lehunyva jólesően nyüszített.

- Nagyon jól csinálod! – mosolygott Daniel.

A farkas két fa között megállt és mintha jelezni akarna, a fejét oldalra fordította.

- Szerinted is segíteni akar? – ráncolta homlokát Dan.

- Egyértelműen üzent valamit… Kövessük! – adtam ki a parancsot.

Nehezen hittük el, hogy a táborhelyet látjuk a távolban úgy tíz perc gyaloglás után. Az állat megállt.

Még egyszer odajött hozzám, és megsimogattam a bundáját.

- Köszönjük szépen! – lehet, hogy nem értette meg – bár már abban sem voltam biztos - de nagyon hálás voltam neki, amiért ma kétszer is  megmentett minket. Daniel arcán is hasonló érzelmet láttam.

Még egy utolsó pillantást vetett ránk, majd elfutott.

- Na, Sophie-m, megint „itthon” vagyunk! – nevetett.

- Mi olyan vicces?

- Hát… ezt nekünk senki nem fogja elhinni! Komolyan, mintha valami mesébe lettünk volna, vagy egy képregényben!

- Nem is fogjuk elárulni senkinek Bonny-t!

- Bonny-t?

- Tudod, az egy igazán szép állatnév. – mosolyogtam őszintén. –A mi titkunk? – kérdeztem.

- A mi titkunk! – ölelt meg ma már sokadjára, nekem pedig minden rózsaszínűvé változott. – Nézd! – mutatott felfelé. Megfordultam, ő pedig átkarolta a nyakam. Egy gyönyörű hullócsillag suhant el az égen éppen abban a pillanatban. Belesuttogott a fülembe, ezzel elérve, hogy jóleső borzongás fusson végig rajtam. Nem számított senki és semmi, csak Ő és én. Mi. – Tudod mit kell ilyenkor tenni…

- Kívánni… - lehunytam a szemem. „Bárcsak ez a pillanat örökké tartana…”