4. fejezet - Az ismeretlen

//Josh szemszöge//

Hihetetlen, hogy megyünk Amerikába! Sophie arcáról le sem lehet törölni a vigyort. Én is mérhetetlenül boldog vagyok. Még a kis Lara is mosolyog, mert mindenkit így lát.

Sophie elment vásárolni, anya a kicsit eteti a konyhában, én pedig még mindig nem akarom elhinni, hogy az a sok bőrönd, ami itt a nappaliban van, arra vár, hogy útra készen telepakoljuk őket.

Drága húgomról tudni kell, hogy nem az az „egészállónapképesvagyokvásárolni” típus. Igaz, hogy még csak egy szűk órája ment el, de nekem akkor is furcsa.

Csrrr…csrrr… - a mobilom. A kijelzőn Sophie neve állt.

- Szia, Spohie! Mi újság?

- Halló? A nevem Daniel Stephen. Sophie bátyjával beszélek? – egy idegen férfihang szólt bele a telefonba. Kezdtem egyre jobban ideges lenni.

- Ki vagy te? És miért van nálad a húgom telefonja?! – szinte már kiabáltam.

- Nyugodj meg kérlek! Elmagyarázom! – komolyan gondolhatta a dolgot.

- Azt nagyon remélem öcskös! Ha bármit csináltál Sophie-val… - nem folytattam, mert nem tudtam biztosra, hogy ő az „elkövető”, lehet, hogy pont ő a „megmentő”, ezért ezt későbbre tartogattam, ha tényleg tett valamit testvéremmel. Erre a kijelentésre már anya is bejött a szobába, és megdöbbenve nézett vissza rám.

- A húgod kórházban van. Apámmal hazafelé jöttünk kamionnal, akkor történt a baleset. Elkísértem a testvéred a kórházba és itt is maradok, hogy személyesen is bocsánatot kérjek tőle! – az „apámmal” kifejezésnél mintha kissé elcsuklott volna a hangja, de a következő mondata tudatta velem miért volt ez. - Édesapám életét vesztette a tragédiában. – hangja itt szomorúbb lett, mint az előbb volt és egy mélyet sóhajtott.

Ne! Nem, ez nem történhetett meg! Nem vagyok képes felfogni… Miért? Ha nem engedlek el egyedül vásárolni, ha én vezettem volna… Miért pont te?! Annyi „ha” és még több „miért” … Mikor minden rendben jött, mikor a kedved is sokkal jobb lett, mikor elérted a célod, és utaztunk volna. Jajj, drága hugicám, csak rendbe jöjj, minél hamarabb! Bármit megtennék, hogy az idő kerekét visszapörgessem, és megakadályozzam ezt a szörnyűséget!

- Halló! Ott vagy még… öö – telefonon keresztül is érzékeltem, hogy ő is rettentően sajnálja, hogy ez történt, és ő már nem kaphatja vissza családtagját, nekünk meg még rengeteg esélyünk van erre.

- Josh Taylor! Sajnálom, ami apáddal történt! Máris indulok a kórházba! – ezzel letettem, és indultam volna, ha nem találom magam szembe, egy aggódó anya tekintetével.

- Sophie kórházban van, nekiment egy kamion a kocsijának. Én most odamegyek, és megtudakolom az állapotát! Kérlek, ne ess pánikba, és maradj itt Lara-val! Minden rendben lesz! – azzal adtam egy-egy puszit neki, és kisebbik húgomnak, és a kórház felé vettem az irányt.

- Jó napot! Merre találom Sophie Taylor-t?

- Egy pillanat, megnézem! … a 123-mas kórteremben.

- Köszönöm!

A szobádhoz érve egy körülbelül 17 éves fiú jött ki az ajtón, és kezet nyújtott, én elfogadtam.

- Biztos te vagy Josh! Én Daniel Stephen. – Szomorkásan köszöntött.

- Igen, én vagyok. Sophie? Hogy van?

- Kómában fekszik. A koponyája megrepedt, és egy karja eltört. Én úgy sajnálom, Josh!

Kómában fekszel… ki tudja, mikor fogsz felkelni… és hogy fel fogsz-e egyáltalán… de erre gondolni sem fogok, mert erős lány vagy Sophie, és mert mindig eléred, amit akarsz, nem hagyom, hogy feladd!!

- Bemegyek hozzá! Aztán haza, tájékoztatom anyát a fejleményekről. Te… ?

- Én maradok! Úgy sincs kihez hazamennem. Anyukámat, már 10 éves koromban elvesztettem. Egy nővérem van, Lucy, de róla már majdnem másfél éve nem hallottunk semmit.– a cipőjét kezdte tanulmányozni, mintha olyan érdekes lenne. Nem tudtam átérezni, amin most ő keresztülmegy, de megpróbáltam együtt érezni vele. Szegény pasasnak igazán nagy vesztesége van, a családja gyakorlatilag megszűnt. Támogatásra van szüksége. Mellette fogok állni!

- Rendben. Akkor később még találkozunk! – beléptem a magán kórterembe… ezt is Daniel intézte el… majd megpróbálom neki meghálálni.

Ott feküdtél a betegágyon, mindenféle csövek lógtak ki a testedből és rá voltak kötve gépekre. Ezt a látványt egy életre megjegyeztem, hogy ettől óvjalak meg mostantól. Leültem az ágy mellet lévő székre és megfogtam hideg kezed.

- Minden rendben lesz, de ahhoz fel kell épülnöd! Folytatnunk kell az „újraegycsalád” projektünket! Sophie, nélküled nem tudom ezt kivitelezni. Te vagy a család mozgatórugója. Most visszamegyek anyuhoz, nagyon aggódhat! Hallod, hugica, nagyon gyorsan gyógyulj meg nekem!

Homlokon pusziltalak, és kiléptem a szobából. Dan egy padon ült, a szobádtól nem messze. Odamentem hozzá.

- Köszönöm, Dan! Mindent köszönök, amit Sophie-ért tettél, hogy itt vagy vele, a szobát… Ha valami van, szólj bátran, mindenben támogatlak!

- Hé, nincs mit! Természetes! Sophie még így is csodás lánynak tűnik, nem érdemel ilyen sorsot, amiben csak tudok, segítek neki. – nagyon furcsán hangzott ez egy fiú szájából számomra… eddig is tudtam, hogy egy belevaló csaj vagy… valahogy nem akartam, hogy ezt más is észrevegye, bevallom őszintén, féltelek… persze tudtam, hogy eljön, majd azaz időszak amikor, lesz egy barátod… de még ráér… tudom, nem dönthetek helyetted… nem is szeretnék. Persze ez még egyáltalán nem biztos, hogy Daniel ilyen érzelmeket táplál irántad, ez még nevetséges… Mindegy, ez most nem számít… csak az, hogy meggyógyulj. – és köszönöm Josh, ez sokat jelent nekem!

- Ugyan, ennyit megérdemelsz, azok után, hogy mi történt veled! Akkor én most megyek, nem sokára benézek. – óvatosan hátba veregettem és még láttam, hogy bemegy a szobádba.

Még találkoztam a főorvossal, és megerősítette eddigi tudásomat állapotodról.

Az autóban ülve tárcsáztam anya számát. A második csörgésre fel is vette.

- Szia, fiam! Mi újság? Hogy van Sophie? Ugye, minden rendben? Hamar felépül? – anya aggódott, rettentően aggódott.

- Nyugodj, meg anyu! Sophie… Nos, ő kómában van, eltört az egyik karja is…de ne félj, fel fog épülni! Az orvosok is azt mondják, hogy csak idő kérdése, és ő megint a régi lesz! Nem sokára otthon leszek!

- Te jóságos ég! ... Kómában?? Ez..ez szörnyű… - majdnem sírva fakadt, de türtőztette magát. - Hogyha az orvosok azt mondják, biztos úgy lesz! Úgy sajnálom szegénykémet! Oké, siess haza! Szia!

- Szia!

Beugrottam a közeli boltba, valami vacsoráért, és, hogy Daniel-nek is vigyek valami ennivalót, ha már annyit virraszt melletted! Nagyon rendes fiúnak tűnik… de még nem ismerem annyira, hogy megbízzak benne, remélhetőleg idővel, ez változni fog.

Hazaérve, a vásárolt dolgokat elpakoltam a konyhába, hallottam, hogy anya valakivel telefonál a nappaliban. Nem kellett volna, mert illetlenség, de hallgatózni kezdtem.

- Igen ma reggel történt… köszönöm … ez sokat jelent … átadom … biztos örülni fog, ha megtudja … rendben, menj, ha menned kell … Szia! … és: Még egyszer köszönöm Nick! …

Nick…… csak ez a név járt a fejemben…