3. fejezet - Mikor minden kirakós darab passzol, igen... akkor jön a sors

Meghoztam a 3. fejezetet! Dorci kedvéért egy nappal korábban! (L) :) Jó olvasást!

Másnap korán reggel keltem, reggelit készíteni anyának. A kedvencét csináltam: juharszirupos palacsintát, egy pohár citromos teával.

Valaki óvatosan nyitotta ki a bejárati ajtót. Josh állt a küszöbön egy hatalmas fehér liliom csokorral.

- Ez gyönyörű! – csak ennyit tudtam hozzá fűzni.

- Hát persze, hogy az! Mit vártál tőlem?! - ördögien vigyorogva és felvont szemöldökkel mondta mindezt, én odamentem mellé és játékosan beleboxoltam a vállába. – Hugica, kész van a „meglepireggeli”?

- Ó, igen, kész van bátyuska! Látom, nem maradhat el nálad a reggeli csipkelődés sem! – mosolyogtam. Egy tálcára raktam mindeközben az ennivalót. Mi van, ha anya már most tudja, hogy miben sántikálunk?! Ha már most tudja mit fog erre válaszolni?! Olyan megmagyarázhatatlan érzésem van… nem tudnám megmondani mivel kapcsolatban, de ma történni fog valami rossz… nagyon erős ez az érzésem…

- Hogy is maradhatna?! Sophie, minden rendben? Hirtelen olyan más arckifejezésed lett… olyan bánatos és kétségbeesett… - odalépett mellém és megfogta a kezem… - Mondtam valami rosszat? Vagy történt valami, míg nem voltam itthon?

Elmondjam neki? Nem voltam biztos benne, hogy meg kéne vele osztani legújabb felfedezésemet, de nem szerettem volna, ha téves feltételezéseket tesz. Végül úgy döntöttem beavatom őt is.

- Nem, nem mondtál semmit, és nem is történt semmi. Csak olyan furcsa érzésem van… valami történni fog ráadásul még ma, valami nagyon rossz… lehet, hogy a tervünkkel kapcsolatban…

- Azzal biztos vagyok benne, hogy semmi rossz nem lesz! Felejtsd el ezt az egész érzetet! Nem fog történni semmi Sophie! – annyira aranyos volt, hogy nyugtatni próbált, hogy már nem is izgultam. Hálául szorosan odabújtam az oldalához.

- Na, oké lepjük meg anyát egy kicsit! – majd rám kacsintott, én pedig felkacagtam.

Fogtam a tálcát, ő pedig a csokrot és az üvegtárgyat és felmentünk a lépcsőn, anya szobájának ajtajához, majd óvatosan benyitottunk… Persze anyukánk szeme rögtön felpattant és meglepett csillogás tükröződött benne.

- Jó reggelt anyu! – egyszerre köszöntöttük.

- Nektek is gyerekek… szebben nem is kezdődhetett volna a reggelem! – boldog mosollyal ajándékozott meg minket.

- Ezek a tieid! – Josh odaadta a delfint és a virágcsokrot. Anya gyanakvó pillantással végigmért minket… valamit sejthet, mivel ilyen meglepetéssel normális esetben nem szoktunk készülni.

- És mivel érdemeltem ki ezt a fajta bánásmódot? – próbálta elviccelni, de érződött a hanglejtésén, hogy tényleg érdekelné, de meglepően nyugodt volt… talán beigazolódott a sejtésem, és tényleg tud valamiről?!

- Hát… - próbáltam valami elfogadható válasszal előrukkolni – mert… remek anya vagy! – ez még nekem is furán hangzott… de remélem a hangomból nem lehetett erre következtetni.

Hitetlenkedve megrázta fejét és mosolyogva elvette mindkét ajándékát, majd a csomagolópapírt eltávolította, és a szája is tátva maradt a meglepetéstől.

- Ez… ez olyan, mint amit régen eltörtetek? Ez gyönyörű, köszönöm. És a virág… ez a kedvenc virágom… egyszerűen csodálatos! – majd félretette az ajándékait, és én elé raktam a reggelijével megrakott tálcát. – Köszönöm szívem, hmm… a reggeli, amit annyira imádok… ez nekem nagyon gyanús, ugye tudjátok?

Bennem pedig meghűlt a vér. Még nem nagyon gondoltam bele a 2 lehetőségbe, amit ha megkérdezzük, hogy elmehetünk-e válaszolhat… Nos, ha igen…akkor én leszek a legboldogabb a világon, és ő pedig a legjobb anya…bár mindig tudtam, hogy ő az…azt a tényt leszámítva, hogy gyakorlatilag el vagyunk tiltva az édesapánktól. Ha pedig nem… akkor, vagy megint belesüllyedek a „depressziómba”, vagy addig küzdünk, amíg nem érjük el, amit akarunk, mert abban biztos vagyok, hogy elfelejteni képtelen leszek.

- Na, gyertek ide! – leültünk mellé az ágyra és ő átkarolta mindkettőnk vállát. – Mondjátok el nekem, mire van ez az egész? Mit szeretnétek annyira?

- Nos, anya igen van egy dolog, amit szeretnénk, és ami boldoggá tenné Sophie-t is és…- nem hagyhattam, hogy Josh kerüljön helyettem bajba, ha nem jól sül el ez az egész…

- Ne Josh… hagyd, én akarom annyira, én fogom elintézni, nem fogsz miattam bajba keveredni! – hangom fenyegető helyett… inkább szomorkás lett, egyre inkább hittem a kudarcban, persze mindez még alaptalan volt.

- Gyerekek, valaki beavatna engem is? Senki nem kerül bajba! Mindent meg tudunk oldani! Mindenben segítek nektek, ez a dolgom! – bíztatóan megsimogatta a hátamat, és én erőt gyűjtöttem és feltettem a kérdésemet:

- Rendben… Szeretnénk … - lehajtott fejjel suttogtam ezt a két szót: - Meglátogatni apát!

Vártam a kitörését, azt, hogy, mégis hogyan gondoltuk ezt, de egyik sem jelentkezett, ehelyett csak egy halk sóhajtást hallottunk.

- Nagyon haragszol? – kérdeztem bátortalanul, és már bántam, hogy elrontottam ezt az idilli reggeli hangulatot.

- Nem, dehogyis rátok? Tudtam, hogy eljön ez az idő is… hogy látni szeretnétek az apátokat… megértem. Kérlek, ne haragudjatok rám, hogy nem találkozhattatok vele. Én csak… annyira féltelek titeket, és olyan gyáva vagyok! Egy szörnyű anya! – arcát tenyerébe temette és egy könnycseppet láttam legördülni az arcán.

- Jajj… ez nem igaz! – Josh próbálta vigasztalni.

- Hát persze, hogy nem! Te egy csodálatos anya vagy! Mindig erős voltál, sosem éreztetted apu hiányát. Tele vagy szeretettel és kitartással! Bármikor lehet rád számítani! Sose jusson eszedbe ilyesmi! Mégis, hogy lennél gyáva? Egyedül neveltél minket majd’ két éven keresztül, természetes, hogy féltesz minket. – bíztatólag rá mosolyogtam. Most, hogy belegondoltam, Sarah tényleg nem is mutatta ki fájdalmát, pedig valószínűleg ő sokkal jobban szerette apát, mint én.

- Jól van, azt hiszem itt az ideje annak a beszélgetésnek, amire már régóta sort kellett volna kerítenünk!

Ezzel belekezdett a múltban történt válásuk okának magyarázásába:

- Akkoriban, ugye apátok bele kezdett egy vállalat alapításába, nem sokat volt otthon… veletek nagyon sokat foglalkozott, ha csak tehette… de egyik nap közölte, hogy bent szóltak neki, el kell költöznie az állam másik végébe és nem viheti a családját, ő sem értette, hogy miért van ez a bugyuta szabály, de ezt be kellett tartania. Gondolom azért, hogy 100%-ig a munkájával törődjön, de ez akkor is milyen szabály… Rengeteget vacillált, hogy hogyan döntsön, mert ugye ha ezt a jól kereső állást elveszítette volna, akkor nem tudtunk volna miből megélni… tehát apátok a munkáját választotta a családja helyett… azóta is lehet hallani, hogy a vállalat nagy fejlődésen ment keresztül és ez lett Amerika legnagyobb cége. – a beszéd végére anya könnyei egymás után potyogtak megállás nélkül. Most már értettem mindent! Apa a munkáját választotta helyettünk, ez szomorú… de akkor még van rá esély, hogy szeretik egymást! És ez a tény… ez felér egy reménysugárral… van még lehetőségük újrakezdeni… persze, ha ki tudnak békülni…

Anyu szépen lassan megnyugodott.

- Ne haragudjatok, hogy ennyire érzékeny vagyok… régen nem beszéltem róla senkinek, és akár hiszitek akár nem még mindig nagyon frissek a sebek ahhoz képest, hogy 2 teljes éve történt ez az egész!

- Semmi baj! Megértjük. De, ugye tudod, hogy nekünk jogunk van látni apát! És, hogy én már elmúltam 18 és igazi felnőtt… - itt rám kacsintott, tudtam miért… a legutóbbi beszélgetésünkkor lévő kis csipkelődés miatt. Nekem ezen mosolyognom kellett… - vagyok, és csak a te beleegyezésed kellene ahhoz, hogy elmehessünk Floridába apához. Sophie szülinapja vészesen közeleg…

Szemem sarkából anyura pillantottam, nyugodt marad az arca, szemeit lehunyta, ismertem ezt az arckifejezést, gondolkodott. 1-2 percig néma csönd honolt a szobában, aztán anyának sikerült meglepnie:

- Igazatok van! Muszáj titeket elengednem, mint mondtátok jogotok van látni őt! Biztos Nick is örülne nektek! Tehát el kell titeket engednem, bármennyire is fogtok hiányozni nekem! Látom, mennyire szeretnétek... És nem tehetem meg veletek, hogy apa nélkül nőjetek fel… – kinyitotta szemeit és nehéz volt elhinnem két ennyire ellentétes érzést kiolvasnom belőlük: boldogságot, hogy minket boldognak lát, és szomorúságot, hogy egy kis időre is, de itt hagyjuk őt, és azért is szomorú, mert Nick ezt tette velünk.

- Ez most komoly?! Úristen, azt hittem nem fogsz elengedni… és te vagy a legjobb anya a Földön. Héé, te nem jössz velünk? Menjünk mindannyian! Szerintem Lara-t is látni szeretné! Meg téged is! Bár ezt neked kell eldöntened, hogy meg tudsz-e neki bocsátani, és hogy barátként tudsz-e még rá gondolni, de nem muszáj vele találkoznod… – akarva-akaratlanul is de a hangom reménykedő volt, reménykedtem, hogy újra egy család lehetünk!

- Nos, igen szerintem is örülne, hogy újra láthat titeket… nem biztos, hogy meg tudok neki bocsátani, de meg lehet próbálni, és amúgy sem mehettek el nélkülem! De jót tenne nekünk egy kis kiruccanás! Tehát, ha szeretnétek, menjünk Amerikába! – Egyszerre nevettük el magunkat. Én pedig megint boldogabb lettem, mint tegnap voltam.

Most itt ülök a kocsimban és a „Amerikábamegyünkvásárlókörutamat” teszem.

A zenelejátszóban megy a kedvenc számom, én pedig az énekessel együtt dalolok.

Hihetetlen, hogy anya ennyire könnyen elengedett minket… igaz, hogy csak az ő felügyeletével léphetünk Amerikai kontinensre, de ez is valami, ez már nagyon nagy valami! Úristen, bele se gondoltam, hogy látni fogom apát! Tisztára olyan, mintha az a 2 év nem is létezett volna… olyan izgalom lett rajtam úrrá.

De akkor miért nem múlt el ez a furcsa érzésem?! Ez a nap szebben nem is végződhetne… akkor meg miért ilyen rossz? Rá fogok jönni, rá kell, hogy jöjjek mi fog történni.

Elmélkedésemből egy kamion dudája rángatott vissza a valóságba. Majd egy hatalmas puffanást hallottam, és elsötétült körülöttem a világ…