8. fejezet – Váratlan fordulat

//Daniel szemszöge//

Körülöttem mindenhol tarkábbnál tarkább, színes virágok nyílnak, a helyet, ahol állok vadregényes, mohával borított fák szegélyezik, a levegő kristálytiszta, madarak csivitelése lengi be az egész rétet, valahol a távolban egy patak csörgedezik halkan, üdén… Csilingelő nevetésre leszek figyelmes, és gondolkozás nélkül a hang felé fordulok. Elveszek látogatóm gyönyörű, szikrázó tekintetében. Ahogy meglát, mosolyogva kezd futni felém. Meg akarom érinteni, de ő még mindig vigyorogva, nem áll meg, mikor mellém ér, hanem tovább fut, be a sűrű erdő mélyére. Követem, vakon követem, be egyre beljebb, majd hirtelen megáll, és megfordul, farkasszemet nézve velem. Kezem megindul felé, de ő csak keservesen rám néz, és ellöki kezem, majd sírva tovább szalad. Utána iramodok, de már nem látom, a rejtélyesen viselkedő szépséget, bármerre is nézek.

- Dr. Morgan-t sürgősen várják a négyes műtőben! - ez a mondat visszarángatott a jelenbe. Mire már annyira éber lettem, hogy meg tudjam különböztetni az álmot a valóságtól, kinyitottam a szemem, és egy ölelkező párral találtam szembe magam.

- Ó, haver, bocsi, ha felébresztettünk! – mondta Josh, semmi megbánással a hangjában.

- Semmi gond. Felőletek egy meteor is becsapódhat, ha együtt vagytok, meg se halljátok! – Lucy, mint mindig elvörösödött, Josh csak felnevetett…

- És meddig maradtok?

- Nem tudjuk biztosan, egy órácskát talán, délután még Molly-ért is ki kell mennünk a reptérre. Na meg Lucy-nek is megígértem egy kis sétát kettesben, egy nyugis helyen.

Örülök, hogy végül ők is összejöttek, bár már 5 napja be se néztek, csak drága nővérem adott magáról életjelet, azt is csak telefonon. Teljesen össze vannak tapadva…

- Na, hoztunk neked egy kis péksütit, ne kelljen mindig az itteni büfében venned a reggelid! Nem gondolod, hogy kell a változatosság? Hogy kell a környezetváltozás? Aggódom érted, öcsi, és szeretném, ha kicsit kimozdulnál! Mielőtt megint Sophie-ra hivatkoznál, közlöm, hogy majdnem két hete meg sem mozdult, nem hiszem, hogy sok mindenről lemaradnál! Ígérd meg, hogy megfogadod a szavam. Sokat jelentesz nekem! Nem akarom, hogy ez az egész megváltoztasson, hogy ettől függj, nem kell minden perced itt tölteni, mellette! Érted? – most azt akarja velem elhitetni, hogy jobb lenne, ha nem lennék Sophie mellett?

- Lucy… ugye nem is érted ezt az egészet Sophie-val… Persze, hogy nem! Képzeld magad a helyembe! Tudom, különös, de úgy érzem, hozzá tartozok. Mintha ő nekem valami mágnes lenne. Nem is értesz engem! Bár… - Josh-ra néztem, majd vissza rá – lehet, hogy igen… de nem hiszem, hogy egy cipőben járnánk! Egy pillanatra… csak egy pillanatra gondolj csak bele! Miért vagyok itt éjjel nappal? Miért nem mentem haza, miután bocsánatot kértem Josh-tól? – lehajtottam fejem és a padlót kezdtem fixírozni - Akkoriban, azt hittem az tart itt, hogy személyesen a sértettől kérjek bocsánatot, de ma már tudom ez nem teljesen igaz. Már akkor is maga a személyisége vonzott, még így is, hogy szinte mindent másodkézből tudok, nem tőle! Nem roppant furcsa? Én is próbálom megérteni magam, de erre nincs magyarázat… a szerelemre nincs magyarázat… nem de? – monológom végére érve, felpillantottam, két megdöbbent arccal találtam magam szembe.

- Bocsi Dani, nem akartalak megbántani, csak álmaimban nem gondoltam volna, hogy ez a helyzet ennyire komoly lenne… Ez afféle szerelem első látásra? Hiszel benne?

- Szikla szilárdan. – ebben tényleg biztos voltam.

- És te Lulu? Hiszel benne? – Josh őszintén kíváncsi volt, ezt éreztette is. Az Lulu-n meg sem lepődtem, mostanában csak így hívja. Nem értettem miért, de nem is érdekelt, nem az én dolgom… biztos valami új, idétlen becenév…

- Ez nem is kérdés. Eddig nem… de most nagyon más a véleményem.

- Akkor ebben is hasonlítunk. – majd csókcsatába kezdtek.

- Hé, na, gyerekek, ezt ne közönség előtt, ha kérhetem, undorodom. – vicceltem el a helyzet kínos részét.

Kedves gerlepár látogatóim egy fél óra után összeszedték magukat, és haza mentek, arra hivatkozva, hogy most jut eszükbe, hogy megígérték Sarah-nak, hogy összeütik az ebédet… Hát, ha engem kérdeznek, nem lennék annyira biztos benne, hogy valóban ez a helyzet… de mindegy is.

Miután megettem a reggelim, azonban mégis lementem az aulába, egy kávéért. Közben próbáltam megérteni az álmomat. Miért futna el előlem Sophie? Semmi rosszat nem tettem vele, a baleseten kívül, de csak egy álom volt… semmi jelentősége nincs. Az éppen aktuális könyvvel a kezemben leültem egy kanapéra és elkezdtem onnan az olvasást ahol abbahagytam. A borítón ez állt: Fekete hétköznapok - Írta: Lucy Stephen. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy az én nővérem ilyen remekműveket írt, ír. Annyi időt töltök könyvtárban, könyvesboltban, és nem vettem észre, hogy Lucy könyvei vannak a polcon… de ki gondolta volna?! Szomorú történet, de a végén minden rendbe jön. Valószínűleg azt írta le, amit akkor szeretett volna. Rendbe akarta hozni az életét.

Valaki megköszörülte a torkát.

- Dani? Dani! De jó, hogy megtaláltalak! Hogy vagy? Olyan rég nem láttalak! Hiányoztál, ám! – már csak ez hiányzott!

- Miranda… mit keresel itt? – egyáltalán nem volt kedvem a „volt barátnőmmel” beszélni… már ha őt annak lehetne nevezni.

- Jajj, hát téged! – válaszolta könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- És miért keresel engem?

- Dani, most komolyan, miért keresne a barátnőd? Látni szerettelek volna! Olyan hihetetlen? – nem igaz, hogy még mindig nem hiszi el, hogy egyáltalán nem érdekel… hányszor mondtam már… valószínűleg a falnak beszéltem…

- Mira… ne kezdjük megint, kérlek szépen! Nem vagy a barátnőm! Tisztáztuk már ezt egy párszor… Ne keress! Most megyek! – azzal felálltam és reméltem nem fog követni, megértette miről papolok neki állandóan. De tévedtem.

- Naa, ne csináld már! Olyan jól kijöttünk egymással, hol vannak azok a régi szép idők?

- Nem tudom, hogy te mire emlékszel, de sosem jöttünk ki egymással túl fényesen. Talán, ha az elején nem lettek volna annyira nyilvánvalók a szándékaid… - ránéztem, és mintha felcsillant volna a szeme.

- Tehát, ha nem nyomulok, jobban kedvelnél? – kérdezte, egy kicsit talán sok lelkesedéssel.

- Nem ígérhetek semmit Miranda! A múltat nem lehet megváltoztatni. Nehogy azt hidd, hogy ha nem leszel ilyen, működhetne a dolog, maximum barátság…

- Rendben. Nekem ez is elég, mert a közeledben lehetek… áll az alku! – nem akartam elhinni. Végre sikerült valami eredményt kihozni ebből a kínos helyzetből. Most már talán egy fokkal jobb lesz…

Már a kórterem folyosóján jártunk. Ezt a távot már csöndben tettük meg az ajtóig.

- Nos, hol vagyunk? – mosolygott.

- Mondjuk úgy, hogy a mostani lakhelyemen…

- Óh… - meglepődött, meg is értem. – Nem tudtam, hogy itt is élsz jelenleg…

Bementünk a szobába. Azt hittem most még jobban megdöbben, de csak rápillantott a még mindig mozdulatlan Sophie-ra, majd szemügyre vette a szobát.

- Nagyon… - habozott. – otthonos…

- Hát, én már hozzászoktam… - feleltem kínosan.

Megint az ágyra tévedt a tekintete.

- Tehát, ő a híres sérült… - nem tudtam, ő mégis honnan szerzett tudomást a dolgokról. -Ne nézz így rám, tele volt veletek az újság…

- Ó, Rendben. Nos, igen. Ő Sophie Taylor. – akaratlanul is másképpen ejtettem a nevét, mint bárki másnak. Arcán rögtön felfedeztem a felismerés jelét.

- Értem. Szóval, ő az, aki elvette az eszed! Miatta nem vagy velem… Szuper, egy élőholt az oka, hogy nem lehetünk boldogok… Vesztes vagyok… örök vesztes. Sose jön össze semmi!

- Ne merd így hívni! Nincs jogod hozzá! Ez nem igaz! Nem én vagyok neked a megfelelő. Ennyi. Találsz valaki mást! Mi sosem lettünk volna boldogok, értsd már meg! – ingerülten szóltam vissza. Azt hittem végre felfogja, mi történik körülötte, és békén hagy. Azt hittem, hogy ma végre megtörténik, végre letesz rólam. De őt nehéz megváltoztatni…

- Nem tudlak csak úgy elfelejteni, az képtelenség! Ő úgysem fogja sokáig húzni…

- Azonnal hagyd abba! – mondtam őt félbeszakítva, minden szót külön kihangsúlyozva. – És menj el! Ne gyere vissza! Ne keress! Éld az életed! Bulizz, meg mit tudom én, de engem ne zaklass tovább ezzel a témával kapcsolatban! Ég veled! – nem néztem rá, miközben beszéltem, vagyis jobban mondva, már ordibáltam. Nem akartam tovább, hogy a közelemben legyen. Pár perc néma csönd volt, csak a kinti életet, a röntgen zümmögését és a hangosbemondó hangját lehetett hallani. Már azt hittem, itt marad, mikor megszólalt:

- Nos, nem garantálom, hogy most látsz utoljára, de hagylak gondolkodni. Dönts a legjobb belátásod szerint! Nem ígérek semmit. – ezzel kiment.

Nem volt kedvem semmihez. Ez az utóbbi fél óra minden életkedvem elvette, mégis erőt vettem magamon és Sophie ágyához léptem. Végig simítottam nyugodt arcán. Olyan békés, semmi rosszat nem érzékel a külvilágból. Olyan gyönyörű…

Egy kis idő múlva három halk kopogtatást hallottam. Ez volt a jel. A kis Lara találta ki még első látogatásakor. Már akkor belopta magát a szívembe a csöppség.

- Kopp, kopp. Na, ki vagyok? – vékonyka kis hang jött az ajtó mögül. Még mindössze két éves, és ilyen szépen beszél…

- Hú, nem is tudom… Betörő néni kérem, ne bántson! – ugrattam kedvenc kis lánykámat.

- Nem vagyok az, Dani! Bejöhetünk?

- Gyertek csak! – rögtön az ölembe ugrott, megpörgettem.

Sarah, és egy eddig ismeretlen lány lépett még be Lara után. Beugrott, hogy valami Molly-ról hallottam ma Josh-tól.

- Kellemes délutánt Daniel! – köszöntött Sophie anyukája.

- Szia Sarah, és… – még az elején a lelkemre kötötte, hogy tegezzem, szívesen beleegyeztem. Jelentőségteljesen az ismeretlen lány felé fordultam. Ő is szép volt, részben hasonlított Sophie-ra.

- Molly. Molly Carson. Örülök, hogy megismerhetlek! Amúgy Sophie legjobb barátnője vagyok. Te pedig, Daniel Stephen. – aranyos volt. Már az elején szimpatikusak az ismerősei.

- Igen. Jól informált vagy! – mosolyogtunk. Valaki a nadrágom végén kezdte óvatosan ráncigálni.

- Dani! Légyszi mesélsz nekem? A múltkor olyan szépet hallottam tőled arról a mágikus erdőről… - kérlelt Lara.

- Kicsim, Daniel-nek biztos nincs sok ideje jelenleg… majd máskor…

- De, anyu!

- Ne, hagyd Sarah! – majd a kicsi felé fordultam. – Figyelj tündérkém, mit szólnál, ha egy picit későbbre halasztanánk a mesedélutánt? Csak egy kis időre, amíg én Molly-val sétálok egy kicsit. Addig vigyázz a nővéredre helyettem! – odament a testvéréhez, és megölelte.

- Sophie, Sophie, mikor gyógyulsz már meg, nővérkém?

- Tehát, ovis korod óta ismered. – a kertben jártunk egyet.

- Igen, érdekesen ismerkedtünk meg – felnevetett – Sophie épp egy másik gyerekkel veszekedett a homokozó lapáton, és fejen talált vele. Rengetegszer kért bocsánatot a semmiért. Állandóan azt nézte, mivel tud segíteni, mivel tud kiengesztelni, pedig egyáltalán nem haragudtam rá. Aztán telte múltak az idők, és annyit voltunk együtt, hogy teljesen összenőttünk, mint két iker. Azt a lapátot később elkértük az óvodából és azóta is őrizzük, tudom butaság, de… - megint elnevette magát az emlék hatására.

- Nem, jól tettétek. Ez egy kedves emlék lehet számotokra. Olyan vicces, aranyos dolog. – tényleg tetszett, hogy Sophie-nak van egy ilyen jóságos, normális barátja. Hiába nem ismerem személyesen, tudom, hogy nagyon rendes, imádnivaló lány, aki fent fekszik.

Még meséltünk egymásnak magunkról. Megtudtam, hogy nagy szenvedélye a lovaglás, na meg az olvasás, és, hogy Sophie is szereti ezeket csinálni, együtt szokták űzni ezeket a hobbikat.

Aztán felmentünk a kórterembe, Lara-hoz és anyukájához.

- Na, tündérke meséljek? – kérdeztem vidáman. Ő is ugyanilyen lelkesedéssel bólintott, és kényelmesen elhelyezkedett az ölemben. A társaságom többi tagja is leült, és hallgatott engem. Meséltem egy elvarázsolt patakról, ami csendesen, a külvilágtól teljesen elszigetelten folydogált, s vize boldoggá tette minden belőle ivót, és egy szomorú lánykáról, aki pont erre réved… Lara olyan áhítattal figyelte minden mondatom, és szeme is kíváncsi érzelmeket tükrözött felém. Mondókám végeztével egy nagy ölelést kaptam hálául kis barátomtól. Molly pedig megjegyezte, hogy milyen remek mesélő vagyok, majd távoztak kedves látogatóim.

Úgy tűnt – persze Miranda-t leszámítva – hogy ez a nap sem lesz más, mint a többi, igaz még csak délután van… Megint eszembe jutott a reggeli különös álom. Igazán csodálatos volt. Csak a búcsúzás nem tetszett… Elmerültem gondolataimban, majd különös hangra lettem figyelmes, mintha gitár lett volna. Furdalt a kíváncsiság, ki és hogyan játszik. Mindig is érdekelt a zene is, de sosem volt elég pénzem, hogy belevágjak, vagy legalábbis megpróbáljam. Fel is álltam és követtem a zene lágy ritmusát, ami elvezetett a folyosó végén lévő terembe. A nyitott ajtón keresztül belestem, s az ágyon egy körülbelül velem egyidős lány játszott hangszerén, nekem háttal. Meghallhatta, hogy jövök, mert zavartan megfordult, és abbahagyta a zenélést.

- Ne, haragudj, ha zavartalak.

- Nem, nem, játszanál még? Kérlek!

Nem tagadta meg kérésem, és megint kézbe vette a gitárt, és elkezdte pengetni a húrokat. Eljátszott egy dalt, amit személy szerint nem ismertem, de nagyon tetszett.

- Mióta játszol? – kérdeztem.

- Nagyjából öt éves korom óta. Apukámnak van egy bandája. Születésemtől fogva zene vett körül. – felelte komolyan.

- Ne haragudj, hogy csak így bejöttem hozzád! A nevem Daniel Stephen. Nagyon klassz, amit csinálsz!

- Semmi gond. Az enyém Zoe Scott. Végre van kinek játszanom. Apát nem igazán érdekli, amit én csinálok, de persze ő elismert… Nem akarja, hogy én is ezzel foglalkozzak. Meg akarja nekem adni a „választást” – ennél a szónál macskakörmöket rajzolt a levegőbe. – Nem látja a tehetséget bennem. Én is vinném annyira, mint ő… Milyen is vagyok, biztos neked is megvan a magad gondja, én meg itt traktállak az enyémekkel…

- Nem, nincs semmi gond, én szívesen meghallgatom. Mostanában úgy sincs sok beszélgető partnerem. Látogatóim meg már úgyis tudnak rólam mindent. Te miért vagy itt? – érdeklődtem. Ő csak kitakarózott, akkor vettem észre a gipszet a lábán.

- Béna és bátor voltam egyszerre. – nevetett először mióta itt vagyok. – Az eddig barátnak hitt emberek ugrattak, mert tudták, hogy bármit megteszek, csak hogy befogadjanak… Bolond voltam és magányos, csak barátokat akartam, de szépen átvágtak. Felvették videóra az idétlen balesetem, és azóta is azon röhögnek. Szerettem a régi sulim, de muszáj volt elköltöznünk, és bentlakásosba járnom. Minden vágyam volt, hogy beilleszkedjek, és úgy tekintsenek rám, mint egy normális lányra, mint a többiekre. Néha nagyon szerettem volna láthatatlanná válni. Erről nem beszéltem még senkinek, de jól esett elmondanom, most egy kicsit megnyugodtam, úgy érzem…

- Nagyon csúnyán bántak veled. Mikor veszik le gipszet?

- Hát, azt nem tudom pontosan, de kapok járógipszet és hazamehetek akár holnap is. Nem tudom, hogy fogok újra a szemük elé kerülni… - lehajtotta fejét.

- És a szüleid? Nekik nem meséled el? Átrakhatnak egy másik suliba is akár. – ajánlottam ezt a lehetőséget.

- Én is gondoltam erre, de anyámat meg végképp nem érdekli, csak az, hogy a legjobban teljesítsek a legjobb suliban… A szüleimet egyszerűen nem érdeklem. Nem nézik mi jó nekem, mit akarok. Ők irányítják az életem.

- Hé, minden megoldódik. Minden rosszban van valami jó. Itt az én példám… - elmeséltem neki mindent magamról. Nagyon türelmesen végighallgatott. Elmondtam minden rossz és minden jó dolgot, ami velem kapcsolatos. Igazán megértő volt.

- Hú, neked is mozgalmas életed van. Na meg ez a szerelem dolog, első látásra. Döbbenet… de nagyon király. – elnevettük magunkat.

- Remélem, még találkozunk! Örülök, hogy megismertelek Zoe! – felálltam az ágyról, és épp indulni készültem.

- Daniel! Várj! Nem adod meg a számod? Itt az enyém. Komolyan te vagy a legjobb fej, akit megismertem itt, Londonban. Már most barátként gondolok rád, bár meglehet, korai. – mosolygott.

Telefonszámot cseréltünk, majd eljátszott még egy számot nekem. Vidáman lépkedtem a szobám felé. Ezt a jó hangulatom, nem ronthatja ma el semmi. De mikor benyitottam a teljesen üres kórterembe, a teljesen üres ágyra, rájöttem óriásit tévedtem…

7. fejezet - Egy gyönyörű nap

//Josh szemszöge//

Reggel elég későn ébredhettem, mert mikor kinéztem az ablakon, a Nap már magasan járt az égen.

Egyre csak Lucy járt a fejemben… kielemeztem többször is a tegnapi kis rajtakapásom utáni beszélgetésünket, és minden alkalommal rádöbbentem, hogy ő is ugyanolyan komolyan gondolja ezt a kettőnk közti dolgot, mint én… legalábbis én is ugyanúgy vonzom, mint ő engem…

Felöltöztem, és rápillantottam az éjjeliszekrényemen lévő órára. Tíz óra volt… rengeteget aludtam… nem volt szokásom. Daniel-nek roppant igaza volt… a tegnapi nap nagyon fárasztó volt.

Épp indultam volna valami kései reggeliért, amikor megpillantottam egy papírt. Valaki becsúsztatta az ajtón keresztül a szobámba. Felvettem, és elolvastam az üzenetet:

Jó reggelt hétalvóm!

Remélem nem haragszol, hogy nem személyesen köszöntelek először! Anyukád elment Lara-val sétálgatni ebben a gyönyörű időben, és Nina-hoz is benéznek, ami valószínűleg – ahogy anyukádat ismerem – nem egy órácska lesz. Miénk az egész nap! Van egy kis meglepetésem a számodra! A kertben várlak. Lucy.

Ez a pár sor annyira feldobott, hogy gondolkodás nélkül indultam a kertünk felé. Az ajtó csapódására az én angyalom is felkapta fejét. Mikor megbizonyosodott róla, hogy én vagyok egy ragyogó mosollyal ajándékozott meg. Ma is csodásan nézett ki, mint mindig. Egy combközépig érő lenge, fehér szoknyát, és egy ehhez illő, szolid világoskék felsőt viselt, ami remekül kihangsúlyozta karcsú alakját. Odasétáltam elé és a karjaimba zártam.

- Neked is jó reggelt Napsugaram! – köszöntöttem. Hihetetlen mit ki nem hoz belőlem a szerelem, sosem mosolyogtam még ennyit.

- Gondoltam, örülnél egy köszöntésnek… nem tudtam személyesen, el voltam foglalva…

- Most már teljes a reggelem!

- Á-á, még nem! – majd arca egyre közeledett az enyémhez. Aztán óvatosan hozzáérintette ajkát számhoz. Csókunk nagyon édes volt, afféle ébresztő. Életem első igazi, legjobb csókja volt eddig, gondolom azért, mert attól kaptam, akit igazán szerettem és szeretek… össze sem lehet hasonlítani az eddigiekkel, majd kicsit elhúzódott és szemembe nézett. Boldogan hozzátette – Most már igen.

- Te… - majd én kezdeményeztem egy csókot, amit meg is kaptam. Majd Lucy kezén fogott és lassan húzni kezdett a hatalmas virágban úszó cseresznyefánk felé. Akkor láttam csak, hogy egy piros kockás pléden, egy minden jóval megrakott piknikkosár volt szépen elrendezve. – Lucy, ez olyan édes! Miért kapom? – nem akartam elhinni, hogy ez a tündér, miattam tette.

- Mint, te! Csak egy kis apróság! Valamivel meg szeretnék hálálni mindent… ez egy jó kezdet lehetne. És különben is megérdemled! Na, gyere, reggelizzünk! – leültünk, egymás kezét el nem eresztve. – Nem vagyok a konyha nagy mestere, de remélem ízleni fog!

Elém rakott egy tányért, amin ízlésesen el volt készítve lépcsőzetesen egy adag szív alakú palacsinta.

- Lucy… ez annyira… csodálatos vagy! Honnan tudtad, hogy ez a kedvencem?

- Én… én, nem tudtam… igazán? Micsoda véletlen… nekem is! – elpirult, én pedig felnevettem, ezen is képes volt elvörösödni…

Az ölembe kaptam és a nagy lendülettől, a fűben találtuk magunkat, hanyatt feküdve, én kerültem alulra, de meg sem éreztem súlyát, a rám nehezedő angyalnak… lehet, hogy az angyaloknak nincs súlyuk? Nem tudtam tovább vinni cseppet sem logikus gondolatmenetemet, mert sürgető ajkak elfeledtettek velem minden külsőséget. Levegőhiány miatt azonban mégis el kellett válnunk.

- Hoppsz… bocsi. – mentegetőzött aranyosan, bár nem értem miért.

- Lucy, te komolyan bocsánatot kérsz emiatt? Nos, rendben, megbocsátok, ha legközelebb is kapok még! – felkacagott, csilingelő nevetéssel.

- Feltétlenül! – ígérte – Na, láss hozzá!

- Először is köszönöm! Még mindig nem értem, mivel érdemeltem ki, hogy az ölembe hullt egy ilyen kincs, mint te!

- Igazán nincs mit! Nem vagyok kincs! Az életem romokban hevert, mostanáig, míg nem kerestél fel… ez volt a legjobb dolog, ami valaha történt velem… - lehajtotta fejét, de én azért is gyengéden állánál fogva felemeltem, szemébe néztem:

- Igaz, nem vagy kincs!... – megsimogattam az arcát. - Sokkal többet jelentesz nekem!

Az étel eszméletlenül finom volt! Még, hogy nem tud főzni… ugyan már! Ezt tudtára is adtam, de ő csak mosolygott, és legyintett egyet. Rengeteget nevettünk, ahogy egymás szájába adtuk a falatokat. Ez alatt a délelőtt alatt volt időnk jobban megismerni egymást. Igaza volt, rengeteg negatív történés volt az életében, ehhez képest az enyém rózsaszín vattacukor. Megtudtam elég hasznos információkat is róla. Például, hogy kedvenc színe a világoskék, virága a jázmin, ami a kedvesség virága, nem hiába a kedvence…

Reggelink befejezésével, még egy kicsit élveztük a napsugarak simogatását, de főleg egymás társaságát, majd összeszedtük a cuccot, és bevonultunk a házba, elpakolni. Megegyeztünk, hogy ma még benézünk a kórházba is, mi újság.

Lucy elvonult a fürdőbe zuhanyozni, én pedig felhívtam Molly-t, hogy megbeszéljük a látogatását. Azt mondta, holnap délután négy körül ér a gép Londonba. Rengetegszer megköszönte, hogy nem kell hotelban töltenie az éjszakákat egyedül, én meg mindannyiszor elmondtam neki, hogy ez teljesen természetes. Kedvesem még nem végzett, mire befejeztem a telefonálást.

Lucy mobilja a jellegzetes hangján hívta fel magára – jobban mondva az érkezett SMS-ére – a figyelmet. Nem bírtam megállni, hogy annyit ne nézzek meg, hogy ki írta. Valami Phil volt… Phil?! Nekem is van rossz tulajdonságom, ebbe a kategóriába tartozik a hallgatózás, és a személyes SMS-ek megnézése is, de most a kíváncsiságom, és főleg egy új, éledező érzés - amit féltékenységnek hívnak – került fölénybe, és nem a diszkrécióm. Így megnyitottam az üzenetet:

Szia, Lulum!

Minden rendben veled? Hiányzol! A kis Max is állandóan szomorkodik! Rólam ne is beszéljünk… Eddig remekül neveltem őt, de mióta megismert téged, nem marad velem egyedül sokáig. Remélem, visszatérsz nem sokára hozzánk, akár már az öcséddel együtt! Szeretünk: Phil és Max

Max? Egy kis gyerek? Hiányzol? Lulu?! Lucy elfelejtett erről az egészről akár egy szót is említeni… Megdöbbentem… nem is… egyszerűen lefagytam. Visszatettem a mobilt, oda, ahonnan elvettem, és leültem a kanapéra. Mindeközben Lucy visszajött, egy narancssárga koktélruhában, és megtorpant arckifejezésem láttán.

- Hé, mi baj? – kérdezte gyöngéden.

- Semmi… egy pillanat… mindjárt jövök… - a hangom még mindig megbicsaklott itt-ott.

Lemasíroztam a földszintre a szobámból, még nem tudtam volna vele egy épp mondatot sem beszélni, nem azért, mert most megutáltam vagy valami… még mindig szeretem, csak meglepődtem…

Megittam egy pohár vizet, és próbáltam lenyugtatni magam, mert még semmit nem tudok, bár elég nyilvánvaló a dolog… vagy mégsem…

- Josh? Á, itt vagy! Elmondanád, miért vagy ilyen zaklatott? Reggel még minden rendben volt. Mi tette tönkre? – még ő von kérdőre? Nem akarok veszekedni vele, de elég érdekes szituáció…

- Lucy, áhh… figyelj! Kaptál egy SMS-t egy bizonyos Phil-től, tudom nem volt jogom megnézni, erre nincsen mentségem… de remélem, neked van… arra, hogy ez az alak miért hív, például az ő Lulujának, vagy a kisbaba, Max… ő kicsoda? Hiányzol nekik… Nem értem, miért vagy most velem?! – kiborultam… Erre még egy lapáttal rátett a szája sarkában megbújó mosolya. – Ó, igen nevess is ki nyugodtan, én már teljesen elvesztettem a fonalat… Ha csak játszottál velem, még jobb az elején tisztázni, hogy minél hamarabb visszamehess hozzájuk! – a vigyora most már eltűnt, helyette kétségbeesés vette át helyét arcán.

- Hogy gondolsz ilyet rólam? Csak játszottam? Ez nagyon fájt Josh… Mindent félreértesz, és még rám is támadsz?! Azt hittem végre oly’ sok idő után van valaki, aki meghallgat, megért, ad a véleményemre, és szeret, én viszont szeretem… de nem ez, megint nem jött össze! – ideges volt, a könnyei is eleredtek, és miattam, bántottam azt, akit a legjobban szeretek… és viszont szeret… most mondta ki először. Nem akartam, hogy így halljam szájából először… mindent elrontottam…

- Annyira sajnálom Lucy! Először tisztáznom kellett volna, nem pedig neked esnem! Tudom, hogy most rettentően megbántottalak, és nagyon restellem! A féltékenység eluralkodott felettem, tudom ez nem mentség a viselkedésemre! Megértem, hogyha látni sem akarsz! – felmentem a szobámba, nem követett, elhiszem, hogy magányra vágyik, nem voltam túl kíméletes vele…

Lekuporodtam az ágyam elé, térdeimet felhúzva, fejemet rájuk hajtva…

Akkora egy marha vagyok…

Miután eléggé leszidtam magam, tettemért, elgondolkoztam. Most mi lesz? Lucy úgy tesz, ahogy az a Phil kérte? Visszamegy hozzájuk? Vagy keres magának egy hotelt? Netán a testvére mellé beköltözik a kórházba? Annyira belemelegedtem az elmélkedésbe, hogy észre se vettem, hogy valaki megérinti a vállam.

- Josh, annyira rossz téged így látni! Nagyon bánod, látszik… Ne haragudj, hogy nem meséltem Phil-ről, kérlek! A te helyedben valószínűleg én is kiborulnék minimum ennyire! Tehát, bocsáss meg!

- Jézusom, Lucy! Én voltam akkora szemét, hogy a számomra legkedvesebb személlyel a világon ilyen hangon beszéltem, te semmi rosszat nem tettél… azt hiszem. Félreérthettem, ha megkérlek, elmagyarázod a dolgokat? Szeretnék tisztán látni! Hogy tudsz megbocsátani? Mások már régen kidobtak volna akkoriban, ha ilyenre képes lettem volna… Én nem akartam, főleg nem veled! Annyira sajnálom!

- Ők nem szerettek igazán! Emiatt nem voltam képes szakítani, de minden kapcsolatban vannak viták, nem? Így se, úgy se tudtalak volna itt hagyni, ez csak egy aprócska félreértés! Elmagyarázom, hogy minél előbb felejtsük el ezt az egészet, és térjen vissza a reggeli hangulat. Phil az egyetlen nagyobb unokatestvérem, vele kisebb koromban rengeteget voltam, nagyon kötődök hozzá! Max, pedig az én unokaöcsém, Phil öccse, őt nem volt sok alkalmam megismerni, csak mostanság. Róluk nehéz beszélnem… hosszú évekig úgy tudtam, hogy elvesztek egy kirándulás során, és meghaltak, aztán a katasztrófa védelmisek kutyái kiszagolták a szakadékba borult buszban lévő rokonaimat… ők túlélték, a szüleik nem, ők voltak a keresztszüleim. Phil-ben volt annyi erő, és bátorság, hogy ne adja át magát a fájdalomnak, és ne omoljon össze teljesen, szülei láttán. Ha Max nem lett volna valószínűleg ezt tette volna, de rá is gondolnia kellett… A kicsinek nem engedte, hogy megnézze a testeket, gondolj bele, Maxi mindössze két és fél éves volt, milyen törés lett volna neki! Phil épp ettől a megrázkódtatástól akarta megóvni. Elmagyarázta neki szépen, hogy anyáék egy jobb helyre kerültek, ahol boldogság van, hogy miattuk már nem kell aggódnia. Rátaláltak egy bennszülött csoportra az Amazonas környékén, akik befogadták őket, s gyerekeikként nevelték a két fiút. Phil megtanulta nyelvüket, hagyományaikat, kultúrájukat. Egy év után aztán úgy döntött a kistestvérével, hogy ideje visszatérni a civilizációba. Elhatározták, hogy megkeresnek engem, de fogalmuk sem volt merre lehetek. Akkoriban kezdtem el az egyetemi tanulmányaimat Amerikában. Nem volt könnyű dolguk, de valahogyan megtaláltak, és igen nagyon néztem mikor betoppantak szeretett unokatestvéreim, szakadt kis ruhájukban, szomjasan, éhesen. Maxi egyből az ölembe ugrott. Olyan aranyos volt… Phil-re pedig egész életemben büszke leszek, és felnézek rá, amiért ilyen kitartó volt a nehéz pillanatokban is. – teljesen váratlanul ért, hogy befejezte, annyira beleéltem magam, hogy szinte magam előtt láttam mindent, a balesetet, az őslakosoknál töltött időt, azt, ahogyan a kisfiú ölelgeti Lucy-t… - Josh!

- Bocsi, drágám, csak annyira átéltem ezt az egészet. Ha tudtam volna… nem csinálok ilyen jelenetet, szörnyen sajnálom!

- Semmi gond! Örülök, hogy megoszthattam valakivel! Főleg, hogy veled! – szorosan hozzám simult, és én úgy öleltem, mintha sosem akarnám elereszteni, végül is igaz…

Még egy fél órácskát együtt töltöttünk, aztán elindultunk a mostanában annyit látogatott kórház felé, de ezúttal gyalog. Nem volt túl messze, de olyan gyorsan repül az idő, hogyha a te angyalod kezét fogod és szemébe nézel. Ebből egyszer meg is lett a következmény, hogy nem a lábam elé néztem, hanem őt… de ez mellékes… megéri.

Daniel az ajtónyitódásra elfordította tekintetét az éppen olvasott vastag könyvéről, ami megállapodott egymásba fonódó ujjainkon.

- Helló, gerlepár! Újabban titeket itt is látni? Micsoda meglepetés! – viccelődött kedves barátom, és testvérem testőre.

- Mint látod, öcsi! Mi újság? Sophie? – kérdezte szívem.

- Minden változatlan, stabil. – tájékoztatott minket.

- Nem unod még haver, ezt a csodás palotát? Tudod, hogy bármikor odaköltözhetsz hozzánk!

- Kösz, Josh, de már teljesen berendezkedtem. – ezt alátámasztva, kényelmesen elnyújtózott a cseppet sem kényelmesnek kinéző kórházi ágyon.

Még beszélgettünk egy órát, aztán ugyancsak kézen fogva visszaindultunk - most már bátran kijelenthetem - otthonunkba.

- Óó, gyerekek! – anya majd kibújt a bőréből, mikor meglátott minket, ahogy Lucy derekát ölelem, s mindkettőnknek fülig ér a szája. – Örülök, hogy látlak titeket… pláne így! – mutatott felénk.

Tőlünk csak egy kínos mosolyra futotta, majd felszaladtunk a szobámba kettesével szedve a lépcsőfokokat, hogy ott aztán egy hosszú-hosszú jó éjt csók után, nagy bánatomra, de Lucy kisétáljon az ajtómon. Utána kiabáltam:

- Aztán szépet álmodni Lulum! – majd hallottam édes nevetését…

6. fejezet - Akiért érdemes volt kutatni

//Josh szemszöge//

- Lucy… - Daniel ennyit tudott csak mondani meglepettségében.

- Oké, akkor most én magatokra hagylak titeket… bőven van mit megbeszélnetek. Azt hiszem, felfedezem a kórház kertjét. – azzal kimentem a folyosóra, onnan pedig az udvarra.

Gyönyörű zöld itt minden, tele van fával és bokorral meg virágokkal. Olyan természetes, Sophie-nak nagyon tetszene…

Leültem egy közeli padra, és néztem az égen kúszó formátlan felhőket…

Lucy… nos, éppen szerencse, hogy egy híres egyetemre jár, és ott majdnem a legjobb tanuló, pedig milyen fiatal nem rég múlt el 19, így könnyű volt megtalálnom a neve alapján. Mesélte, hogy néhány könyvet is írt és meg is jelentek. Ebből tudta fedezni a tanulmányait. Nagyon kedves lány, sikerült közelebbről megismernem, igaz, hogy csak tegnap késő délután érkezett, de ő is csatlakozott a tegnapi „bulihoz” Kellan-nal. Nagyon közvetlen, már velünk hülyéskedett tegnap… csípem az ilyen lányokat, akik képesek az embert megnevettetni, kevés ilyen van mostanság… Nagyon jó fej… Olyan, mint egy igazi angyal… Mi van velem?! Egy lányról mikor beszélek én így?! Volt egy pár barátnőm, ők is csinosak voltak, de nem gondoltam azokat a kapcsolatokat komolyan, most meg egy lány így felkelti az érdeklődésemet… nem fogok semmit elsietni, s ha nem jövök be nála, békén hagyom… de furcsa, tegnap még én mondtam szinte ugyanezeket a szavakat Daneil-nek… ma meg én vagyok majdnem ugyanebben a helyzetben… Ez nem normális dolog… de élvezem…

Gondolataimból telefonom csörgése rángatott vissza a valóságba. Meglepett, hogy Molly számát írta ki mobilom. Nem értettem Sophie legjobb barátnője miért keresne engem…

- Szia Molly! Hát te? Mit szeretnél?

- Szia Josh! Ne haragudj a zavarásért! Én csak… lehet, hogy most nagyon idiótának fogsz tartani, de muszáj volt tudnom, hogy minden rendben van-e Sophie-val! Mostanában olyan megmagyarázhatatlan érzésem van… Ovi óta barátok vagyunk, ismerem, mint a tenyerem és mintha nem lenne minden olyan, mint volt. Az csak egy dolog, hogy nem válaszolt a heti SMS-emre sem, de azt betudtam annak, hogy nagyon elfoglalt, bár az is furcsa volt. – én nem hittem a fülemnek. Nem elég, hogy Sophie megérzi előre a saját balesetét, még a legjobb barátja is észreveszi, hogy nincs minden rendben… Női megérzés… eddig badarságnak tartottam… lehet, hogy mára megváltozott a véleményem.

- Molly, ez elképesztő! Ti aztán jól ismeritek egymást! Idefigyelj, ő kómában van! Ne haragudj, hogy nem szóltunk, de elég nagy itt a zűrzavar…

- Jóságos ég! Mióta? Hogyan? Lehet tudni mikor várható az ébredése? - aggódott, hogyne aggódott volna… - dehogyis haragszok, hogy gondolsz ilyet!

- Körülbelül másfél hete. Az orvosok azt mondják, napról napra lehet észrevenni egy icipici javulást.

- Értem. Szerinted nagy gond lenne, ha odautaznék? Megszállnék egy hotelban, nem lennék terhetekre, de muszáj látnom Sophie-t! Értsd meg! – igazán nem kellett nekem könyörögnie… ismertem már annyira, hogy tudjam arra is képes lenne egyetlen és pótolhatatlan barátnőjéért…

- Dehogy lenne! Nem fogsz nekem szállodában megszállni! Ki ne találd már! Amíg Sophie nem épül fel teljesen, ott az ő szobája, aztán meg majd elleszel az egyik vendégszobában.

- Josh, én mérhetetlenül hálás vagyok! Körülbelül 3 nap múlva tudok indulni csak… akkor indul csak olyan gép, amire jegyet tudnék foglalni…

- Rendben Molly! Az tökéletes lesz! Nagyon köszönjük, hogy eljössz, biztos Sophie-nak is sokat jelent majd! Most megyek vissza hozzá! Szia, majd találkozunk nem sokára!

- Oké. Szia! Ja, és ne felejts el, szólni, ha felébred!- fenyegetőzött aranyosan.

- Feltétlenül! - azzal letettem.

Egy kis ideig csak élveztem az első májusi napsugarak simogatását. Aztán gondoltam egyet és elindultam felfedezni az egész kertet. Nagyon kellemes és nyugtató hatása volt ennek a környéknek. Itt az ember szabadnak érzi magát…

Egyszer csak az egyik bokor mögül sírdogálást hallottam. Közelebb mentem és egy 5-6 év körüli kis, szőke, kék szemű kislányt itatta az egereket. Letérdeltem elé.

- Szia! Ne félj, nem bántalak! Mi baj kicsikém? A nevem Josh Taylor. A tiéd mi?

- Flora… Miller… - hüppögte.

- Mi történt? Elmondod nekem?

- El… elvesztettem… Mona-t…

- Mona-t? Ő a játékod? A babád, ugye? – az ember 2 húg után ért az ilyen dolgokhoz… bármennyire nem is akar. Bár most pont jól jött, mert Flora halványan bólintott, hogy igazam van. – Megkeressük, mit szólsz? Biztos meg van valahol… Hol vesztetted el?

- Itt… bújócskáztunk… Mandy-vel… a barátnőmmel, akkor tűnt el, mikor neki haza kellett mennie és odamentem elbúcsúzni tőle. Utána nem volt a kezemben. – a mondat végére könnyei elapadtak.

- Na, gyere! Megengeded, hogy megfogjam a kezed? – felé nyújtottam az enyémet, kicsit vacillált, de végül beletette tenyerembe pici kis kezét, ami szinte elveszett az én nagy markomban. Megértem habozását, hisz én sem bíznék mindin jött-mentben…

Bejártuk majdnem az összes helyett az udvaron, amit mondott Flora, hogy ott bujkált, de nem találtuk meg a babát. Közben mesélt nekem az életéről, családjáról, és kiderült, hogy ő egy szívbeteg kislány, és új szívre vár. Reméli, hogy hamar véget ér ez az egész, hogy visszatérjen szeretett óvodájába. Ő még nem érzi ezeknek a dolgoknak a súlyát, de addig jó. Nem akartam, hogy megint elszomorodjon, már azon voltam, hogy veszek neki egy új játék babát, amikor az egyik pad alatt észrevettem valami pirosat, ami úgy nézett ki, mint egy aprócska szoknya.

- Hé, Flora, nézd! – odamutattam, a játék rejtekhelyének irányába, és a kislány szeme rögtön felcsillant, boldogan szaladt kedves piros ruhás rongybabája felé, majd megölelgette és kioktatta, hogy legközelebb ne merjen ilyet tenni… Annyira édes volt ez a jelenet, majdnem elérzékenyültem… Jézusom… én elérzékenyülni, nem mindennapi dolog, nem is tervezem, hogy rendszerezni fogom… Majd odajött hozzám.

- Nagyon köszönöm Josh! Ő az én kedvencem már mióta megszülettem! Nagyon kedves vagy! Leszel a barátom? – A gyönyörű kék szemével őszintén és vidáman nézett rám. Lehet neki nemet mondani?!

- Ugyan, nincs mit kicsim, nagyon jól éreztem magam veled! Örülök, hogy boldogabb vagy! Igen, szívesen leszek a barátod! Na, gyere, bekísérlek a kórtermedbe.

- De jó! Te vagy a legjobb barátom Josh! Köszi, ha visszakísérsz! Közben, ugye, te is mesélsz magadról?

- Persze, ha akarod.

Már a liftnél jártunk, mikor az én mondókám is véget ért. Elmeséltem neki, hogy miért vagyok itt, az életemet vázoltam neki röviden, de csak a fontosabb dolgokat, mint anyáék válása, Sophie balesete… stb.

Mikor elértük az ő szobáját, rájöttem, hogy nincs is csupán 4 teremre Flora, így gyakran megnézhetem újdonsült barátnőcskémet.

- Na, itt is vagyunk! Itt lakom én jelenleg. Ugye… ugye, még meglátogatsz majd? Meg még fogsz velem játszani Josh? És, ugye itt leszel, ha találnak nekem új szívecskét?

- Persze kicsi lányka meglátogatlak, és fogunk játszani is! Itt leszek, megígérem, de most mennem kell! Na, gyere ide! – megöleltem, ő pedig 2 puszit nyomott az arcomra – Szia, kicsi lány! Nagyon aranyos vagy! Remélem, hamar meggyógyulsz! Öröm volt ez a délelőtt veled!

- Szia! Én nagyon jó éreztem magam! Legjobb barátot szereztem ma! – mosolygott és én sem bírtam nem visszamosolyogni rá.

Kinyílt az ajtó, és egy körülbelül 28 éves nő lépett ki rajta.

- Ó, Flora! Már annyira aggódtam, nem tudtam, hol lehetsz! Ne csinálj még egyszer ilyet!

- Asszonyom, az én hibám volt! Lent találtam rá Flora-ra és elbeszélgettük az időt. Elnézést!

- Anyu, anyu, ő itt Josh, a legjobb barátom! Josh ő itt anyu! – kezet fogtunk és az anyukája az ölébe vette lányát.

- Sonja Miller, örvendek! Nahát, már meg is barátkoztatok kicsim? Ez remek! De most mennünk kell, tudod, jön a doktor bácsi megnézni téged! Köszönünk mindent Josh! Flor már két hete nem mosolygott őszintén! Remélem, még találkozunk! Viszlát! – majd még egyszer kezet ráztunk, és kaptam még két puszit kedves kis barátomtól. Majd a kórtermed felé vettem az irányt, drága Sophie-m.

Úton odafelé, gondolkodtam. Ennek a kislánynak meg kell kapnia az új szívet, és boldog életet kell élnie. Abba bele sem gondolok, mi történne, ha nem érkezne meg időben… az nem következhet be!

Az ajtóhoz érve hangokat hallottam bentről.

- Jaj, Lucy annyira hiányoztál! Örülök, hogy mindent sikerült tisztázni! Szeretlek! – Úgy hallottam sikerült boldoggá tennem ezzel a kis meglepetéssel Daniel-t. Ez is volt a célom.

- Ó, öcsikém, el sem hiszed nekem mennyire hiányoztál! Én is örülök, és annyira sajnálom, ami apával történt! Én is szeretlek! – Lucy csilingelő hangja töltötte be a szobát.

Eljött az én időm, kopogtam, majd benyitottam.

- Na, sziasztok! – köszöntem.

- Pont jókor, már azt hittük elvesztél… - mondta Lucy, majd felém villantotta édes mosolyát.

- Á, dehogyis, csak erre-arra sétálgattam… Ti, mindent megbeszéltetek?

- Igen. Josh, mindent köszönök! Erre életemben nem mertem gondolni, hogy még láthatom a nővérem valaha is! Életem végéig hálás leszek neked! – Dani magán kívül volt az örömtől.

- Hé, haver nincs mit! Én nagyon örülök, hogy megismerhettem Lucy-t! Csodás lány! – az illető erre a kijelentésre azonnal elpirult.

- Lassan, lassan barátom! Még most kaptam vissza! Nem adom neked! – mind a hárman nevetésben törtünk ki.

- Emberek, teljesen független vagyok, maradjunk annyiban! Ja és Josh, tegnap nagyon jól éreztem magam! Jó társaság vagytok! Hihetetlen, hogy ilyen hamar feloldódtam! Egyébként inkább zárkózott típus vagyok, bár neked biztos nem ez jött le a reakcióm láttán… én sem értem miért volt ez… Biztos csak a megfelelő személyek társaságában van ilyen… - rám kacsintott és az én szívem hevesebben kezdett verni, nagyon furcsa volt a részemről. Az világos volt, hogy szeret a közelemben lenni, ez melegséggel töltött el, és lehet, hogy van esélyem nála. Bár ezt a kacsintást nem tudtam hová tenni nála… - Na, fiúk, nekem mennem kell! Sarah megkért, hogy vigyázzak Lara-ra, míg ő Nina-val tölti az estét! Josh, később még biztos találkozunk! Dani, biztos, hogy itt töltöd az estét? Ezen a kényelmetlen ágyon?

- Igen Lucy, biztos… Sophie bármikor felébredhet, itt szeretnék lenni. – Lucy azonnal vette az adást, ahogy észrevettem, Daniel érzéseiről.

- Rendben. Na, én megyek! Sziasztok – majd odament oly rég nem látott testvéréhez, és szorosan megölelték egymást. Aztán felém közeledett, végig tartva a szemkontaktust, és kaptam tőle 2 puszit. Parfümje illata megbabonázott. Valószínűleg ő is észrevehette ezt a kis kikapcsolásomat, mert kuncogva lépett el előlem az ajtó felé.

Mikor kiment Daniel hálás, boldog arcával találtam szemben magam.

- Haver, tudom, köszönöd! Ismerlek, már, tudom, hogy még legalább húszszor el fogod mondani. Nagyon szívesen tettem! Te is annyi mindent teszel Sophie-ért… Ezt a kis apróságot megérdemelted!

- Oh... Josh én… köszönöm… na, jó befejeztem, ígérem! Te, szemet vetettél a nővéremre?! Hogy képzelted? – vigyorgott. Én sem tudtam megállni mosolygás nélkül.

- Ennyire látszik? Szerinted ő is tudja? – nagyon megrémisztett, hogy ilyen átlátszó vagyok… lehet, hogy most otthon röhög rajtam… hogy fogok ezek után a szeme elé kerülni?!

- Hé, nyugi! Ne vágj ilyen bánatos képet! Lucy nagyon megértő lány, és nekem is mondott érdekes dolgokat, de ezeket magadtól kell majd felfedezned! Nem néz bolondnak egyáltalán… de most már menj! Pihend ki magad! Hosszú nap volt a mai!

- De, még mennyire hosszú! Igazad van, túlreagálom a dolgokat, pedig ez Sophie dolga… Megyek is! Szia, haver! Szép álmokat! Aztán vigyázni nekem a húgomra!

- Meglesz barátom, hidd el! Te is vigyázz ám az én nővéremre! Micsoda képtelen szituáció, amiben benne vagyunk…- röhögtünk. - Na, szia! Aludj jól! Aztán nem nyomulni nagyon!

Mosolyogva léptem ki a folyosóra és mentem a kocsimhoz a parkolóban.

Hazaérve gondoltam egyet, és a vendégszoba felé vettem az irányt. Gondoltam jó házigazda lévén megkérdem Lucy-t, hogy mindent megfelelőnek gondol-e, és mindene meg van-e.

Kopogtattam, majd benyitottam, de egy üres szoba látványa fogadott. Új vendégünk cucca ugyan be volt pakolva, de ő maga sehol nem volt. Már kezdtem megijedni, de biztos fürdik, vagy valami…

Mielőtt lefeküdtem volna leheltem egy puszit Lara homlokára, aki már édesdeden aludt kiságyában.

Beléptem szobámba és Lucy-t pillantottam meg, miközben nézegette a szekrényen sorakozó dolgaimat, úszás és futás érmeimet, fényképeket, emléktárgyakat. Még nem vett észre, de nem akartam nagyon megijeszteni, ezért megköszörültem torkom. Meglepődve fordult meg, és azonnal lesütötte szemeit.

- Ne haragudj, én nem akartam illetlen lenni… sajnálom. Jobb, ha most megyek.

- Ne! Ne menj! Semmi baj!

- Én annyira szégyellem magam, csak annyira érdekel a személyiséged… érdekelsz te magad is… velem még sosem történt ilyen, sosem kedveltem ennyire senkit a környezetemben, mint téged… még egyszer bocsánat! – én nem hittem a saját fülemnek. Tehát érdeklem… legszebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megkedvelhet bárki is, ilyen rövid idő alatt…

- Ne szégyelld! Mert te is nagyon érdekelsz engem! Velem sem történt soha ilyen, ezért kezelem ilyen nehezen, de ez nem azt jelenti, hogy nem ez életemben a legjobb, ami történt velem… és azt megint csak Sophie miatt, drága hugicám miatt van. – odamentem hozzá, minden bátorságom összeszedve, és megfogtam a kezét. – Nem bánod?

- Dehogyis. Csak nekem nincs ennyi merészségem jelenleg. – megsimította hüvelykujjával kézfejemet. – Elég késő van, nem gondolod?

- De, igen, késő… holnap találkozunk reggelinél… - magam is észrevettem hangom milyen sóvárgó volt…

- Vagy hamarabb… - küldött felém egy gyönyörű mosolyt, és nem tudtam nem viszonozni.

Szorosan hozzám bújt, és én boldogan öleltem magamhoz. Aztán kelletlenül, de elengedtük egymást, és szép álmokat kívánva, kisétált az ajtón, mint egy angyal, az én angyalom…

Next week's informations! :)

Sziasztok! :)

Nos, mivel jövő héten Pest közelben fogok nyaralni rokonoknál, nem biztos, hogy tudok nektek frisselni, de ígérem minden tőlem telhetőt meg fogok tenni! :D Majd pláza meg Eclipse között biztos jön az ihlet ;) Rékaa.

♥

5. fejezet - Daniel meglepetése

//Daniel szemszöge//

Sohie…Sophie. Olyan gyönyörűen ez a név. Nem tudom, mi vezérel, de valami arra késztet, hogy ismerjem meg ezt a lányt. Olyan különös, hisz sosem voltam még szerelmes, úgy igazából, ebben sem vagyok 100%-ig biztos, hogy ez a szerelem… De abban teljesen, hogy nem vagyok képes itt hagyni a kórházat, míg ki nem engednek Sophie! Csodálatos lány vagy, ahogy a bátyád bemutatott nekem. Vele sikerült nagyon jól összebarátkoznom az idők során, hiszen már több mint 5 napja kómában vagy. Az orvosok azt mondják, nem látják sem a leépülésed, sem a javulásod.

Egy barátnőm volt, Miranda, de csak azért jártam vele 3 héten keresztül, mert nem hagyott békén, nem bírta elviselni, hogy én nem viszonzom érzéseit, hogy elutasítom. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, hogy úgy egyeztem bele, hogy nem voltam belé szerelmes. Azóta, mióta megmondtam neki, hogy köztünk tényleg nem lehet semmi, nem hogy békén hagyna, még „zaklat”… de olyankor inkább nem veszem fel a telefont… de most nem ő az, akinek minden figyelmem szentelem, hanem te!

Most itt ülök egy széken, az ágyad mellett, és nézem békés arcod, középhosszú barnás szőke hajad, ahogy a válladra omlik, és szemem, nem kerülhetik el a csöveket sem, amik a lélegeztető gépre vannak kapcsolva… Nem ezt a sorsot érdemelted! Ha nem történik meg ez az egész… akkor nem szenvednél ennyit, nem lennél eszméletlen… de nem ismertelek volna meg… és ezt nem akarnám. Minden rosszban van valami jó, nekem ennél jobb nem kell, mint hogy a sors keresztezte életútjainkat, még ha ilyen formában is. Igaz nagy árat fizettem érted, az édesapámat… A te családoddal nagyon jól összebarátkoztam, szinte családtagnak számítok mondta tegnap édesanyád. Ő is rengeteget jár be hozzád, ha csak teheti, de ideje nagy részét lefoglalja Lara. A kicsit nem hozza be a kórházba óvintézkedésből.

- Kopp, kopp! – valaki kopogtatott az ajtón, biztos valamelyik rokonod. Nem tévedtem, mikor Josh dugta be fejét az ajtón.

- Hello, haver, meghoztam a vacsit!

- Köszönöm… haver! – Ragaszkodott hozzá, hogy legalább a kajáról hadd gondoskodjon ő.

- Biztos, hogy nem akarsz kimozdulni egy kicsit? Jót tenne a környezetváltozás! Lassan öt napja friss levegőt se szívtál! Ez így nem mehet tovább! Elmegyünk együtt valahová! – Rendes volt, hogy egy kis kikapcsolódásra buzdított, de nem akartalak egy pillanatra sem szem elől téveszteni, bármikor felébredhetsz!

- Köszi, hogy buzdítani próbálsz, de nem akarok semmiről lemaradni, ami Sophie-val kapcsolatos. Ne haragudj! Egyébként meg nyitva van az ablak, friss levegő kipipálva…

- Hát, haver, ez nagyon úgy tűnik, mintha belezúgtál volna a húgomba… - a hangját próbálta rideggé és idegessé változtatni, de észrevettem a szája szegletében bujkáló mosolyát. De enélkül is tudnám, hogy viccel, nem ilyennek ismertem meg, a múltkori beszélgetésünk alkalmával kijelentette, hogy jobb barátot neked keresve se találna. Akkor még nem voltam tisztában az érzéseimmel, egyre inkább azt érzem, hogy igen, beléd estem. Magam sem tudom, miért érzem így, hiszen még csak nem is beszéltünk… felettébb különös…

- Josh… igen beismerem, hogy belezúgtam a testvéredbe… - most már vigyorogtunk mindketten.

- Tudom öcskös, lerí rólad, szerintem te még nem is voltál vele tisztában, mikor már látható volt rajtad! Ezzel addig nem is lesz baj, míg nem nyomulsz nagyon Sophie-ra, tiszteletben kell tartanod az ő érzéseit is! Nem vetheted rá magad, csak azért mert már ismered a saját érzéseidet, és békén kell hagynod, ha ő nem viszonozza! – nagyon meglepődtem Josh szavain, nem azért mert én nem tudnám ezeket a dolgokat nagyon jól, hanem azért, mert ezeket az ő szájából hallom. Úgy ismertem meg, hogy egy rettentő laza, túl sok életkedvvel rendelkező, állandóan pattogó pasi, aki nem foglalkozik komolyabb témákkal, főleg nem a szerelemmel… erről az oldaláról még nem ismertem eléggé… sőt sehogy.

- Ömm… nem tudom maga kicsoda, de szeretném visszakapni a barátom, Josh Taylor-t! Esetleg ismeri? Mert maga biztos, hogy nem lehet ő! – nevettem most már.

- Ha-ha nagyon vicces Dan, de igazad van, hanyagolnunk kéne ezt a témát, mert a végén mondok valami értelmeset, és a pszichológia szakra fognak küldeni. – mindeközben fanyar fintort vágott, mintha citromba harapott volna.

Mindketten röhögtünk ezen a képtelenségen.

- De viccet félretéve igazad van… Ezekkel a dolgokkal tisztában vagyok. Tudom, hogyan kell helyesen dönteni. Készen állok arra is, hogy, ha ő úgy dönt, kilépjek az életéből, de egyelőre, nem akarok ilyesmiről beszélni, még semmi sem biztos… De gondolom nem azért hoztad ezt a rengeteg kaját, hogy az asztalt díszítsük vele… - épp készültem kicsomagolni, amikor lefogta a kezem… értetlenül néztem rá.

- De haver, éppen azért hoztam, úgyhogy hozzá nem nyúlsz! – az asztal közepére helyezett egy tál gyümölcsöt, és mellé 2 hamburgert. – Most mondd, hogy nem csodás dísz?! – és mint egy kisgyerek tapsikolt örömében. Komolyan mondom, néha igazán meglepődök rajta. Egyszer az érett, felelősségteljes Josh-sal beszélgetek, aki nagyon jól látja, és kezeli a dolgokat, másszor meg ezt a viccelődő, hanyag fiút. Persze mindig tisztában vagyok azzal, hogy nem gondolja komolyan, és ő leginkább az első verziós Josh, de akkor is… néha már elviselhetetlen kezd lenni…

Ebben a pillanatban a hasam felől egy jellegzetes korgó hangot hallottunk.

- De-de, csodálatos, de most már igazán megcsonkíthatnánk a gyönyörű kompozíciót! De nehogy elsírd magad, hogy tönkre tettem! – azzal elvettem az egyik hamburgert, ő pedig lebbigyesztetette ajkát, mint a gyerek, ha nem kap meg valamit.

- Mitől van ma ilyen mókás kedved? – kérdeztem, miközben a vacsoránkat fogyasztottuk.

- Hát… ma kaptam egy-két jó hírt, meg amúgy is… nem lehet az ember már jókedvű sem? - Nekem ez nagyon furcsán hangzott, mintha nem akart volna beszélni erről a jó hírről, de annyiban hagytam, ha rám tartozik, majd meg tudom…

Beszélgettünk még jelentéktelen dolgokról is, mint például a foci. Nem igazán vagyok az a típus, akit 90 percig az emberek labda utáni rohangálása leköt, nem arról van szó, hogy nem szeretem, jó testmozgás, de természetesen tiszteletben tartom, ha valaki ezért van oda.

- Na, barátom, én azt hiszem, haza megyek. Megnézem otthon mi a helyzet, meg áthívtam egy haveromat, Kellan-t is ma estére. Ne ijedj meg, ha reggel, nem éppen én, köszöntelek először, rendben? – majd egy kacsintással, és egy hátba veregetéssel elbúcsúzott.

Roppant különös volt ez a kijelentése. De gondolom, ha nem ő, akkor valamelyik családtagja jön. Ha hamarabb nem is, holnap reggel fény derül erre a rejtélyre.

Miután, Josh elhagyta a kórtermet, egyedül maradtam, a gondolataimmal, és persze veled. Még mindig ugyanúgy néztél ki, mint hat nappal ezelőtt. Mintha csak aludnál, de nem ébredsz fel. Kíváncsi vagyok, vajon érzel-e valamit, észlelsz-e valamit abból, ami körülötted történik. Hallod-e a hangokat. Annyira szeretném, ha rendbe jönnél, és láthatnám mosolyod, hallhatnám nevetésed, és többé nem kellene, szomorúnak lássalak. Amint felkelsz, meglásd, én az leszek, ami szeretnéd, hogy legyek, meg foglak próbálni minden rossztól megvédeni. Ha arra van szükséged, leszek a legjobb barátod, tekinthetsz rám bátyádként, vagy testőrként, de aminek én legjobban örülnék, a barátodként. Semmit nem fogok erőltetni, majd idővel kialakul minden magától. A te kezedben van a döntés.

- Jó estét! Csak leellenőriznénk a hölgy állapotát! – Az ügyeletes orvos, lépett be a szobába, és rögtön elkezdett vizsgálni.

Egy idő után hozzám fordult, és megkérdezte:

- Ön a hölgy hozzátartozója? Barátja?

Most mit mondtam volna? Igen, én szeretnék a barátja lenni, de még nem látott engem soha életében?!

- Mondjuk úgy, hogy a család barátja lettem az elmúlt időszakban…

- Értem, nos, a hölgy állapota egy kicsit javult, de még nem várható a felébredése, bár minden megtörténhet… Én megyek is, jó éjszakát! – ezzel kisietett a teremből.

Végre valami javulást lehet észrevenni az állapotodon, majdnem egy hét után. Tárcsáztam Josh-t, hogy elújságoljam az új híreket rólad.

- Hello haver! Máris hiányzok? Mi újság arrafelé? – mint mindenből, ebből is képes viccet csinálni…

- Szia! Persze, hiányzol… Szóval, értesíteni akarlak Sophie állapotáról, a doktor most volt bent nála. Közölte, hogy egy kis javulást lát, de ettől ne várjunk túl sokat. Gondoltam, egy ilyen hír talán szebbé teheti a napodat.

- Hű, barátom! Ez szuper! Lassan, de biztosan fel fog épülni az én drága hugicám… érzem… - itt elhallgatott, már azt hittem nincs a telefonnál, mikor folytatta – tehát ezt a rossz dolgot érezte előre, most jut eszembe! Hihetetlen ez a lány! Komolyan kellett volna vennem… - úgy vettem észre inkább magában töprengett, mint nekem beszélt volna. Úgy mondta, mintha valami teljesen nyilvánvaló dologra nem jött volna rá. Szinte láttam magam előtt, ahogy a homlokára csap…

- Na, jól van, csak ennyit akartam, nem zavarok tovább, jó szórakozást Kellan-nal! Jó éjt!

- Oké haver, kösz, hogy szóltál, igen elvagyunk… Kellan-nal. Szia! – kuncogott még egy sort, majd lerakta.

Én pedig még néztem egy ideig gyönyörű arcod, majd lefeküdtem a kényelmesnek nem igazán mondható ágyra, amit már szinte magaménak éreztem. Nem nagyon tudtam aludni, állandóan gondolkoztam, vagy éppen a plafont néztem… Törtem a fejem, hogy mikor fogsz már felébredni, hogy ez a javulás fokozatos lesz-e, mert akkor jó esély van a teljes felépülésedre… Ó Sophie…

Reggel a Nap első napsugarai ébresztettek, és csiripelő madarak hangja tette szebbé ezt a napot.

A dokik megint megvizsgáltak, és megint javult az állapotod egy hajszálnyit.

Elmentem az automatához, és megittam a mindennapi koffeinadagomat, mielőtt visszamentem volna hozzád.

A délelőtt hátralévő részét inkább csak olvasással és egy rövid kerti sétával ütöttem el. Rendkívül szokatlan volt, hogy Josh nem jött már korán reggel, megnézni téged…

Visszamentem a szobába. Nem telt bele fél óra és Josh dugta be fejét az ajtón:

- Szia! Van itt valaki a számodra! – rám kacsintott, és beengedte maga előtt a terembe a titokzatos személyt, aki lehajtott fejjel jött be. Mikor felnézett, megláttam ki is ő.

Rá álmomban sem gondoltam volna…