2. fejezet - Igyekezet...

- Brrrrr…Brrrr – légyszi, hagyd abba, bármit megteszek, csak hagyd abba!

- Brrrrr…Brrrr – idegesen nyomtam le ébresztőórámat, s keltem ki az ágyból.

Egyből a naptáramhoz léptem, s lehúztam a mai nap kis négyzetét. Május 7-e van. Kinéztem az ablakon, és meglepődve tapasztaltam, hogy Londonhoz képest kisütött a nap. Na... legalább ez a nap annyira nem lesz borzalmas …annyira. Felvettem egy térdig érő farmert és a kedvenc pólómat, és lemasíroztam a lépcsőn.

- Jó reggelt kincsem! – anya hangja köszöntött először ezen a mai napon.

- Nektek is! – kissé kedvetlenül szóltam vissza, tudom, hogy pedig most kedveskednem kéne, hogy mégis elengedjen minket, de ez nehezebbnek bizonyul, mint gondoltam.

- Elrabolhatlak egy percre Sophie? – Josh kissé nyers kérdésére csak bólogatni tudtam.

Átmentünk a nappaliba, és leültünk az egyik kanapéra.

- Ugye tudod, hogy miben állapodtunk meg? Meg kell mutatnunk anyának, hogy elég érettek vagyunk, arra, hogy el lehessen minket engedni. Tehát legyél szíves anyának mindenben segíteni, Lara-ra vigyázni, meg mit tudom én, bármit megcsinálni, amit kér.

- Nem várhatod el, hogy a szolgája legyek!- kissé idegesebb volt a hangom, mint kellett volna.

- Én nem ezt kértem, te is jól tudod, csak adj neki időt… nem fog elengedni, ha rögtön ajtóstul rontasz a házba.

- Ez ugyanúgy a te dolgod is, úgy beszélsz róla, mintha te nem akarnál velem jönni, csak úgy engedne el, ha velem jössz! – kétségbeesve szorongattam az ölemben lévő párnát. Nem veszhetek össze az egyetlen emberrel a családomban, akit érdekel, mi van velem, mi jó nekem!

- Josh, én sajnálom, csak mostanában annyi feszültség van bennem… és annyira áhh ... – most már nem zavartattam magam, tudom, hogy gyerekesen viselkedtem, de elbőgtem magam.

-Shh, Shh, hugi én nem haragszok, na, gyere ide!

Odahúzott az ölébe, és mint a kisbabát elkezdett ringatni.

- Gyerekek, mit szólnátok, ha holnap elmennénk…- ekkor lépett be anya a nappaliba és megdöbbenve figyelte ölelkezésünket és könnyektől csillogó szemeimet. – Jézusom, Sophie, mi baj van kicsikém?

- S..s..emmi- szipogtam.

- Bármi is az megoldjuk, együtt hidd el! – maga a megtestesült optimista édesanya, ha tudná, hogy rajta múlik minden, egy beleegyezésétől minden megoldódna… édes álom, de megpróbálni meg lehet.

- Na, én megyek, mindjárt elkések a suliból. Szia Sophie, szia, anya! – azzal Josh adott egy puszit az arcomra és bátorítólag megszorította a kezem. Anyának is adott egy puszit és kiment a szobából, majd egy ajtó csapódás tudatta velünk, hogy elhagyta a házat.

- Jajj édes fiam hányszor mondtam, hogy ne csapd be azt az ajtót! Na Sophie, mondd el mi bánt! – majd leült mellém és átkarolta a vállam.

- Anya neked sosem jut eszedbe apu? – lehajtott fejjel kérdeztem meg ezt az aprócska kérdést, aminek nagy jelentőségteljességet szántam. Anyu csak sóhajtott egyet, és szemei kicsit szomorúbb érzelmeket tükröztek.

- Sophie, tudom, hogy hiányzik neked Nick, de annak az időszaknak vége… az már nem jön vissza, az már a múlt…- anya hangja itt elcsuklott, és a semmi mást nem vettem észre benne csak szomorúságot. Két év óta először kérdeztem apuról őt. De ezek szerint neki is hiányzik… de akkor tudnám miért váltak el. Lehet, hogy más oka volt, nem az hogy már nem szerették egymást? Nekünk legalább is sosem mondták, hogy miért teszik… mi csak a veszekedéseket hallottuk és azt, hogy anya kijelenti, hogy költözünk.

Beszélgetésünket Lara sírása szakította meg. Anya felszaladt az emeletre, hogy lehozza a kis csöppséget.

- Na, jól van, semmi baj, itt vagyok édesem. – csitítgatta.

Aztán a telefon kezdett el csörögni. Kezdtem úgy érezni, minden és mindenki összeesküdött ellenünk, és a tervünk ellen.

Elvettem Lara-t, míg anya telefonálni indult. Hihetetlen, milyen édes a kis húgom, és hogy én mennyi időt töltöttem felesleges dolgokkal, ahelyett, hogy kiélvezzem, hogy van egy picike testvérem. Rám mosolygott azzal az óriási, tengerkék szemével és én elolvadtam. Már nem sírt, megnyugodott a karjaimban. Ez felemelő érzés volt. Anya visszajött a telefon mellől és meghatódva figyelte a jelenetet.

- Ki volt az?- kérdeztem.

- Csak Nina, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem egy csajos estét tartani, de nem fogadtam el az ajánlatát, nem hagyhatom felügyelet nélkül Lara-t.- szégyellte magát, hogy legjobb barátnőjét hanyagolnia volt kénytelen mostanában. Nekem pedig itt volt a lehetőség:

- Én szívesen vigyázok rá! Így is alig vagyok vele! Éreznie kell, hogy van egy nővére, akire a későbbiekben is bármikor számíthat majd! – boldog voltam, és nem csak azért mert a tervem egyik fele, miként segítek anyának teljesülni látszik, hanem azért is mert a kistestvéremmel töltöm az estét.

- Megtennéd nekem? Biztos, hogy nem teher? Bírni fogsz vele? Nem muszáj elmennem kicsim. Annyira örülök, hogy mosolyogsz! – megint meghatódott, mint nem sokkal ezelőtt. Sarah, aki mindenki előtt keménynek mutatja magát, a válás után sem ejtett nyilvánosan egy könnycseppet sem… persze azt nem tudja, hogy én hallottam azért, hogy éjszaka sírdogált, most meghatódva tekintett le rám.

- Persze, ez a kis apróság annyira aranyos és szeretetre méltó, kár lenne egy ilyen lehetőséget nekem elszalasztani, örömmel vigyáznék rá!

- Köszönöm aranyom! Jövök neked eggyel! Majd gondolkozz, mit szeretnél! – rám kacsintott, és megpuszilt mindkettőnket és újra tárcsázta Nina-t.

Hajhaj ... ha tudná, mit szeretnék igazán… de eldöntöttem nem fogom ma megkérdezni!

Még beszélgettünk egy fél órát, ez az anya lánya beszélgetés már nagyon hiányzott. Igazi barátnőként tekintettem most már Sarah-ra, akivel bármit meg lehet beszélni és ráébredtem, hogy anya nem is olyan borzasztó ember, sőt egy remek szülő… csak egyetlenegy témáról nem hajlandó mondani semmit… apa.

Egész este vigyáztam Lara-ra, igazán megszerettük egymást. Nem csodálom, ha eddig úgy érezte nincs testvére, hiszen önző módon csak a saját szomorúságommal törődtem... abba nem gondoltam bele, hogy a többieknek is ugyanolyan rossz, de mostantól a hugom mellett állok, és több időt fogok vele tölteni Lefektettem a kis manócskát, aki rögtön el is aludt.

Halottam az ajtó nyílását, majd Josh köszönését.

- Szia, Sophie! - mondta.

- Szia, bátyus! – suttogtam, és Josh rögtön vette az adást.

Elmeséltem a reggeli történéseket anyával, és tesóm gratulált, hogy sínen vagyunk!

- És te miért jöttél ilyen későn? – kérdeztem.

- Hoztam egy kis meglepetést anyának! Nézd! – elém rakott egy papírba csomagolt valamit. Kibontottam, egy üveg delfin volt, pontosan olyan, mint amilyet kisebb korunkban Josh-sal eltörtünk, mert kergetőztünk a házban, és pontosan olyan, mint amilyeneket anya imád, és gyűjt.

Elmosolyodtam és Josh is mosolygott. Ha anya nem is dönt úgy a végén, hogy elenged minket, akkor is ez az egész ötletünk és megvalósítási kísérlete alatt nagyon megkedveltük egymást, és egy csapattá kovácsolt minket.

Mielőtt lefeküdtem volna, szembe tűnt, hogy a mobilom egy SMS érkezését jelzi. A kijelzőn a legjobb barátnőm neve állt. Gyorsan meg is néztem az üzenetét:

Szia, Sophie-m! Annyira hiányzol, a napsütés is még mindig rád emlékeztet. Nos, a heti helyzetjelentés: Képzeld, végre sikerült megvalósítani a régi tervünket, miszerint Tom és Kate összejöjjön. Hányszor próbálkozott be nálad, megszámolni se tudom! Míg Kate fülig szerelmes volt belé! Most már ezen nem kell aggódnunk! Olyan rossz, hogy nem te ülsz mellettem, és nem beszélünk mindennap, mint régen. Remélem jól vagy! Itt minden oké, leszámítva, hogy nem vagy itt. Na, megyek, mert Lilly addig nem fog békén hagyni, míg el nem viszem a játszótérre. Puszil, Ölel: Molly.

Igen, ő az én legjobb barátnőm, le se tagadhatnám. A kistestvére sem változhatott sokat, régebben is mi vittük le a játszótérre Molly-val. Azt senki sem tudta nekünk megtiltani, hogy hetente ne írjunk egymásnak. Mindig tartotta bennem a lelket, és én is örök támogatója voltam. Nagyon hiányzik…

Gyorsan visszaírtam neki, és reméltem, hogy ott Floridában, nincs még nagyon késő. Jobban nem is zárulhatott volna a mai napom.

Nyugodtan hajtottam álomra fejem, és vártam az újabba nap rejtelmeit.