14. fejezet – Nem várt meglepetés

Sziasztok! Egyik szemem sír, a másik nevet! Mind tudjátok… itt az iskola… én például ma már elhoztam a könyveimet… hát van egy pár, nem mondom… - na de ne térjünk el a tárgytól, már mind kiéhezettek lehettek az új alkotásomra… egy jó kis függővég után, ezért inkább a fejezet végén lesz majd egy kis értesítő! 

Kellemes olvasást! :) :

//Sophie szemszög//

Minden rettentő gyorsan történt. Villámlott egy hatalmasat, majd rögtön minden sötétbe borult. Valószínűleg elmehetett az áram. Először mindannyian elakadó lélegzettel összenéztünk, majd örült nevetésbe kezdtünk.

- Ez… ez csak velünk történhet meg! És pont egy ilyen alkalomkor. – vigyorgott Molly.

- Nem gond! Ez csak könnyebbé teszi Sophie feladatának végrehajtását! Dani legalább nem fogja látni, ahogy Sophie feje szép fokozatosan egy túlérett paradicsommá változik! – már megint a földön feküdtek a röhögéstől… nekem nem volt kedvem ebbe a körbe benevezni… Szuper… pedig azt hittem ez a kis természeti „csoda” most az én javamra fog válni, és szépen kimegy a fejükből, mit is kell megtennem, de nem így történt, természetesen. Felsóhajtottam… nem fogok kikecmeregni ebből a számomra már nem csak játékból álló dologból, míg nem csókolom meg… Jaj, vajon milyen lehet őt megcsókolni…

- Hééé! Veled meg mi történt? Lefagytál? – a lányok próbáltak „felébreszteni” kissé álmodozó helyzetemből. Azt hiszem túl messzire mentem gondolatban.

- Nem, nem, minden oké… most lemegyek, hozok gyertyákat és elemlámpákat, sose lehet tudni, nem de? – kérdeztem kínosan… valójában meg akartam szabadulni egy kis időre tőlük… addig úgysem fognak békén hagyni, míg nem tartottam be a feladatot… Nem tudtam igazából, hogy örüljek-e ennek… persze mindennél jobban vágytam arra a csókra… de ne így! Ne egy ócska üvegpörgetősön kapott feltételként, hanem úgy, hogy mindketten akarjuk! Hogy amikor belenézek a szemébe, azt lássam, hogy elhatározta magát és most egyre közeledik arca enyémhez és…

- Na jó, így nem megyünk semmire! Mi is lekísérünk! – Molly megelégelte, hogy még mindig a földön ülünk, az üveg rám mutat, és én mélyen elmerülök gondolataimban. Felállt, maga után húzva engem is és hárman kiléptünk a folyosóra. Én mentem elől. Próbáltam emlékezetből betájolni a lépcsőt. Mivel én mióta felébredtem – persze a kómából – nem sokszor tettem meg ezt az utat, ezért is tartott egy kicsit tovább leérni a földszintre, de sikerült végül…

Itt megtorpantam és a lányok felé fordultam.

- Oké, ti menjetek a konyhába, a gyertyák tudtommal a konyhaszekrényben vannak. Addig én előkeresem az elemlámpákat. Nyomás! – elváltunk majd a nappaliban lévő fiókhoz igyekeztem. Anya és Lara közös szobája előtt lábujjhegyen próbáltam lépkedni. Ennek ellenére a parketta némely földhez érésemnél hangosakat nyikorgott. Füleltem, de csak egyenletes szuszogásokat lehetett hallani odabentről. Óvatosan kihalásztam hármat a sok világítóeszköz közül és visszaosontam a lépcsőhöz, ám ott már állt valaki, nekitámaszkodva a korlátnak…

- Egy jó kis áramszünet? Az viszont érdekes, hogy mikor elment pont a zuhany alatt álltam, képzelheted… - de én nem vigyorogtam, mint ő. Ezt félreértette. – Nyugi, van rajtam ruha, kivételesen. – feszült voltam. Meg kell tennem! – A lányok fent vanna.. – nem tudta befejezni, mert villámgyorsan lábujjhegyre álltam és ajkam rátapadt övére. Illata elbódított. Élvezni akartam… csak egy picit, ezért nem váltam el rögtön tőle, mihelyst véghezvittem feladatom. Meglepetésemre automatikusan visszacsókolt. Nem tudtam mihez hasonlítsam az érzést, ami átjárt. A pillangók megállás nélkül repkedtek gyomromban, a világ körbe-körbeforgott, mint a körhinta, felettünk pedig mintha színes tűzijátékok gyönyörű kavalkádja különböző varázslatos formákat öltene. Egyszerűen tökéletes volt…

Eszemben ott villogott a kis vészjelző: "Sophie, te is tudod, ezt nem lehet! Addig állj le, míg nem késő! Ennek nem lesz jó vége! Ennek a nagyon helyes és tökéletes srácnak barátnője van! Érted? BARÁTNŐJE" Ez a szó visszarángatott a mennyből a földre.

Kelletlenül elszakadtam a csodákra képes ajkaktól, de szemeimet nem mertem kinyitni még. Féltem… ő vajon hogyan élte meg ezt az egészet?! Fogalmam sem volt, de nem mertem megtudakolni sem… Istenem, ha pont most szúrtam el?! De hisz ez csak egy játék, hitegettem magam… van mentségem… de ez nem volt teljesen igaz. Nekem nem csak ezt jelentette, nekem ez volt már régóta a "vágyam"… Mégis muszáj volt lássam arcát… amin most enyhe meglepődés tükröződött, de szeme csillogott az izgatottságtól. Egy szó nélkül hátrébb léptem tőle, majd tervbe vettem, hogy ki sem dugom többé az orrom a szobám mélyéről. Még láttam két barátnőm megdöbbent és értetlen arckifejezését a konyhaküszöbről, – valószínűleg mindent láthattak – de nem nagyon érdekelt, csak az, hogy minél hamarabb bezárkózhassak és többé senki szeme elé ne kerüljek…

Kulccsal is bezártam az ajtóm… bár tudtam, hogy ez nem csak saját zugom és valószínűleg nem maradhatok itt örökre…

Leültem az ágyamra, átkulcsoltam térdeim és csak bámultam a semmibe. Első könnycseppjeim akkor eredtek el, mikor kintről meghallottam a veszekedést:

- Hogy tehettetek ilyet vele? Most biztos kellemetlen neki a helyzet! Minek kellett engem ilyen formában egyáltalán belekeverni?! Na, rendben… jó éjszakát!

- De… Daniel ez csak…

- Játék… persze, nektek! Neki nem hiszem. Inkább teher… kín…

- De…

- Nem, semmi de! Hagyjatok!

Most már patakzottak a könnyeim. Nagyon úgy tűnik, ő nem akarta, csak a hirtelen jött lendülettől nem volt ideje tiltakozni… Szörnyen éreztem magam. Az semmit nem számít most, hogy életem legjobb pillanata volt, mikor csókolóztunk. Elrontottam vele mindent… Megutált… Egy csődtömeg vagyok. Az sem érdekelt, hogy a párnám már kívül belül csurom víz, sós könnyeimtől… ha kell, úszómedencét csinálok a szobából… Lara biztos élvezné… legalább neki szerezzek örömöt… Óráknak tűnő percekig csak sírdogáltam és egy pontot bámultan meredten.

- Sophie! Kérlek, nyisd ki! Csak beszaladok és kihozom pár cuccom! Nem rontom tovább a levegőt, ígérem! – jött kintről. Felálltam. Erőm nagy része meglehetősen elhagyott, ezért lassabban ment a mozgás, mint egyébként. A szobában lévő tükör mellett elvánszorogva láttam duzzadt, pirosra sírt szemeimet és könnyáztatta arcomat… Nem volt szép látvány…

Elfordítottam a kulcsot a zárban. Molly, mint a szél, beszáguldott. Kiszedett a szekrényből egy komplett öltözéket, fogta a pizsamáját és a neszesszerét és hátára vette a táskáját. Nem nézhettem tétlenül.

- Molly! Mit csinálsz? – suttogtam erőtlenül.

- Hát, összeszedem a cuccaimat. A mai után nem hiszem, hogy szeretnéd, ha itt aludnék… - idegesen egyik lábáról másikra helyezte át testsúlyát.

- Molly! – kétségbeesetten motyogtam a nevét. Rémesen fáradtan éreztem magam, de elindultam felé, ő is így tett. Félúton találkoztunk és szorosan megöleltük egymást. Nagyon szükségem volt valakire, aki támogatott. Így ahogy voltunk, összegabalyodva, hátráltunk, majd ledőltünk az ágyamra. Kedves barátnőm vigasztalt, mivel megint elbőgtem magam… Valószínűleg most adtam ki magamból minden feszültséget. Oké, balesetem volt, de elvesztettem minden emlékem… aztán megismertem Daniel-t… ennek az elején rettentően örültem… az elején… most nem tudom… Mikor megláttam őt Miranda-val az olyan volt, mintha összefacsarodott volna a szívem. Azóta is megvan ez az érzés, csak most ezerszer erősebb…

 Már az ébrenlét és az álomvilág között lebegtem, mikor megmozdult mellettem Molly. Felpattantak szemeim.

- Aludj csak! Én még képtelen vagyok rá. Lemegyek a többiekhez. – tovább képtelen voltam figyelni csak száguldani a tudatlanság zöld mezejére…

Nem tudom biztosan, de mintha kicsit – vagy nagyon… - később, valaki leült volna az ágyra, mellém. Ezt onnan sejtem, mert köztudott, hogy álmunkban nem érzünk semmit, de akkor egy illat határozottan orromba kúszott. Egy nagyon kellemes illat, amit már ismertem, de ebben az állapotban nem tudtam igazán, honnan…

Aztán az a valaki megérintette arcom, végigsimított karomon. Elégedetten sóhajtottam egyet. Majd karokat éreztem a térdhajlatomon, nyakamon és eltűnt az ágy alólam. A rejtélyes személy próbált óvatosan vinni, de néha tudtam, hogy nem alszom, de túl kimerült voltam még a szemem kinyitására is. Később megint valami puhán találtam magam, a „szállítóm”, pedig szorosan mögöttem volt és legtöbbször az arcomat simította végig kézfejével. Egyszer pedig pillekönnyű ajkak lágy cirógatását éreztem számon, majd az éjszaka sötétsége, ebben a csendes, meghitt nyugalomban végleg elragadott.

Reggel a csintalan napsugarak keltettek. Miután nagy nehezen felültem, meglepődve tapasztaltam, hogy a szobámban vagyok… nem ezt vártam. Álom volt csupán minden? Csak a képzeletem vetítette nekem az érintéseket? Lelkesedésem jelentősen alábbhagyott. Nyílt az ajtó és Zoe kukucskált be a résen.

- Szia! Minden oké? Bejöhetek? – bólintottam. Leült mellém. Kezében egy gőzölgő bögre volt. – Remélem jól csináltam… tudom, hogy nem nehéz elkészíteni, de hátha mégsem olyan, mint a tiéd. – belekortyoltam. Az én jó öreg „aparecept” alapján alkotott vaníliás italom volt.

- Nagyon finom, köszönöm!

- Nincs mit. Gondoltam jól esne. És… ne haragudj a tegnapiért. Fogalmam sem volt, hogy ez az üvegpörgetős ilyen komollyá fordulhat… - a távolba meredt tekintete. – Szóval, kérlek, bocsáss meg! Nem akartam, hogy összevessz Daniel-lel… Molly-val… remélem, nem utálsz annyira nagyon…

- Zozi… téged nem lehet utálni… Az lehet, hogy nem jöttünk ki belőle rózsásan… Apropó… egész éjjel itt voltam, Zoe?

- Ömm… igen… miért is ne lettél volna itt? – kérdezte zavarodottan. – Nem értem, miért gondolod az ellenkezőjét…

- Rendben. Csak… áhh hagyjuk… - feltápászkodtam az ágyról, majd a szokásos reggeli teendők elvégeztével már teljes ”harci díszben” álltam újdonsült barátnőm előtt. A földszintre érve egy lélek sem tartózkodott a házban. - Molly? Merre bujkál? És…a többiek? Mindenki?

- Elmentek Dani-vel… valahova… valami elintézni valójuk van… nem tudom, nem mondták meg pontosan. – furcsának találtam, hogy pont nekik van közös „dolguk”, de rájuk hagytam… - Josh-ék a postára adnak fel pár levelet, Lucy az egyetemének írt egy fontos iratot. Anyud Lara-t vitte el a játszótérre. Hihetetlen, hogy a kis manónak milyen rábeszélőkéje van… vagy szimplán csak jól kiismerte anyucit… Végig hallgattam a prédikációját miszerint ő mennyi élményt vesztene, ha ezt most kihagyná… Hidd el… nem lehetett neki ellenállni… - egymásra mosolyogtunk… az én húgom.

Mi sem restelltünk kimozdulni a jó idő tiszteletére, ezért a reggelit egy kis kávézóban fogyasztottuk el. Volt alkalmam Zoe-t remekül megismerni és ennek kifejezetten örültem. Teljes értékű barátomnak neveztem ki. Ezt közöltem vele, erre ő csak legyintett, majd másfelé fordult… de nem bírta sokáig rejtegetni mennyire is örül ennek… Arcán végigszánkázott egy könnycsepp, majd a következő… Megöleltem, nem tudtam nem megtenni… Mikor felfedezte a nedvességet a kezére cseppeni, idegesen törölte le arcáról.

- Bocsi, csak nekem még nem mondott senki ilyet! Köszönöm!

Fizettünk, majd befordultunk az utcánk sarkára.

Lucy boldogan integetett nekünk az ajtóból. Josh épp a zárral babrált… Hiába, az én bátyám…

- Még egy film? – tudakolta Lucy, miközben a második adag popcorn is elfogyott, amit a tegnapi kudarcba fulladt alkalomra vettünk. Josh a kanapén terült el, rajta foglalt helyet, kényelmesen barátnője, így voltak összeölelkezve. Mi Zoe-val előttük fetrengtünk a földön, a puha szőnyegen. Még se anyáék nem kerültek elő, sem Molly-ék… nem tudtam eldönteni, kikért aggódjak jobban. Valószínűleg döntetlen ez az összehasonlítás…

Odakint időközben szép kis vihar kerekedett, ezért is féltettem annyira szeretteimet. A kis Lara ebben az időben gyalogol… Kinéztem újra az ablakon. A szél csak úgy lengette a nagy nyárfák ágait, amelyek készségesen hajoltak meg az időjárás akaratának. A járó-kelő emberek esernyőikkel vesződtek, ami kifordult a légáramlat miatt.

- Hát, kezdjünk bele még egybe… nem tudunk mit csinálni… Zoe kérlek, beteszed a filmet? Nem akaródzik lemásznom az én rögtönzött és tökéletesen pihe-puha párnácskámról!

- Te boszorkány! – majd megajándékozták egymást egy-egy édes csókkal. Nekem erről az én esetem jutott eszembe, ezért inkább megint az ablakot tűztem ki figyelmemmel, ami végre valami fontosat is rejtett magam mögött, mert megpillantottam anya és a kis pöttöm alakját, akik futólépésben közeledtek a házhoz.

- Sziasztok! Sziasztok! Sziasztok! – visította a kicsi. – Nézzétek, ma már nem kell fürödnöm. Hapszii. – tüsszentett. Mindenki elnevette magát, majd egy emberként kórusban elmormoltunk, hogy „egészségedre”. Erre neki támadt jókedve és sorra mindenkit megölelgetett. Utólag ugyan kiderült, hogy ez a kis tervecskéjének része volt, mivel mind vizesek lettünk általa, de elnéztük neki ezt a csintalankodást.

Lara tüsszentéskoncertet tartott nekünk, amit néhol megspékelt igazán extrém köhögésekkel.

- Kicsim, mondtam, hogy nem kellett volna a messzebb lévő játszóteret választanod! Egy szál vékonyka kis kardigán volt veled! – dorgálta meg anya, lányát. – Hadd nézzelek! – homlokára tette kezét.

- De mami! Audrey és Jade is ahhoz a helyhez lakik közelebb! Olyan jó volt találkozni a barátnőimmel! És… és tanárnéniset játszani… meg… meg felfedezőset…

- Igen drágám, örülök, hogy jól érezted magad, de azt hiszem lázad van! Irány az ágy! Nem kelhetsz fel most egy darabig! Legalább, míg a testhőmérsékleted lejjebb nem megy! – anyu beterelte Lara-t a szobába. Mi pedig utasítást kaptunk, hogy készítsünk egy forró kamillateát, amit fel is kínáltunk a kis hercegnőnek. Ízlett neki… hogyne ízlene… teleraktuk cukorral… Egy darabid úgy is ő fogja uralni a Taylor házat. Neki fogunk ugrani a „parancsaira”. Biztos vagyok benne, hogy ki fogja használni. Mosolyodtam el.

Kishúgom elszunyókált. Teljesen kimerítette ez a kis kiruccanás, ezért hagytuk pihenni. Inkább próbáltunk a képernyőre figyelni, ahol éppen egy bankrablás zajlódott, de egyszerűen képtelen voltam figyelni… nem érdekelt. Annál inkább Molly és Daniel távollétének oka… de mivel semmi ötletem nem volt ezzel kapcsolatban szépen lassan elnyomott az álom.

Mikor felébredtem a nagy zenebonára, épp mutatták a szereplők és közreműködők elolvashatatlan gyorsasággal száguldó felsorolását. Zoe-ra kaptam a fejem kérdő tekintettel. Szólnom sem kellett, megrázta fejét. Tehát nincsenek még itt…

- Ha még egy filmet betesztek, én már itt sem vagyok! – mosolyogtam, majd kiszemeltem a konyhát célpontként. Anya matatott valamit a pulton, aztán meghallottam a szipogását. Rögtön odasiettem hozzá.

- Mi baj? – odanyújtottam neki egy pár zsebkendőt.

- Semmi kicsim! Ne is törődj vele! Néha előfordul, hogy már nem bírom cérnával, de mindig helyt kell állnia egy anyukának! Nem igaz?

- Jaj, anyu! – majd szorosan a karjaimba zártam. – Segítek! Csak kérlek, mond el! – kérleltem.

- Először te… én annyira kétségbe voltam esve… mi lett volna, ha…

- Ne! – szakítottam félbe. – Erre már ne is merj gondolni! A lehető legjobban kerültem ki ebből a slamasztikából. Csak az emlékeimbe került… meg a karomba, amit nem sokára el is felejthetünk. Emiatt fölösleges aggódnod!

- Sophie, gondolj bele! Úgy megrémültem… de igazad van! Hmm… neked mindig igazad van! – elértem a célom: mosolygott.

- Természetesen! – adtam neki igazat. – Mi miatt akadtál ki még? – sóhajtott egyet.

- Lara… tudom, hogy ez még semmi, megfázás… de annyira féltem szegénykét. Még gyenge a szervezete…

- Ez a kis pöttöm mindent túlél… Taylor fajta – kacsintottam vígan.

- Ha rád ütött az biztos!

- Ez rád is igaz! Hisz túltetted magad apán. – éreztem, hogy ezt nagyon nem kellett volna… Lehunyta szemeit és nagyokat lélegzett. Azt szerettem volna, ha most rögtön megnyílik alattam a föld… Mennyi esélye is volt ennek?

 Aztán szép lassan rám nézett.

- Igen, ez rám is igaz! Megnézem Lara-t! Köszönöm drágám! – megpuszilt, de én képtelen voltam viszonozni a kedves gesztusát, mert megdöbbentem. Két okból kifolyólag. Az első: Úgy döntött végül mégis túlteszi magát rajta?! Anya?! Így lesz a legjobb, az igaz, de ilyen könnyen? Ő tudja alapon, ezt ráhagytam. A második már inkább zavart: Honnan tudom, hogy elváltak? Nem tapasztaltam, hogy ez úgy beugrott volna… Amióta anyát látom, azóta tudom, hogy apa és ő már nincsenek együtt… és ezt nem kilogikáztam, vagy megkérdeztem. Rejtélyes…

Felkaptam két doboz narancslevet, visszakuporodtam a földre és átnyújtottam az egyiket Zoe-nak. Nem telt bele sok idő, végre nyílt az ajtó…

- Oh, úgy látom itt az egész familia, szuper! – Daniel-t Molly követte a nappaliba és elkeseredésemre Mira… - Gyönyörű volt! Épp alkalomhoz illő! – majd felénk fordult, de sajnos nem nekem beszélt. – Zoe, kösz a tippet! – az említett csak megvonta a vállát.

- Mi gyakran járunk oda. – körbenéztem az arcokon, hátha valakin meglátom azt a zavarodottságot, amit éreztem, de tévedtem. Mindenki teljes nyugalommal ült, tisztában volt mindennel… kivéve engem… fantasztikus…

- Na… oké, beavatnátok engem is? Mert úgy látom csak nekem felejtettetek el, szólni… - majd felváltva belekezdtek:

- Hát, ha nagyon szeretnéd… vicc volt, persze, hogy megosztjuk veled is! – kacsintott Molly.

- Közösen elterveztük… - hagyta félbe a mondatát Josh.

- Már a helyszín is fix és szabad… - közölte Miranda.

- Bármennyi időre a miénk... – Lucy sem maradhatott ki a sorból.

- Mekkora buli lesz, apám… - Zoe lelkesedése határtalannak látszott. Kezdtek nagyon idegesíteni ezek a megkezdett, de be nem fejezett mondatok, amik számomra nem mondtak semmi konkrétumot… de elfelejtettem szóvá tenni, mert Daniel megmagyarázta:

- Jó messze innen, csodálatos kilátással, a természet gyönyörű ölében… mit szólsz? Sátor, buli, jó hangulat… a zajos nagyvárostól teljesen elszigetelt helyen… úgy tudom, szereted az ilyet, igaz? – az államat már így is a földről kellett felkaparnom, de aztán anya rátett még egy lapáttal:

- Igen, Sophie, ne nézz nekem így! Belementem! Nem kellett nagyon győzködni… beismerem eddig rettentően korlátoztalak titeket… Kell egy kis élet nektek is! – rám kacsintott… Az én tulajdon anyám, mikor kacsintott utoljára?! Itt egy kisebb tömeg a szárnyai alatt és tessék, teljesen átváltozik… - Na, de most jön ám a fekete leves… Megnéztem Lara-t és nem nagyon ment le a kis drágám láza… Nem tudok veletek menni… - mindenki szeme felcsillant, Molly és Zoe összecsapták tenyerüket a levegőben. – Oké, oké, ennyire ne sírjatok! – nevetett anya. – Sophie, benne lennél ebben a kalandban? – megcsíptem magam… de ez nem álom… ez álomszerű valóság…

 

Nos, remélem tetszett! :) Biztosan észrevettétek, hogy az utolsó gondolatokban a történet címe is előfordul… tudjátok mit szokott jelenteni… egy lezárulást :) A tanulás miatt nem biztos, hogy fogok tudni nektek határidőn belül hozni új fejezetet… bár mire való az osztályfőnöki óra? :D Vicc volt! ;) Meg most csak rá kell hajtanom… 8., olyan fura érzés :) De a lényeg az, hogy nem szándékozom befejezni, de nem ígérek semmit… remélem megértetek és emiatt nem megy el a kedvetek tőlem! :) 

Millió Puszi.

Rékaa.

13. fejezet - Csajos este

Sziasztok! Ne haragudjatok a késésért, ezer és egy dolgom volt! Remélem pótol titeket a fejezet a várakozásért! Puszi: Rékaa. 

Kellemes olvasást!:

//Sophie szemszög//

- Sophie! Hé, Sophie az Istenért! Kelj már fel!

- Mi… mindjárt… össze… szedem magam. – nyögtem erőtlenül, majd a párnám alá dugtam a fejem.

- Rendben kisasszony, tíz percet kapsz! Aztán gyere le az ebédlőbe! 10 perc!

- Különben mi lesz Molly?

- Tudod, már egy ideje próbállak keltegetni, de válaszként mindig csak ennyit kaptam: „Nem! Hagyj! Hmm… Daniel! ” Gondolom az első fele nekem szólt, a második meg…

Azonnal kipattant a szemem és idegesen kaptam fel a párnát a fejem felől, majd elhajítottam, egyenesen egy vigyorgó zsarnok képébe. Ő már persze felöltözve, tökéletes ábrázattal állt előttem és „hálául” leráncigálta rólam a takarót.

- Én nem akartam ilyet mondani! – tiltakoztam már-már vörös fejjel.

- Lehet, de álmodban nem az eszed irányít… - felkapta a földről a „fegyverként” használt ágyneműmet és odadobta kezembe. – De ezt majd később megbeszéljük! 8 perced van! – majd kacsintott és kivonult.

Sóhajtva dőltem vissza az ágyra. Tényleg kikotyogtam volna álmomban valamit? Nagyon úgy tűnik… Remélem, azért nem látszik rajtam annyira, ez az egész oda vagyok érte dolog… Bolondot csinálok itt magamból. Tuti, hogy az egész ház tudja, hogy érez a kis Sophie az ő „megmentőjéről”… nyögve keltem fel mégis és a maradék öt percemet felöltözéssel, a fejem tetején lévő szénakazal elviselhető formájává varázsolásával igyekeztem eltölteni. Ám mikor megláttam magam a tükörben mégis megálltam egy pillanatra, hogy megbizonyosodjak róla: valóban én vagyok-e ez a lány. Ez a mosolygós, csillogó szemű – kicsit ugyan álmos kinézetű – de egyértelműen felszabadult és boldog személy. A külsőmön egyáltalán nem látszik a vívódás, az érzelmekkel küzdött harc – na meg a jelenleg érzett szégyen… de mégis muszáj lemennem. Nem, nem akarok mindenki szeme elé kerülni. Döntöttem mégis, de rájöttem ezt nem tehetem. Nem zárkózhatok be és nem dughatom fejem a homokba. Még a végén feljönne kedves, pontos sárkányom és a felhánytorgatná nekem azt az öt percet, amit bizonytalanságomban még itt töltöttem…

Még egy utolsó kukk a tükörbe és egy mély levegő után lesétáltam a lépcsőn…

Az ebédlőben nagy volt a sürgésforgás. Lucy épp lelkesen telefonált, néha kézmozdulatokkal magyarázott a tűzhely mellett ténykedő Josh-nak, hogy miképpen süssön meg egy rántottát. Ezt a képet egy életre megjegyeztem. A bátyám életében talán először a kezébe vett egy serpenyőt és egy sütőlapátot. Mit tesz az emberrel a szerelem?! Jaj, már megint! Képzeletben a homlokomra csaptam, hogy lehetek ekkora idióta. Tekintetem tovább vándorolt a teremben, a következő áldozatot kiszemelve. Anya lekváros kenyeret kent a kicsinek, aki valami dalocskát énekelt neki.

- A pontosságra még rá kell szoknod… de ahhoz képest, csak négy perc plusz kellett… - jött a hátam mögül a kioktatás. Megmosolyogtam.

- Redben. Legközelebb két perc alatt végezni fogok anyuci…- csak egy nyelvnyújtást kaptam, majd mindketten kacagtunk.

- Ó, jó reggelt drágám! Hogy aludtál? – mondta anya, ahogy észrevett.

- Én inkább azt mondanám delet lassan. Nyugi Sophie, én csak tizenöt perccel előztelek meg. – bezsebeltem egy kacsintást is Lucy-től, aki most tette le a mobilját, és rögtön rátapadt Josh-ra.

- Nos, nem igazán tudtam aludni… de semmiség. Mi a tizenegy órai? – kérdeztem.

Lara eközben berángatta anyut a nappaliba, hogy rakjon be neki valami mesét a DVD lejátszóba, aki egy bocsánatkérő mosoly kíséretében teljesítette a kis hercegnő „parancsát”. Nyílt a bejárati ajtó és Daniel jött be az ebédlőbe. Kínzón jól nézett ki az egyszerű fehér rövidujjújában és farmerében.

- Ki éhes? – nevetett, majd rám nézett. – Hoztam a kedvencedből. Gyere, már csak mi nem ettünk. Na meg Lucy-ék… a későn kelő típusok… – mosolyodott el nekem meg hevesebben kezdett verni a szívem. Lucy dúdolva ült a konyhapulton, Josh pedig szitkozódva kapargatta az odaégett tojást.

- Ez a te hibád Lulu… elterelted a figyelmem… - incselkedett vele.

- Nem, nem. Tévedésben vagy! A te hibád… amiért nem tudsz egyszerre két helyre figyelni. – közölte vele, teljes nyugalommal.

- Hát, nem tehetek róla, ha a közelemben vagy minden kicsúszik a kezem közül. Mintha mágnes lennél. Minden más nem számít…

- Nos, ebben a helyzetben annyit tehetünk, hogy ezt szépen kidobjuk. – azzal kiborította a kukába a serpenyőből az ehetetlenné vált kaját. – Így ni! És szépen összeszedek inkább valami egyszerűbb kaját magunknak szívem! Tegyél egy terítőt a kinti asztalra légy szíves, mindjárt én is csatlakozok!

- Ugye nem haragszol? – kérdezte kölyökkutyapofival. Addig nem indult el, míg nem kapott egy csókot Lucy-től.

- Jaj, menj már! – lökte meg pajkosan Josh-t. Majd gyors mozdulatokkal egy tálcára dobált mindent, ami egy kiadós reggelihez kellhet. – Ezek a férfiak! – aztán egy nekem célzott kijelentéssel és szemforgatással már itt sem volt.

- Személy szerint majd’ meghalok az éhségtől! – tapintható volt a feszültség közöttünk és ezt nagyon nem szerettem. Ez ellen tett is a gyomrom, amelynek hangos korgására nem bírtuk ki röhögés nélkül. – Azt hiszem te is így vagy vele! – mondta Dani miután már kinevettük magunkat. Elpirultam. Letette kettőnk közé a zacskót. Belekukkantottam. Csak a kedvencem péksütimmel volt tele. Megtudtam később, hogy ő is ezt kedveli a legjobban. Vidáman majszolgattuk a cseresznyés finomságot, és szívből örültem, hogy megolvadt a jég oszlop közöttünk. Épp Daniel egyik viccének csattanója következett volna, mikor csengettek.

Egy bocsit elmormolva az ajtóhoz siettem és kíváncsian feltártam, de lelkesedésem alább hagyott mikor megláttam ki támaszkodik a falnak arcán egy vigyorral. Persze, hogy Miranda.

- Hello, Sophie? Mi újság? – válaszomat meg sem várva folytatta. – Daniel? Bent van?

- Szia! – sóhajtottam. – Persze, a konyhában. – egy szó nélkül, valósággal rohanva ment az említett helységbe. Kis gondolkozás után, miszerint: „Ennek meg mi baja?”, én is követtem… de inkább meggondoltam magam és az emelet felé vettem sebesen az irányt.  Nem akartam megzavarni Mira-t, miközben leellenőrzi Daniel fogsorát nyelvével…

Az ajtómnak támaszkodtam. Ez a nőszemély egyre jobban irritál… most már egyáltalán nem hiszem el, hogy „jó barát”… itt valami nagyon bűzlik…

Felfigyeltem a sutyorgásra, ami a szobámból szűrődött. Egy-két mondatfoszlányt el tudtam csípni.

- Igen, ez így jó lesz! … Na, nem! Az már sok lesz! … Meg van! … Nézd! – a két lány nagyon izgatott, ám túl halk hangja kíváncsivá tette, amúgy is túlérdeklődő énem. Az oké, hogy nem emlékszem semmire a múltból – azon az aprócska dolgon kívül – de az nem azt jelenti, hogy a jövőbeli tervekben ne lehetnék benne, ezért benyitottam.

Társaságom persze rögtön felfigyelt rám és zavartan gyűrögették maguk mögé jegyzeteiket és magazinokat, amelyeknek sajnos nem tudtam elcsípni még a címüket sem.

- Jé, Sophie! Mi járatban? – mosolygott kínosan Molly.

- Mondjuk ez az én szobám? – kérdeztem ironikusan.

- Na, rendben. Mennünk kell! Nyomás, öltözzetek! A kocsinál találkozunk! – azzal Lucy otthagyott minket.

- Hová megyünk?

- A dokihoz. – kaptam válaszul. 10 perc elteltével már a kocsiban ültünk. Lucy vezetett most, Molly-val hátul húztuk meg magunkat. Egy ideig csend honolt közöttünk, de megelégeltem és valami téma után kutattam. Eszembe jutott a tegnap éjjeli… ma hajnali befejezetlen párbeszéd köztem és Lucy közt, és meg is ragadtam ezt a lehetőséget. Odasúgtam barátnőmnek:

- Neked nem furcsa ez a Miranda? Valóban a barátnőm lenne?

- Igen, nagyon… fura és idegesítő… egy boszorkány… Nem tudom Sophie, régen nem találkoztunk. Lehet, hogy sokkal jobban kedveled már őt, mint engem, csak ez neked kiesett… - elfordult tőlem és az ablakon kezdett kifelé kémlelni.

- Nem hiszem, hogy így lenne Molly… de nem tudhatom… ebbe a világba, ahová most belecsöppentem, minden ismeretlen, a sötétben tapogatózok és másokra vagyok utalva. Jelenleg számomra nincs olyan, hogy „biztos”… Az elején akartam Mira-nak adni egy esélyt, de én elbizonytalanodtam…

- Miranda-val nem hiszem, hogy találkozhattál volna azelőtt Sophie! Anyukád mesélt rólad és mikor ideköltöztetek, nem foglalkoztál semmivel… ha az osztálytársad lenne, szerintem akkor sem tudnád, ki is ő, annyira magadba voltál fordulva… itt nem is voltak barátaid. Ez viszont azt jelentené… - én fejeztem be Lucy mondatát.

- Hogy hazudott…

- De én ezt nem tudhatom… ez csak egy verzió. Én sem láttam Dani-t azóta, hogy a bátyád megkeresett…

- Értem… de engem akkor is zavar ez a lány…

- Persze, engem is zavarna, ha a szeretett fiúnak barátnője lenne… - lángvörös lettem Molly gúnyos megjegyzésére. Eszeveszetten kerestem valami mást, amiről beszélhetnénk. Nagy szerencsémre Molly megtette helyettem:

- Nektek is feltűnt, hogy Josh és Dani kerülik egymást?

- Valóban? – hüledeztem.

- Igen észrevettem, pedig eddig ők voltak a nagy „haverok”… de majd elmúlik… pasik! Itt is vagyunk! Pattanjatok!

- Á, Sophie! Hogy vagyunk, hogy vagyunk?

- Jó napot Dr. Masen… ömm… jól. – megvizsgált. Semmi változást nem tapasztalt. A gipszet majd pontosan egy hét múlva fogják levenni, és a lelkemre kötötte, hogy azután is nagyon óvatos legyek, csak semmi hirtelen mozdulat. Lucy felhozta a tegnapi italos esetet, hogy egy lényegtelen dologra mégis csak emlékszem. Az orvos azt mondta ez jó jel, vagyis lassanként, ha minden igaz, visszakapom az összes emlékem… de jobb, ha inkább magamtól jövök rá… Elköszöntünk azzal a tudattal, hogy egy hét múlva úgy is találkozni fogunk.

- Sophie! Hát meg vagy! Örülök! És, sziasztok! – a folyosón utánunk szólt egy lány… nem tudtam kivel állunk szemben… de ő úgy látszik igen.

- Zoe! – biccentett Lucy.

- Ó, ne haragudjatok ti még nem ismertek. Ahogy mondta, Zoe vagyok. Daniel által ismerlek Sophie! Én is aggódtam érted! Látom minden rendben. Igaz?

- Hát bizonyos szempontból igen… de, ha akarsz, átjöhetsz ma este… beszélgetni… szeretnélek megismerni… - tényleg így éreztem. Nagyon rendes lánynak tűnik. Nem utolsó sorban Daniel barátja… már csak ezért is akarom ezt a mai találkát…

- Sophie? Ma nem… úgymond, pizsipartit rendezünk? – kérdezte Molly.

- De… így van! Zoe is csatlakozhatna… nem gondolod?

- Semmi akadálya. Hétre átjöhetsz, ha szeretnél…

- Szuper! Ha nem bánjátok, elfogadom az ajánlatot. – megadtuk neki a címünket hazamentünk.

Zoe érkezéséig még volt majdnem négy óra, ezért elindultam valami elfoglaltságot keresni.

Meglepett, mikor Daniel-t egyedül találtam a nappaliban.

- Sophie! – sóhajtotta.

- Hát neked meg merre van a barátnőd? – kérdeztem gúnyosan. Mintha valami olyasmit mormolt volna, hogy: „Remélem a pokolban…” de valószínűleg ezt csak én akartam így hallani. Fogtam magam és leültem a kanapéra, tisztes távolságban tőle. Újfent elvarázsoltak azok a gyönyörű szemei… - Este átjön Zoe!

- Tényleg? Találkoztatok vele? Jól van?

- Igen, jól! Na, én megyek, megkeresem a lányokat! – felállni készültem, de aztán nem tudom mi történhetett, mert már Daniel ölében „ébredtem”…

- Ne haragudj, csak megszédültél! – bólintottam majd kisiettem a szobából a konyhába egy pohár vízért. Ezt nem lehet… nem lehetek belézúgva… nem! Molly lépett be, meglátta rajtam a feldúltságom, kérnem sem kellett, átölelt.

- Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? – beleegyeztem. Bármibe, ami egy kicsit elfeledteti velem a nappaliban tartózkodó személyt.

Minden annyira tökéletes volt ezen a délutánon. Többször is felültünk a London Eye-ra, újra és újra megcsodáltuk a város szépségeit. Vettünk egy-egy extra nagy csavaros fagyit, amit hosszabb ideig tartott megenni, mint elkészíteni… Molly kedvéért bementünk számtalan ruhaboltba is. Az egyik ilyenben én is találtam megfelelő darabot… egy szürke pólót, de nem is maga a ruhadarab nyerte el a tetszésem, hanem a felirata: „Girls will be girls, and boys will be toys…” Ezen rengeteget nevettünk és nem voltam képes ott hagyni az üzletben. Beugrottunk még egy élelmiszerboltba is, hogy vegyünk rágcsálnivalót, popcorn-t, és üdítőket estére. Aztán megrakodva hazafelé vettük az irányt.

- Na, nekem leszakad a lábam! – dőltünk le a kanapéra fáradtan.

- Nem szabadna már hullának lennünk! Hisz ma már nem fekszünk le nem igaz? – kérdeztem izgatottan.

- Hát, nem… - kacsintott rám imádott barátnőm.

- Molly, köszönöm a délutánt… felejthetetlen volt! – mosolyogtam rá.

- Igen, én is nagyon élveztem. Akkor próbálj meg nem beleesni még egy amnéziába, szívecském! – majd megöleltük egymást. Biztos voltam benne, hogy ő az igazi barátnőm, nem pedig Miranda, aki valószínűleg Daniel-lel enyeleg… Molly észrevette hangulatváltozásom, ezért megkért, hogy vigyük a helyére a megvásárolt cuccot… gondolom azért, hogy terelődjön a figyelmem másfelé… értékeltem igyekezetét.

Mikor mindent elrámoltunk az óra hetet ütött és vártuk Zoe-t. Leültünk a kanapéra, mint az előbb és számoltuk a perceket. Eltelt 5…10…15. 20 után már megböktem Molly-t, de mondani már nem volt időm semmit, mert csengettek.

Persze, hogy Zoe jött be.

- Ne haragudjatok! Csak apa feltartott… de mindegy is, bulizni fogunk, nem de? Hoztam pár csomag chipset és egy pár DVD-t… ezekkel elleszünk!

- Semmi gond! Gyere be! – beinvitáltuk és felköltöztünk a szobámba mindannyian. Vittünk minden kaját, amit erre az alkalomra szántunk.

- Na, és most először is mesélj magadról! –vendégünk eleget tett kérésünknek. Mi pedig be lettünk avatva egészen a kis Zoe babától kezdve az érett és céltudatos Zoe életébe. Tudomást szereztünk a tehetségéről is, ami a zenélésben mutatkozik. És arról, hogyan találkozott Daniel-lel. Mi is beszéltünk neki magunkról, így volt fair. Szimpatikus és kedves csajszi az egyszer biztos! Monológjaink közben falatozni is elkezdtünk, meg is szomjaztunk, Molly odadobott mindkettőnknek egy-egy üveg kólát, amit fel is hajtottunk egyszerre. Újdonsült barátnőm vígan pörgette keze közt az üres üveget.

- Mit szólnátok, ha üvegpörgetőst játszanánk? Feladatokat adnánk egymásnak, amit igenis meg kell tennünk! Na… legyetek benne! Jó móka lesz! – láttuk rajta mennyire szeretné, ezért beleegyeztünk. Zoe pörgetett elsőként. Molly felé mutatott az üveg szája.

- Na, milyen teljesíthetetlen kérésed lesz felém? – mosolyogtak egymásra.

- Hmm… hmm, indítsunk egy kevésbé durvával… Mit szólsz? Hajolj ki az ablakon és kiáltsd ki a világba, hogy… - valamit a fülébe súgott az alanynak, aki szó nélkül az ablakhoz lépett, sarkig kitárta és kikiáltott rajta:

- Gyönyörű London! Imádlak! Szívből szeretlek! Gyere hozzám! – majd amilyen gyorsan csak tudta bevágta az ablakot, majd felénk fordult, de mikor meglátta, hogy a földön fekszünk a nevetéstől elkomorult tekintete. – Rendben Sophie, nevess csak! Most úgyis én jövök! Ha nálad áll meg jajj neked! – szerencsétlenségemre pont így történt. Előre rettegtem milyen bosszút kapok derültségemért. Amilyen „büntetést” kiszabott, rosszabb volt, mint amire számítottam – bizonyos szempontból viszont görcsbe rándult a gyomrom, ha csak arra gondoltam:

- Menj, és csókold meg Daniel-t! – mondta, mikor hirtelen…

Ti szavaztatok, én értékelem :D

Mint látjátok lezárult egy fontos szavazás. Nettivel közösen belekezdtünk egy sztoriba és szerettük volna megtudni, - az első fejezet alapján- hogy ez mennyire keltette fel érdeklődéseteket. Nos, nála már korábban lejárt a határidő és ott sokkal pozitívabb eredmények jöttek ki, de ez semmit nem jelent, hisz nálam is az igenek vannak többségben.

9 igen 5 nem és - 7 igen 1 nem ellenében tehát közzé tesszük a folytatást. :) Köszönjük a szavazóknak a hozzájárulást, és reméljük, hogy ezután is tetszeni fog amit alkotunk és ha tehetnétek, megint igenek születnének :D

Puszi. :)

Kellemes időtöltést! (:

Rékaa.

12. fejezet - Éjszakázás

Sziasztok! Visszatértem és hoztam nektek egy, hogyismondjam... a maga nevében nyugis, am mégis figyelemfelkeltő fejezetet. (: 

Kellemes olvasást (: : 

//Sophie szemszöge//

Amnézia… ízlelgettem a szót, de sehogy sem akart tetszeni… pedig meg kell szoknom ezt az állapotot… legalábbis egyelőre. Benned motoszkál az az érzés, hogy minden annyira ismerős, tudod, hogy már láttad nem is egyszer, és mégis minden idegen számodra… annyira idegesítő tud lenni… de örülök, hogy ennyivel megúsztam – na meg egy kéztöréssel – de rosszabb is lehetett volna… meg is halhattam volna, mint Daniel apja…

Megint Daniel… sóhajtottam egyet. Mióta a kertben megláttam csak ő jár a fejemben. Hogy is gondoltam, hogy még nem figyelt fel rá senki. Úgymond semmi közöm hozzá, de mégis majd’ megevett a féltékenység, mikor a karjában tartotta Miranda-t. Már meg sem próbálom megérteni magam…

Az autóban, hazafelé próbáltam összerakni az eddigi ismereteimet. Sophie Taylor a nevem… Ez lenne London… igazán helyes kis utcácska a miénk… Mellettem ül a legjobb barátnőm, aki idáig elutazott, hogy lássa az állapotom… szörnyű, hogy még rá sem emlékszem, de erős késztetést érzek, hogy higgyek neki… Itt ül a másik oldalamon kis húgom… a gyönyörű szőkeség, aki nem érti mi történt, de most is boldogan mosolyog rám.

- Sophie, annyira hiányoztál ám! – suttogta. – Nem szerettelek úgy látni, hogy állandóan alszol. Fel sem keltél, pedig szerettem volna, ha rajzolsz nekem olyan balett táncosnőt, mint a múltkor. – mondta csillogó szemekkel.

- Bepótoljuk, ne félj, kis hercegnő! – játékosan összeborzoltam haját.

Eközben haza értünk. Miranda dúdolva szállt ki a kocsiból. Azt mondta a barátnőm… nekem furcsa, de én sem vagyok könnyű eset… minden tervet keresztülhúzok… sóhajtottam keserűen.

- Gyere, megmutatom a szobád! Jelenlegi lakhelyemet. – kacsintott, majd átölelt és befelé kezdett húzni. Molly másik kezében néhány ruhámmal megrakott táska foglalt helyet. Átvettem tőle az egyik fülét ép kezemmel, hogy ne csak ő cipekedjen.

Beléptünk a házba. Jobbról az ebédlő, míg balról a nappali köszöntött minket. Felszaladtunk a lépcsőn, ami felvezetett minket egy folyosóra. A legutolsó szoba ajtaját mindenféle saját készítésű minták díszítették, a közepén a „Sophie szobája” felirattal.

Molly csak mosolygott és benyitott. Ahogy körbenéztem úgy éreztem hazatértem – képletesen szólva. Látszott mindenen, hogy az én ízlésem. Ha most azt mondják: Tessék, itt egy üres terem, a tiéd, varázsold a te kis birodalmaddá! Egy az egyben így csináltam volna meg. Levendula színű falakkal, egy világos fából készült szekrénysorral, egy ehhez pontosan passzoló íróasztallal és ággyal, előbbin egy számítógéppel, utóbbin lilás színű ágyneművel és egy fekete alapon fehér virágos párnával. A falakon saját készítésű képekkel, fényképekkel, poszterekkel. Egy hatalmas könyvespolccal, ami dugig van könyvekkel, hisz imádok olvasni. És nem utolsó sorban egy TV-vel természetesen.

- Hé, nem akarsz beljebb jönni? Ez nem egy múzeum. Nincs az a szabály, hogy mindent a szemnek semmit a kéznek. Komolyan úgy bámulsz, mintha még sosem jártál volna itt… - aztán felfogta mit is mondott és heves magyarázkodásba kezdett… - Sophie, kérlek, ne haragudj! Én… még nem fogtam fel ennek a súlyát… persze, hogy is tudnád, hogy itt élted mindennapjaidat…

- Molly… - felvontam egyik szemöldököm, de ő nem figyelt rám.

- Tudod, majd én mindent megmutatok neked! Hol is kezdjük… - fel alá kezdett járkálni, rám sem hederített… mintha ott sem lettem volna. – Nem fog előfordulni megint, hogy ilyet mondok, ígérem… - most már megelégeltem. Mielőtt megint elmasírozott volna előttem, újabb kört leírva, megragadtam a vállánál fogva és magam felé fordítottam.

- Na, így jobb! Molly, ne ilyen görcsösen kérlek! Nem akarom én határidőre visszakapni az emlékeimet… az igaz, hogy az minden vágyam, de beletörődök… szeretném kiélvezni az időt, amit veled tölthetek, mielőtt visszamész… - vált szomorúvá a hangulat.

- Előttünk az egész nyár nem? – mosolyodott el, de szemei nem ezt az érzelmet tükrözték. Én válasz helyett csak megöleltem. – Rám sem emlékszel nem igaz? Akkor miért vagy máris ilyen szívélyes?

- Egyszerűen érzem, hogy szoros a kapcsolatunk… emlékképek nincsenek, de ezt nehéz megmagyarázni.

Egy hangos ajtócsapódásra összerezzentem.

- Nyugi, ez csak a bátyád… az ő szobája van mellettünk.

- Értem. Mit szólsz, ha lemegyek valami kajáért? Meg szólok anyának, hogy hozzunk be még egy ágyat? – ajánlottam. Molly beleegyezett, el is vonult a fürdőszobámba, míg én leszaladtam a konyhába. Anya épp a nappaliban olvasott Lara-nak. Mindketten felfigyeltek az általam csapott zajra, és felém fordították tekintetüket.

- Kicsim szükséged van valamire? – kérdezte anya figyelmesen.

- Csak megéheztünk. Ne fáradj anya! Keresek valami kekszet…

- Sophie… ha valaki éhes csinálok valami normális ételt! Gyere, összeütök én gyorsan egy pár szendvicset! Lara, van kedved segíteni? – a kicsi heves bólogatással jelezte döntését.

Gyorsan elkészültünk velük, majd ráraktam őket egy tálcára és egyensúlyozva felvittem a szobámba. Molly még nem végzett, ezért gondolkoztam, mivel lehetne elütni azt az időt, míg meg nem jelenik kedves barátnőm. Elfelejtettem innivalót hozni, na meg az ágyat… ezért megint elindultam a földszint felé, azonban a lépcsőfordulóban egy gyönyörű szemű alakkal találkoztam… elkábított nézésével, de megembereltem magam elszakítottam tekintetem arcáról, ami lejjebb vándorolt. Daniel egy szál törölközőt „viselt”. Zavaromban azt sem tudtam, hova nézzek. A kínos csendet végül ő törte meg.

 - Ö… ne haragudj, csak elfelejtettem ruhát hozni… Nem fog többször előfordulni! – mentegetőzött.

- Semmi gond! Nem történt semmi, tényleg! – nem tudtam megállni, hogy legalább egy pillantást ne vessek rá. Hihetetlen milyen tökéletes felsőteste volt, belepirultam. Nem akartam még, elválni, de nem mertem beszédbe elegyedni vele… így, mégis szerettem volna még egy kis időt vele tölteni. Eszeveszetten kerestem a szavakat, amik sehogy sem akartak kijönni a számon… Ezt a fajta gondom megoldotta Dani. Már épp el akartam menni mellette, le a lépcsőn, mikor utánam szólt, egy szívdöglesztő mosollyal:

- Sophie! Szép álmokat! – nyeltem egyet.

- Neked is!

Majd amilyen gyorsan csak tudtam felkaptam egy tálcát, rádobáltam két műanyagpoharat, megfogtam a gyümölcslés dobozt, odakiáltottam anyának a nappaliba, hogy kéne egy ágy, és futólépésben bevágtattam a szobába, és végül jó hangosan bevágtam magam mögött.

- Hé, ti Taylor-ok mindig így csapkodjátok az ajtót? – kérdezte barátnőm az ágyamon ülve, egy magazint szorongatva. Én még mindig kapkodva szedtem a levegőt… milyen hatással van rám ez a fiú?! Ezt drágaságom is észrevette… - Sophie… lefutottad a maratont? Vagy szimplán csak sokkot kaptál a gyümölcslé gyümölcstartalmától?

- Azt hiszem mindkettő… - válaszoltam nevetve, mikor csillapodott természetellenes szívverésem. Lehuppantam én is az ágyra, és elhelyezkedtem törökülésben, szemben Molly-val. Letettem az újonnan felhozott tálcát a régi mellé és töltöttem mindkettőnknek az italból. Mielőtt nekiállhattunk volna vacsoránknak dörömbölni kezdtek az ajtón.

- Sophie! Meghoztam az ágyat… komolyan mi vagyok én, valami rakodómunkás? – bátyám megállás nélkül hangoskodott.

- Te idióta elég kopogni, ne törd be az ajtóm! – felpattantam és beengedtem.

- Nem elég! Na, jó éjt, nem is zavarok tovább! – majd megfordult és idegesen kivonult.

- Ennek meg mi baja? Tudod mit, nem érdekel, csináljuk meg a fekhelyet!

- Nem tudom… - vallottam be.

Elkészítettük Molly ágyát, majd elfogyasztottuk végre a szendvicseket. Még beszélgettünk egy keveset, de nagyon fáradtak voltunk, különböző okok miatt. Én azért csak ma ébredtem fel egy kómából, Molly pedig ma halálra aggódta magát miattam, ezért úgy döntöttünk lefekszünk aludni. Holnapra viszont éjfélig bulizást terveztünk.

Elszaladtam hát én is egy gyors zuhanyra, felvettem a pizsimet, elvégeztem a fogmosást és visszamentem a szobába, ahol már teljes sötétség és némaság honolt. Lábujjhegyen az ágyhoz botorkáltam, és bebújtam a vékonyka takaróm alá.

- Molly, alszol? – suttogtam a síri csendbe. Mivel nem jött válasz ezt betudtam egy igennek. Behunytam a szemem és szép lassan el is aludtam…

- Gyere Daniel, gyere csak! Itt jó lesz neked!

- Miranda, én nem akarok veled menni! Itt fogok maradni! Ebben a családban!

- Butus Daniel! Tudod mi lesz, ha így teszel, szóval gyere!

- Áh… - kétségbeesetten rám nézett, mintha én lennék a mentőöv. Láttam szemében a kínt, mikor beleegyezett. - rendben.

Mi ott álltunk mind, ahányan vagyunk a bejárati ajtó előtt, és végignézzük, ahogy Dani minden cuccával beszáll Mira kocsijába, és elhajtanak. Majd megváltozott a kép. Egy ház folyosóján voltam. A szobából beszélgetés hallatszott. Közelebb mentem és bekukkantottam.

- Kész a vacsora! – Miranda volt, de teljesen megváltozott. Arcán volt egy pár ránc, szeme alatt karikák húzódtak, de mégis elégedettnek látszott. 

Tekintetem végigjárattam a helyiségen. Egy teljesen átlagos ebédlő volt egybe nyitva a konyhával. Az étkezőasztalnál ült valaki, de arcát egyelőre eltakarta az hatalmas újság, amiből fel sem nézett, addig, míg – feltételeztem – felesége nem hívta, ekkor hagyta az újságot, és megláttam ki is ő. Daniel… Kicsit öregebb lett, olyan középkorúak lehettek mindketten, de ő még mindig túl vonzó volt számomra. Felállt, betolta a székét és letette az asztalra az olvasnivalóját.

- Köszönöm, de nem vagyok éhes! – megrémültem, mikor elindult felém… de láthatóan nem vett észre. A szemei olyan dühöt mutattak, amit soha életemben nem fogok elfelejteni…

Riadtan ültem fel az ágyon. Mindenem tiszta víz volt, kapkodva szedtem a levegőt. Molly békésen szuszogott mellettem az ágyán. Az egyértelmű volt, hogy nem leszek képes visszaaludni, nem is szerettem volna megint szembesülni illúziómmal. Talán, ha megnyugodtam valamelyest, ahhoz meg egyetlen hatásos módszert ismertem, de azt csak a konyhában tudom kivitelezni. Nagyon halkan és óvatosan kikeltem az ágyból és lábujjhegyen leküzdöttem magam a földszintre.

A konyhához érve azonban megtorpantam, egy halvány kis lámpa világított és valaki már az egyik bárszéken ült. Barna haja elárulta az illetőt. Közelebb merészkedtem hozzá. Már csak már centi választott el tőle, mikor a gipszem lesodort egy zabpelyhes dobozt a pultról. Lucy ijedten ugrott fel a székről.

- Mi a… - rám nézett. – Sophie! – sóhajtott megkönnyebbülten. – Csak te vagy!

- Ne haragudj! – füleltem, hogy rajtunk kívül más is meghallotta-e a történteket, de szerencsére teljes csönd volt. Lehajoltam elkezdtem felszedegetni az elgurult pehelydarabkákat. Lucy is segített.

- Nem tudsz aludni? – kérdezte, mikor végeztünk.

- Csak rosszat álmodtam… de képtelen lennék megint álomba szenderülni… Úgy látom, te már készítettél magadnak álomhozó italt. Kakaó?

- Igen. Nekem ez mindig segít. – kacsintott. – Neked mi a titkod?

- Vaníliás tej. Ezt a praktikát még annak idején apu mutatta, nagyon finom és hatásos. – kivettem egy bögrét a szekrényből, teleöntöttem tejjel, megmelegítettem és beleszórtam egy adag vanília cukrot, majd elkevergettem. Lucy türelmesen végig nézte ténykedésem. Én már kevésbé voltam türelmes, meg is égettem nyelvem.

- Sophie! – mondta megdöbbenten.

- Tessék, mi baj?

- Te… honnan tudtad ezt az egészet? Azt, hogy ez neked segített eddig, azt, hogy még apukád mutatta, azt, hogy hogyan kell elkészíteni – azon kívül, hogy logikus – honnan? – ezen még el sem gondolkodtam, de igaza van. Nekem… nem kéne erre emlékeznem… de belül örömöt éreztem, hisz van valami a múltamból, ami nem veszett el számomra.

- Nem tudom, ez hogy lehetséges, de ez fantasztikus! Emlékszem! Legalábbis erre a kis apróságra… de ki a kicsit nem becsüli ugyebár…

- Igen, biztosan örülsz neki, én is ezt tenném, de ugye tudod, hogy ez… úgymond nem normális… ígérd meg, mivel úgyis be kell menned holnap, megkérdezel egy dokit, hogy ez lehetséges-e… rendben?

- Oké, oké, de ez szuper! – csak mosolygott lelkesedésemen. – Ó, és te? Miért nem vagy a bátyám szobájában? – felnevetett. – Mi az? Mi rosszat mondtam?

- Semmi rosszat. – vigyorgott még mindig. – Tudod, az édes bátyádnak is vannak rossz tulajdonságai. Ha nagyon kimerült elmaradhatatlan az éjszakai koncert. Érted miről beszélek nem de? – most, hogy értettem én is megmosolyogtam a helyzetet. Feltettem azt a kérdést, ami jelenleg legjobban foglalkoztatott.

- Lucy… Daniel mióta van együtt… vele? – nem tudtam kimondani a nevét.

- Nocsak, valaki féltékeny? Dan majd kibújna a bőréből, ha tudná… de a kérdésedre visszatérve, pedig…

- Hááá! – ásított az a személy, akitől hevesebben ver a szívem, és aki épp most vett észre minket. - Ó, úgy látom, van társaságom. Péntek éjjeli buli van? Várjatok nem jól mondtam: Szombat hajnali?

- Valahogy úgy öcsikém. Neked mi a panaszod?

- Áh… álmok gyötörnek.

- Akkor egy cipőben jártok Sophie-val. – incselkedve rám nézett Lucy… képes lettem volna kioktatni.

- Valóban? Sophie, elmondod mi bánt? Ha megosztjuk egymással talán könnyebb lesz. – rám nézett és gondolkozni is elfelejtettem. Visszavonom a kioktatásos tervem Lucy ellen, amiért kimentett leblokkolásomból.

- Rendben fiatalok, én most már képes vagyok egy jót aludni! Tízig ne keressen senki! – majd felvonult az emeletre, minket magunkra hagyva.

- Á, hagyjuk! Nem érdekes. Nem szeretnék róla beszélni. – sütöttem le szemeim. Odalépett és két ujjával felemelte fejem, hogy a szemembe nézzek.

- Ezt ne, kérlek! Ne fossz meg a látványodtól, hisz olyan gyönyörű vagy! – nem értettem mi ütött belé, hisz barátnője van… értékeltem, mikor témát váltott. – Mit iszol? Kaphatnék belőle én is?

- Persze, miért ne! – neki is csináltam egy adagot, és vígan beszélgettünk és nevetgéltünk az elfogyasztása közben.

- Köszönöm! Ez igazán jól esett! - kacsintott. – Már hajnali három. Hmm… azt hiszem, visszabújok az ágyba! – kaptam egy arcra puszit és egy ölelést hálául. Rettentő jól esett. Szárnyalni tudtam volna az új érzésektől, amik bennem kavarogtak. Boldogan táncoltam fel az emeletre, majd be az ágyba, és biztos voltam benne, hogy messze elkerülnek a rossz álmok reggelig…