6. fejezet - Akiért érdemes volt kutatni

//Josh szemszöge//

- Lucy… - Daniel ennyit tudott csak mondani meglepettségében.

- Oké, akkor most én magatokra hagylak titeket… bőven van mit megbeszélnetek. Azt hiszem, felfedezem a kórház kertjét. – azzal kimentem a folyosóra, onnan pedig az udvarra.

Gyönyörű zöld itt minden, tele van fával és bokorral meg virágokkal. Olyan természetes, Sophie-nak nagyon tetszene…

Leültem egy közeli padra, és néztem az égen kúszó formátlan felhőket…

Lucy… nos, éppen szerencse, hogy egy híres egyetemre jár, és ott majdnem a legjobb tanuló, pedig milyen fiatal nem rég múlt el 19, így könnyű volt megtalálnom a neve alapján. Mesélte, hogy néhány könyvet is írt és meg is jelentek. Ebből tudta fedezni a tanulmányait. Nagyon kedves lány, sikerült közelebbről megismernem, igaz, hogy csak tegnap késő délután érkezett, de ő is csatlakozott a tegnapi „bulihoz” Kellan-nal. Nagyon közvetlen, már velünk hülyéskedett tegnap… csípem az ilyen lányokat, akik képesek az embert megnevettetni, kevés ilyen van mostanság… Nagyon jó fej… Olyan, mint egy igazi angyal… Mi van velem?! Egy lányról mikor beszélek én így?! Volt egy pár barátnőm, ők is csinosak voltak, de nem gondoltam azokat a kapcsolatokat komolyan, most meg egy lány így felkelti az érdeklődésemet… nem fogok semmit elsietni, s ha nem jövök be nála, békén hagyom… de furcsa, tegnap még én mondtam szinte ugyanezeket a szavakat Daneil-nek… ma meg én vagyok majdnem ugyanebben a helyzetben… Ez nem normális dolog… de élvezem…

Gondolataimból telefonom csörgése rángatott vissza a valóságba. Meglepett, hogy Molly számát írta ki mobilom. Nem értettem Sophie legjobb barátnője miért keresne engem…

- Szia Molly! Hát te? Mit szeretnél?

- Szia Josh! Ne haragudj a zavarásért! Én csak… lehet, hogy most nagyon idiótának fogsz tartani, de muszáj volt tudnom, hogy minden rendben van-e Sophie-val! Mostanában olyan megmagyarázhatatlan érzésem van… Ovi óta barátok vagyunk, ismerem, mint a tenyerem és mintha nem lenne minden olyan, mint volt. Az csak egy dolog, hogy nem válaszolt a heti SMS-emre sem, de azt betudtam annak, hogy nagyon elfoglalt, bár az is furcsa volt. – én nem hittem a fülemnek. Nem elég, hogy Sophie megérzi előre a saját balesetét, még a legjobb barátja is észreveszi, hogy nincs minden rendben… Női megérzés… eddig badarságnak tartottam… lehet, hogy mára megváltozott a véleményem.

- Molly, ez elképesztő! Ti aztán jól ismeritek egymást! Idefigyelj, ő kómában van! Ne haragudj, hogy nem szóltunk, de elég nagy itt a zűrzavar…

- Jóságos ég! Mióta? Hogyan? Lehet tudni mikor várható az ébredése? - aggódott, hogyne aggódott volna… - dehogyis haragszok, hogy gondolsz ilyet!

- Körülbelül másfél hete. Az orvosok azt mondják, napról napra lehet észrevenni egy icipici javulást.

- Értem. Szerinted nagy gond lenne, ha odautaznék? Megszállnék egy hotelban, nem lennék terhetekre, de muszáj látnom Sophie-t! Értsd meg! – igazán nem kellett nekem könyörögnie… ismertem már annyira, hogy tudjam arra is képes lenne egyetlen és pótolhatatlan barátnőjéért…

- Dehogy lenne! Nem fogsz nekem szállodában megszállni! Ki ne találd már! Amíg Sophie nem épül fel teljesen, ott az ő szobája, aztán meg majd elleszel az egyik vendégszobában.

- Josh, én mérhetetlenül hálás vagyok! Körülbelül 3 nap múlva tudok indulni csak… akkor indul csak olyan gép, amire jegyet tudnék foglalni…

- Rendben Molly! Az tökéletes lesz! Nagyon köszönjük, hogy eljössz, biztos Sophie-nak is sokat jelent majd! Most megyek vissza hozzá! Szia, majd találkozunk nem sokára!

- Oké. Szia! Ja, és ne felejts el, szólni, ha felébred!- fenyegetőzött aranyosan.

- Feltétlenül! - azzal letettem.

Egy kis ideig csak élveztem az első májusi napsugarak simogatását. Aztán gondoltam egyet és elindultam felfedezni az egész kertet. Nagyon kellemes és nyugtató hatása volt ennek a környéknek. Itt az ember szabadnak érzi magát…

Egyszer csak az egyik bokor mögül sírdogálást hallottam. Közelebb mentem és egy 5-6 év körüli kis, szőke, kék szemű kislányt itatta az egereket. Letérdeltem elé.

- Szia! Ne félj, nem bántalak! Mi baj kicsikém? A nevem Josh Taylor. A tiéd mi?

- Flora… Miller… - hüppögte.

- Mi történt? Elmondod nekem?

- El… elvesztettem… Mona-t…

- Mona-t? Ő a játékod? A babád, ugye? – az ember 2 húg után ért az ilyen dolgokhoz… bármennyire nem is akar. Bár most pont jól jött, mert Flora halványan bólintott, hogy igazam van. – Megkeressük, mit szólsz? Biztos meg van valahol… Hol vesztetted el?

- Itt… bújócskáztunk… Mandy-vel… a barátnőmmel, akkor tűnt el, mikor neki haza kellett mennie és odamentem elbúcsúzni tőle. Utána nem volt a kezemben. – a mondat végére könnyei elapadtak.

- Na, gyere! Megengeded, hogy megfogjam a kezed? – felé nyújtottam az enyémet, kicsit vacillált, de végül beletette tenyerembe pici kis kezét, ami szinte elveszett az én nagy markomban. Megértem habozását, hisz én sem bíznék mindin jött-mentben…

Bejártuk majdnem az összes helyett az udvaron, amit mondott Flora, hogy ott bujkált, de nem találtuk meg a babát. Közben mesélt nekem az életéről, családjáról, és kiderült, hogy ő egy szívbeteg kislány, és új szívre vár. Reméli, hogy hamar véget ér ez az egész, hogy visszatérjen szeretett óvodájába. Ő még nem érzi ezeknek a dolgoknak a súlyát, de addig jó. Nem akartam, hogy megint elszomorodjon, már azon voltam, hogy veszek neki egy új játék babát, amikor az egyik pad alatt észrevettem valami pirosat, ami úgy nézett ki, mint egy aprócska szoknya.

- Hé, Flora, nézd! – odamutattam, a játék rejtekhelyének irányába, és a kislány szeme rögtön felcsillant, boldogan szaladt kedves piros ruhás rongybabája felé, majd megölelgette és kioktatta, hogy legközelebb ne merjen ilyet tenni… Annyira édes volt ez a jelenet, majdnem elérzékenyültem… Jézusom… én elérzékenyülni, nem mindennapi dolog, nem is tervezem, hogy rendszerezni fogom… Majd odajött hozzám.

- Nagyon köszönöm Josh! Ő az én kedvencem már mióta megszülettem! Nagyon kedves vagy! Leszel a barátom? – A gyönyörű kék szemével őszintén és vidáman nézett rám. Lehet neki nemet mondani?!

- Ugyan, nincs mit kicsim, nagyon jól éreztem magam veled! Örülök, hogy boldogabb vagy! Igen, szívesen leszek a barátod! Na, gyere, bekísérlek a kórtermedbe.

- De jó! Te vagy a legjobb barátom Josh! Köszi, ha visszakísérsz! Közben, ugye, te is mesélsz magadról?

- Persze, ha akarod.

Már a liftnél jártunk, mikor az én mondókám is véget ért. Elmeséltem neki, hogy miért vagyok itt, az életemet vázoltam neki röviden, de csak a fontosabb dolgokat, mint anyáék válása, Sophie balesete… stb.

Mikor elértük az ő szobáját, rájöttem, hogy nincs is csupán 4 teremre Flora, így gyakran megnézhetem újdonsült barátnőcskémet.

- Na, itt is vagyunk! Itt lakom én jelenleg. Ugye… ugye, még meglátogatsz majd? Meg még fogsz velem játszani Josh? És, ugye itt leszel, ha találnak nekem új szívecskét?

- Persze kicsi lányka meglátogatlak, és fogunk játszani is! Itt leszek, megígérem, de most mennem kell! Na, gyere ide! – megöleltem, ő pedig 2 puszit nyomott az arcomra – Szia, kicsi lány! Nagyon aranyos vagy! Remélem, hamar meggyógyulsz! Öröm volt ez a délelőtt veled!

- Szia! Én nagyon jó éreztem magam! Legjobb barátot szereztem ma! – mosolygott és én sem bírtam nem visszamosolyogni rá.

Kinyílt az ajtó, és egy körülbelül 28 éves nő lépett ki rajta.

- Ó, Flora! Már annyira aggódtam, nem tudtam, hol lehetsz! Ne csinálj még egyszer ilyet!

- Asszonyom, az én hibám volt! Lent találtam rá Flora-ra és elbeszélgettük az időt. Elnézést!

- Anyu, anyu, ő itt Josh, a legjobb barátom! Josh ő itt anyu! – kezet fogtunk és az anyukája az ölébe vette lányát.

- Sonja Miller, örvendek! Nahát, már meg is barátkoztatok kicsim? Ez remek! De most mennünk kell, tudod, jön a doktor bácsi megnézni téged! Köszönünk mindent Josh! Flor már két hete nem mosolygott őszintén! Remélem, még találkozunk! Viszlát! – majd még egyszer kezet ráztunk, és kaptam még két puszit kedves kis barátomtól. Majd a kórtermed felé vettem az irányt, drága Sophie-m.

Úton odafelé, gondolkodtam. Ennek a kislánynak meg kell kapnia az új szívet, és boldog életet kell élnie. Abba bele sem gondolok, mi történne, ha nem érkezne meg időben… az nem következhet be!

Az ajtóhoz érve hangokat hallottam bentről.

- Jaj, Lucy annyira hiányoztál! Örülök, hogy mindent sikerült tisztázni! Szeretlek! – Úgy hallottam sikerült boldoggá tennem ezzel a kis meglepetéssel Daniel-t. Ez is volt a célom.

- Ó, öcsikém, el sem hiszed nekem mennyire hiányoztál! Én is örülök, és annyira sajnálom, ami apával történt! Én is szeretlek! – Lucy csilingelő hangja töltötte be a szobát.

Eljött az én időm, kopogtam, majd benyitottam.

- Na, sziasztok! – köszöntem.

- Pont jókor, már azt hittük elvesztél… - mondta Lucy, majd felém villantotta édes mosolyát.

- Á, dehogyis, csak erre-arra sétálgattam… Ti, mindent megbeszéltetek?

- Igen. Josh, mindent köszönök! Erre életemben nem mertem gondolni, hogy még láthatom a nővérem valaha is! Életem végéig hálás leszek neked! – Dani magán kívül volt az örömtől.

- Hé, haver nincs mit! Én nagyon örülök, hogy megismerhettem Lucy-t! Csodás lány! – az illető erre a kijelentésre azonnal elpirult.

- Lassan, lassan barátom! Még most kaptam vissza! Nem adom neked! – mind a hárman nevetésben törtünk ki.

- Emberek, teljesen független vagyok, maradjunk annyiban! Ja és Josh, tegnap nagyon jól éreztem magam! Jó társaság vagytok! Hihetetlen, hogy ilyen hamar feloldódtam! Egyébként inkább zárkózott típus vagyok, bár neked biztos nem ez jött le a reakcióm láttán… én sem értem miért volt ez… Biztos csak a megfelelő személyek társaságában van ilyen… - rám kacsintott és az én szívem hevesebben kezdett verni, nagyon furcsa volt a részemről. Az világos volt, hogy szeret a közelemben lenni, ez melegséggel töltött el, és lehet, hogy van esélyem nála. Bár ezt a kacsintást nem tudtam hová tenni nála… - Na, fiúk, nekem mennem kell! Sarah megkért, hogy vigyázzak Lara-ra, míg ő Nina-val tölti az estét! Josh, később még biztos találkozunk! Dani, biztos, hogy itt töltöd az estét? Ezen a kényelmetlen ágyon?

- Igen Lucy, biztos… Sophie bármikor felébredhet, itt szeretnék lenni. – Lucy azonnal vette az adást, ahogy észrevettem, Daniel érzéseiről.

- Rendben. Na, én megyek! Sziasztok – majd odament oly rég nem látott testvéréhez, és szorosan megölelték egymást. Aztán felém közeledett, végig tartva a szemkontaktust, és kaptam tőle 2 puszit. Parfümje illata megbabonázott. Valószínűleg ő is észrevehette ezt a kis kikapcsolásomat, mert kuncogva lépett el előlem az ajtó felé.

Mikor kiment Daniel hálás, boldog arcával találtam szemben magam.

- Haver, tudom, köszönöd! Ismerlek, már, tudom, hogy még legalább húszszor el fogod mondani. Nagyon szívesen tettem! Te is annyi mindent teszel Sophie-ért… Ezt a kis apróságot megérdemelted!

- Oh... Josh én… köszönöm… na, jó befejeztem, ígérem! Te, szemet vetettél a nővéremre?! Hogy képzelted? – vigyorgott. Én sem tudtam megállni mosolygás nélkül.

- Ennyire látszik? Szerinted ő is tudja? – nagyon megrémisztett, hogy ilyen átlátszó vagyok… lehet, hogy most otthon röhög rajtam… hogy fogok ezek után a szeme elé kerülni?!

- Hé, nyugi! Ne vágj ilyen bánatos képet! Lucy nagyon megértő lány, és nekem is mondott érdekes dolgokat, de ezeket magadtól kell majd felfedezned! Nem néz bolondnak egyáltalán… de most már menj! Pihend ki magad! Hosszú nap volt a mai!

- De, még mennyire hosszú! Igazad van, túlreagálom a dolgokat, pedig ez Sophie dolga… Megyek is! Szia, haver! Szép álmokat! Aztán vigyázni nekem a húgomra!

- Meglesz barátom, hidd el! Te is vigyázz ám az én nővéremre! Micsoda képtelen szituáció, amiben benne vagyunk…- röhögtünk. - Na, szia! Aludj jól! Aztán nem nyomulni nagyon!

Mosolyogva léptem ki a folyosóra és mentem a kocsimhoz a parkolóban.

Hazaérve gondoltam egyet, és a vendégszoba felé vettem az irányt. Gondoltam jó házigazda lévén megkérdem Lucy-t, hogy mindent megfelelőnek gondol-e, és mindene meg van-e.

Kopogtattam, majd benyitottam, de egy üres szoba látványa fogadott. Új vendégünk cucca ugyan be volt pakolva, de ő maga sehol nem volt. Már kezdtem megijedni, de biztos fürdik, vagy valami…

Mielőtt lefeküdtem volna leheltem egy puszit Lara homlokára, aki már édesdeden aludt kiságyában.

Beléptem szobámba és Lucy-t pillantottam meg, miközben nézegette a szekrényen sorakozó dolgaimat, úszás és futás érmeimet, fényképeket, emléktárgyakat. Még nem vett észre, de nem akartam nagyon megijeszteni, ezért megköszörültem torkom. Meglepődve fordult meg, és azonnal lesütötte szemeit.

- Ne haragudj, én nem akartam illetlen lenni… sajnálom. Jobb, ha most megyek.

- Ne! Ne menj! Semmi baj!

- Én annyira szégyellem magam, csak annyira érdekel a személyiséged… érdekelsz te magad is… velem még sosem történt ilyen, sosem kedveltem ennyire senkit a környezetemben, mint téged… még egyszer bocsánat! – én nem hittem a saját fülemnek. Tehát érdeklem… legszebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen megkedvelhet bárki is, ilyen rövid idő alatt…

- Ne szégyelld! Mert te is nagyon érdekelsz engem! Velem sem történt soha ilyen, ezért kezelem ilyen nehezen, de ez nem azt jelenti, hogy nem ez életemben a legjobb, ami történt velem… és azt megint csak Sophie miatt, drága hugicám miatt van. – odamentem hozzá, minden bátorságom összeszedve, és megfogtam a kezét. – Nem bánod?

- Dehogyis. Csak nekem nincs ennyi merészségem jelenleg. – megsimította hüvelykujjával kézfejemet. – Elég késő van, nem gondolod?

- De, igen, késő… holnap találkozunk reggelinél… - magam is észrevettem hangom milyen sóvárgó volt…

- Vagy hamarabb… - küldött felém egy gyönyörű mosolyt, és nem tudtam nem viszonozni.

Szorosan hozzám bújt, és én boldogan öleltem magamhoz. Aztán kelletlenül, de elengedtük egymást, és szép álmokat kívánva, kisétált az ajtón, mint egy angyal, az én angyalom…

Next week's informations! :)

Sziasztok! :)

Nos, mivel jövő héten Pest közelben fogok nyaralni rokonoknál, nem biztos, hogy tudok nektek frisselni, de ígérem minden tőlem telhetőt meg fogok tenni! :D Majd pláza meg Eclipse között biztos jön az ihlet ;) Rékaa.

♥

5. fejezet - Daniel meglepetése

//Daniel szemszöge//

Sohie…Sophie. Olyan gyönyörűen ez a név. Nem tudom, mi vezérel, de valami arra késztet, hogy ismerjem meg ezt a lányt. Olyan különös, hisz sosem voltam még szerelmes, úgy igazából, ebben sem vagyok 100%-ig biztos, hogy ez a szerelem… De abban teljesen, hogy nem vagyok képes itt hagyni a kórházat, míg ki nem engednek Sophie! Csodálatos lány vagy, ahogy a bátyád bemutatott nekem. Vele sikerült nagyon jól összebarátkoznom az idők során, hiszen már több mint 5 napja kómában vagy. Az orvosok azt mondják, nem látják sem a leépülésed, sem a javulásod.

Egy barátnőm volt, Miranda, de csak azért jártam vele 3 héten keresztül, mert nem hagyott békén, nem bírta elviselni, hogy én nem viszonzom érzéseit, hogy elutasítom. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, hogy úgy egyeztem bele, hogy nem voltam belé szerelmes. Azóta, mióta megmondtam neki, hogy köztünk tényleg nem lehet semmi, nem hogy békén hagyna, még „zaklat”… de olyankor inkább nem veszem fel a telefont… de most nem ő az, akinek minden figyelmem szentelem, hanem te!

Most itt ülök egy széken, az ágyad mellett, és nézem békés arcod, középhosszú barnás szőke hajad, ahogy a válladra omlik, és szemem, nem kerülhetik el a csöveket sem, amik a lélegeztető gépre vannak kapcsolva… Nem ezt a sorsot érdemelted! Ha nem történik meg ez az egész… akkor nem szenvednél ennyit, nem lennél eszméletlen… de nem ismertelek volna meg… és ezt nem akarnám. Minden rosszban van valami jó, nekem ennél jobb nem kell, mint hogy a sors keresztezte életútjainkat, még ha ilyen formában is. Igaz nagy árat fizettem érted, az édesapámat… A te családoddal nagyon jól összebarátkoztam, szinte családtagnak számítok mondta tegnap édesanyád. Ő is rengeteget jár be hozzád, ha csak teheti, de ideje nagy részét lefoglalja Lara. A kicsit nem hozza be a kórházba óvintézkedésből.

- Kopp, kopp! – valaki kopogtatott az ajtón, biztos valamelyik rokonod. Nem tévedtem, mikor Josh dugta be fejét az ajtón.

- Hello, haver, meghoztam a vacsit!

- Köszönöm… haver! – Ragaszkodott hozzá, hogy legalább a kajáról hadd gondoskodjon ő.

- Biztos, hogy nem akarsz kimozdulni egy kicsit? Jót tenne a környezetváltozás! Lassan öt napja friss levegőt se szívtál! Ez így nem mehet tovább! Elmegyünk együtt valahová! – Rendes volt, hogy egy kis kikapcsolódásra buzdított, de nem akartalak egy pillanatra sem szem elől téveszteni, bármikor felébredhetsz!

- Köszi, hogy buzdítani próbálsz, de nem akarok semmiről lemaradni, ami Sophie-val kapcsolatos. Ne haragudj! Egyébként meg nyitva van az ablak, friss levegő kipipálva…

- Hát, haver, ez nagyon úgy tűnik, mintha belezúgtál volna a húgomba… - a hangját próbálta rideggé és idegessé változtatni, de észrevettem a szája szegletében bujkáló mosolyát. De enélkül is tudnám, hogy viccel, nem ilyennek ismertem meg, a múltkori beszélgetésünk alkalmával kijelentette, hogy jobb barátot neked keresve se találna. Akkor még nem voltam tisztában az érzéseimmel, egyre inkább azt érzem, hogy igen, beléd estem. Magam sem tudom, miért érzem így, hiszen még csak nem is beszéltünk… felettébb különös…

- Josh… igen beismerem, hogy belezúgtam a testvéredbe… - most már vigyorogtunk mindketten.

- Tudom öcskös, lerí rólad, szerintem te még nem is voltál vele tisztában, mikor már látható volt rajtad! Ezzel addig nem is lesz baj, míg nem nyomulsz nagyon Sophie-ra, tiszteletben kell tartanod az ő érzéseit is! Nem vetheted rá magad, csak azért mert már ismered a saját érzéseidet, és békén kell hagynod, ha ő nem viszonozza! – nagyon meglepődtem Josh szavain, nem azért mert én nem tudnám ezeket a dolgokat nagyon jól, hanem azért, mert ezeket az ő szájából hallom. Úgy ismertem meg, hogy egy rettentő laza, túl sok életkedvvel rendelkező, állandóan pattogó pasi, aki nem foglalkozik komolyabb témákkal, főleg nem a szerelemmel… erről az oldaláról még nem ismertem eléggé… sőt sehogy.

- Ömm… nem tudom maga kicsoda, de szeretném visszakapni a barátom, Josh Taylor-t! Esetleg ismeri? Mert maga biztos, hogy nem lehet ő! – nevettem most már.

- Ha-ha nagyon vicces Dan, de igazad van, hanyagolnunk kéne ezt a témát, mert a végén mondok valami értelmeset, és a pszichológia szakra fognak küldeni. – mindeközben fanyar fintort vágott, mintha citromba harapott volna.

Mindketten röhögtünk ezen a képtelenségen.

- De viccet félretéve igazad van… Ezekkel a dolgokkal tisztában vagyok. Tudom, hogyan kell helyesen dönteni. Készen állok arra is, hogy, ha ő úgy dönt, kilépjek az életéből, de egyelőre, nem akarok ilyesmiről beszélni, még semmi sem biztos… De gondolom nem azért hoztad ezt a rengeteg kaját, hogy az asztalt díszítsük vele… - épp készültem kicsomagolni, amikor lefogta a kezem… értetlenül néztem rá.

- De haver, éppen azért hoztam, úgyhogy hozzá nem nyúlsz! – az asztal közepére helyezett egy tál gyümölcsöt, és mellé 2 hamburgert. – Most mondd, hogy nem csodás dísz?! – és mint egy kisgyerek tapsikolt örömében. Komolyan mondom, néha igazán meglepődök rajta. Egyszer az érett, felelősségteljes Josh-sal beszélgetek, aki nagyon jól látja, és kezeli a dolgokat, másszor meg ezt a viccelődő, hanyag fiút. Persze mindig tisztában vagyok azzal, hogy nem gondolja komolyan, és ő leginkább az első verziós Josh, de akkor is… néha már elviselhetetlen kezd lenni…

Ebben a pillanatban a hasam felől egy jellegzetes korgó hangot hallottunk.

- De-de, csodálatos, de most már igazán megcsonkíthatnánk a gyönyörű kompozíciót! De nehogy elsírd magad, hogy tönkre tettem! – azzal elvettem az egyik hamburgert, ő pedig lebbigyesztetette ajkát, mint a gyerek, ha nem kap meg valamit.

- Mitől van ma ilyen mókás kedved? – kérdeztem, miközben a vacsoránkat fogyasztottuk.

- Hát… ma kaptam egy-két jó hírt, meg amúgy is… nem lehet az ember már jókedvű sem? - Nekem ez nagyon furcsán hangzott, mintha nem akart volna beszélni erről a jó hírről, de annyiban hagytam, ha rám tartozik, majd meg tudom…

Beszélgettünk még jelentéktelen dolgokról is, mint például a foci. Nem igazán vagyok az a típus, akit 90 percig az emberek labda utáni rohangálása leköt, nem arról van szó, hogy nem szeretem, jó testmozgás, de természetesen tiszteletben tartom, ha valaki ezért van oda.

- Na, barátom, én azt hiszem, haza megyek. Megnézem otthon mi a helyzet, meg áthívtam egy haveromat, Kellan-t is ma estére. Ne ijedj meg, ha reggel, nem éppen én, köszöntelek először, rendben? – majd egy kacsintással, és egy hátba veregetéssel elbúcsúzott.

Roppant különös volt ez a kijelentése. De gondolom, ha nem ő, akkor valamelyik családtagja jön. Ha hamarabb nem is, holnap reggel fény derül erre a rejtélyre.

Miután, Josh elhagyta a kórtermet, egyedül maradtam, a gondolataimmal, és persze veled. Még mindig ugyanúgy néztél ki, mint hat nappal ezelőtt. Mintha csak aludnál, de nem ébredsz fel. Kíváncsi vagyok, vajon érzel-e valamit, észlelsz-e valamit abból, ami körülötted történik. Hallod-e a hangokat. Annyira szeretném, ha rendbe jönnél, és láthatnám mosolyod, hallhatnám nevetésed, és többé nem kellene, szomorúnak lássalak. Amint felkelsz, meglásd, én az leszek, ami szeretnéd, hogy legyek, meg foglak próbálni minden rossztól megvédeni. Ha arra van szükséged, leszek a legjobb barátod, tekinthetsz rám bátyádként, vagy testőrként, de aminek én legjobban örülnék, a barátodként. Semmit nem fogok erőltetni, majd idővel kialakul minden magától. A te kezedben van a döntés.

- Jó estét! Csak leellenőriznénk a hölgy állapotát! – Az ügyeletes orvos, lépett be a szobába, és rögtön elkezdett vizsgálni.

Egy idő után hozzám fordult, és megkérdezte:

- Ön a hölgy hozzátartozója? Barátja?

Most mit mondtam volna? Igen, én szeretnék a barátja lenni, de még nem látott engem soha életében?!

- Mondjuk úgy, hogy a család barátja lettem az elmúlt időszakban…

- Értem, nos, a hölgy állapota egy kicsit javult, de még nem várható a felébredése, bár minden megtörténhet… Én megyek is, jó éjszakát! – ezzel kisietett a teremből.

Végre valami javulást lehet észrevenni az állapotodon, majdnem egy hét után. Tárcsáztam Josh-t, hogy elújságoljam az új híreket rólad.

- Hello haver! Máris hiányzok? Mi újság arrafelé? – mint mindenből, ebből is képes viccet csinálni…

- Szia! Persze, hiányzol… Szóval, értesíteni akarlak Sophie állapotáról, a doktor most volt bent nála. Közölte, hogy egy kis javulást lát, de ettől ne várjunk túl sokat. Gondoltam, egy ilyen hír talán szebbé teheti a napodat.

- Hű, barátom! Ez szuper! Lassan, de biztosan fel fog épülni az én drága hugicám… érzem… - itt elhallgatott, már azt hittem nincs a telefonnál, mikor folytatta – tehát ezt a rossz dolgot érezte előre, most jut eszembe! Hihetetlen ez a lány! Komolyan kellett volna vennem… - úgy vettem észre inkább magában töprengett, mint nekem beszélt volna. Úgy mondta, mintha valami teljesen nyilvánvaló dologra nem jött volna rá. Szinte láttam magam előtt, ahogy a homlokára csap…

- Na, jól van, csak ennyit akartam, nem zavarok tovább, jó szórakozást Kellan-nal! Jó éjt!

- Oké haver, kösz, hogy szóltál, igen elvagyunk… Kellan-nal. Szia! – kuncogott még egy sort, majd lerakta.

Én pedig még néztem egy ideig gyönyörű arcod, majd lefeküdtem a kényelmesnek nem igazán mondható ágyra, amit már szinte magaménak éreztem. Nem nagyon tudtam aludni, állandóan gondolkoztam, vagy éppen a plafont néztem… Törtem a fejem, hogy mikor fogsz már felébredni, hogy ez a javulás fokozatos lesz-e, mert akkor jó esély van a teljes felépülésedre… Ó Sophie…

Reggel a Nap első napsugarai ébresztettek, és csiripelő madarak hangja tette szebbé ezt a napot.

A dokik megint megvizsgáltak, és megint javult az állapotod egy hajszálnyit.

Elmentem az automatához, és megittam a mindennapi koffeinadagomat, mielőtt visszamentem volna hozzád.

A délelőtt hátralévő részét inkább csak olvasással és egy rövid kerti sétával ütöttem el. Rendkívül szokatlan volt, hogy Josh nem jött már korán reggel, megnézni téged…

Visszamentem a szobába. Nem telt bele fél óra és Josh dugta be fejét az ajtón:

- Szia! Van itt valaki a számodra! – rám kacsintott, és beengedte maga előtt a terembe a titokzatos személyt, aki lehajtott fejjel jött be. Mikor felnézett, megláttam ki is ő.

Rá álmomban sem gondoltam volna…

4. fejezet - Az ismeretlen

//Josh szemszöge//

Hihetetlen, hogy megyünk Amerikába! Sophie arcáról le sem lehet törölni a vigyort. Én is mérhetetlenül boldog vagyok. Még a kis Lara is mosolyog, mert mindenkit így lát.

Sophie elment vásárolni, anya a kicsit eteti a konyhában, én pedig még mindig nem akarom elhinni, hogy az a sok bőrönd, ami itt a nappaliban van, arra vár, hogy útra készen telepakoljuk őket.

Drága húgomról tudni kell, hogy nem az az „egészállónapképesvagyokvásárolni” típus. Igaz, hogy még csak egy szűk órája ment el, de nekem akkor is furcsa.

Csrrr…csrrr… - a mobilom. A kijelzőn Sophie neve állt.

- Szia, Spohie! Mi újság?

- Halló? A nevem Daniel Stephen. Sophie bátyjával beszélek? – egy idegen férfihang szólt bele a telefonba. Kezdtem egyre jobban ideges lenni.

- Ki vagy te? És miért van nálad a húgom telefonja?! – szinte már kiabáltam.

- Nyugodj meg kérlek! Elmagyarázom! – komolyan gondolhatta a dolgot.

- Azt nagyon remélem öcskös! Ha bármit csináltál Sophie-val… - nem folytattam, mert nem tudtam biztosra, hogy ő az „elkövető”, lehet, hogy pont ő a „megmentő”, ezért ezt későbbre tartogattam, ha tényleg tett valamit testvéremmel. Erre a kijelentésre már anya is bejött a szobába, és megdöbbenve nézett vissza rám.

- A húgod kórházban van. Apámmal hazafelé jöttünk kamionnal, akkor történt a baleset. Elkísértem a testvéred a kórházba és itt is maradok, hogy személyesen is bocsánatot kérjek tőle! – az „apámmal” kifejezésnél mintha kissé elcsuklott volna a hangja, de a következő mondata tudatta velem miért volt ez. - Édesapám életét vesztette a tragédiában. – hangja itt szomorúbb lett, mint az előbb volt és egy mélyet sóhajtott.

Ne! Nem, ez nem történhetett meg! Nem vagyok képes felfogni… Miért? Ha nem engedlek el egyedül vásárolni, ha én vezettem volna… Miért pont te?! Annyi „ha” és még több „miért” … Mikor minden rendben jött, mikor a kedved is sokkal jobb lett, mikor elérted a célod, és utaztunk volna. Jajj, drága hugicám, csak rendbe jöjj, minél hamarabb! Bármit megtennék, hogy az idő kerekét visszapörgessem, és megakadályozzam ezt a szörnyűséget!

- Halló! Ott vagy még… öö – telefonon keresztül is érzékeltem, hogy ő is rettentően sajnálja, hogy ez történt, és ő már nem kaphatja vissza családtagját, nekünk meg még rengeteg esélyünk van erre.

- Josh Taylor! Sajnálom, ami apáddal történt! Máris indulok a kórházba! – ezzel letettem, és indultam volna, ha nem találom magam szembe, egy aggódó anya tekintetével.

- Sophie kórházban van, nekiment egy kamion a kocsijának. Én most odamegyek, és megtudakolom az állapotát! Kérlek, ne ess pánikba, és maradj itt Lara-val! Minden rendben lesz! – azzal adtam egy-egy puszit neki, és kisebbik húgomnak, és a kórház felé vettem az irányt.

- Jó napot! Merre találom Sophie Taylor-t?

- Egy pillanat, megnézem! … a 123-mas kórteremben.

- Köszönöm!

A szobádhoz érve egy körülbelül 17 éves fiú jött ki az ajtón, és kezet nyújtott, én elfogadtam.

- Biztos te vagy Josh! Én Daniel Stephen. – Szomorkásan köszöntött.

- Igen, én vagyok. Sophie? Hogy van?

- Kómában fekszik. A koponyája megrepedt, és egy karja eltört. Én úgy sajnálom, Josh!

Kómában fekszel… ki tudja, mikor fogsz felkelni… és hogy fel fogsz-e egyáltalán… de erre gondolni sem fogok, mert erős lány vagy Sophie, és mert mindig eléred, amit akarsz, nem hagyom, hogy feladd!!

- Bemegyek hozzá! Aztán haza, tájékoztatom anyát a fejleményekről. Te… ?

- Én maradok! Úgy sincs kihez hazamennem. Anyukámat, már 10 éves koromban elvesztettem. Egy nővérem van, Lucy, de róla már majdnem másfél éve nem hallottunk semmit.– a cipőjét kezdte tanulmányozni, mintha olyan érdekes lenne. Nem tudtam átérezni, amin most ő keresztülmegy, de megpróbáltam együtt érezni vele. Szegény pasasnak igazán nagy vesztesége van, a családja gyakorlatilag megszűnt. Támogatásra van szüksége. Mellette fogok állni!

- Rendben. Akkor később még találkozunk! – beléptem a magán kórterembe… ezt is Daniel intézte el… majd megpróbálom neki meghálálni.

Ott feküdtél a betegágyon, mindenféle csövek lógtak ki a testedből és rá voltak kötve gépekre. Ezt a látványt egy életre megjegyeztem, hogy ettől óvjalak meg mostantól. Leültem az ágy mellet lévő székre és megfogtam hideg kezed.

- Minden rendben lesz, de ahhoz fel kell épülnöd! Folytatnunk kell az „újraegycsalád” projektünket! Sophie, nélküled nem tudom ezt kivitelezni. Te vagy a család mozgatórugója. Most visszamegyek anyuhoz, nagyon aggódhat! Hallod, hugica, nagyon gyorsan gyógyulj meg nekem!

Homlokon pusziltalak, és kiléptem a szobából. Dan egy padon ült, a szobádtól nem messze. Odamentem hozzá.

- Köszönöm, Dan! Mindent köszönök, amit Sophie-ért tettél, hogy itt vagy vele, a szobát… Ha valami van, szólj bátran, mindenben támogatlak!

- Hé, nincs mit! Természetes! Sophie még így is csodás lánynak tűnik, nem érdemel ilyen sorsot, amiben csak tudok, segítek neki. – nagyon furcsán hangzott ez egy fiú szájából számomra… eddig is tudtam, hogy egy belevaló csaj vagy… valahogy nem akartam, hogy ezt más is észrevegye, bevallom őszintén, féltelek… persze tudtam, hogy eljön, majd azaz időszak amikor, lesz egy barátod… de még ráér… tudom, nem dönthetek helyetted… nem is szeretnék. Persze ez még egyáltalán nem biztos, hogy Daniel ilyen érzelmeket táplál irántad, ez még nevetséges… Mindegy, ez most nem számít… csak az, hogy meggyógyulj. – és köszönöm Josh, ez sokat jelent nekem!

- Ugyan, ennyit megérdemelsz, azok után, hogy mi történt veled! Akkor én most megyek, nem sokára benézek. – óvatosan hátba veregettem és még láttam, hogy bemegy a szobádba.

Még találkoztam a főorvossal, és megerősítette eddigi tudásomat állapotodról.

Az autóban ülve tárcsáztam anya számát. A második csörgésre fel is vette.

- Szia, fiam! Mi újság? Hogy van Sophie? Ugye, minden rendben? Hamar felépül? – anya aggódott, rettentően aggódott.

- Nyugodj, meg anyu! Sophie… Nos, ő kómában van, eltört az egyik karja is…de ne félj, fel fog épülni! Az orvosok is azt mondják, hogy csak idő kérdése, és ő megint a régi lesz! Nem sokára otthon leszek!

- Te jóságos ég! ... Kómában?? Ez..ez szörnyű… - majdnem sírva fakadt, de türtőztette magát. - Hogyha az orvosok azt mondják, biztos úgy lesz! Úgy sajnálom szegénykémet! Oké, siess haza! Szia!

- Szia!

Beugrottam a közeli boltba, valami vacsoráért, és, hogy Daniel-nek is vigyek valami ennivalót, ha már annyit virraszt melletted! Nagyon rendes fiúnak tűnik… de még nem ismerem annyira, hogy megbízzak benne, remélhetőleg idővel, ez változni fog.

Hazaérve, a vásárolt dolgokat elpakoltam a konyhába, hallottam, hogy anya valakivel telefonál a nappaliban. Nem kellett volna, mert illetlenség, de hallgatózni kezdtem.

- Igen ma reggel történt… köszönöm … ez sokat jelent … átadom … biztos örülni fog, ha megtudja … rendben, menj, ha menned kell … Szia! … és: Még egyszer köszönöm Nick! …

Nick…… csak ez a név járt a fejemben…

3. fejezet - Mikor minden kirakós darab passzol, igen... akkor jön a sors

Meghoztam a 3. fejezetet! Dorci kedvéért egy nappal korábban! (L) :) Jó olvasást!

Másnap korán reggel keltem, reggelit készíteni anyának. A kedvencét csináltam: juharszirupos palacsintát, egy pohár citromos teával.

Valaki óvatosan nyitotta ki a bejárati ajtót. Josh állt a küszöbön egy hatalmas fehér liliom csokorral.

- Ez gyönyörű! – csak ennyit tudtam hozzá fűzni.

- Hát persze, hogy az! Mit vártál tőlem?! - ördögien vigyorogva és felvont szemöldökkel mondta mindezt, én odamentem mellé és játékosan beleboxoltam a vállába. – Hugica, kész van a „meglepireggeli”?

- Ó, igen, kész van bátyuska! Látom, nem maradhat el nálad a reggeli csipkelődés sem! – mosolyogtam. Egy tálcára raktam mindeközben az ennivalót. Mi van, ha anya már most tudja, hogy miben sántikálunk?! Ha már most tudja mit fog erre válaszolni?! Olyan megmagyarázhatatlan érzésem van… nem tudnám megmondani mivel kapcsolatban, de ma történni fog valami rossz… nagyon erős ez az érzésem…

- Hogy is maradhatna?! Sophie, minden rendben? Hirtelen olyan más arckifejezésed lett… olyan bánatos és kétségbeesett… - odalépett mellém és megfogta a kezem… - Mondtam valami rosszat? Vagy történt valami, míg nem voltam itthon?

Elmondjam neki? Nem voltam biztos benne, hogy meg kéne vele osztani legújabb felfedezésemet, de nem szerettem volna, ha téves feltételezéseket tesz. Végül úgy döntöttem beavatom őt is.

- Nem, nem mondtál semmit, és nem is történt semmi. Csak olyan furcsa érzésem van… valami történni fog ráadásul még ma, valami nagyon rossz… lehet, hogy a tervünkkel kapcsolatban…

- Azzal biztos vagyok benne, hogy semmi rossz nem lesz! Felejtsd el ezt az egész érzetet! Nem fog történni semmi Sophie! – annyira aranyos volt, hogy nyugtatni próbált, hogy már nem is izgultam. Hálául szorosan odabújtam az oldalához.

- Na, oké lepjük meg anyát egy kicsit! – majd rám kacsintott, én pedig felkacagtam.

Fogtam a tálcát, ő pedig a csokrot és az üvegtárgyat és felmentünk a lépcsőn, anya szobájának ajtajához, majd óvatosan benyitottunk… Persze anyukánk szeme rögtön felpattant és meglepett csillogás tükröződött benne.

- Jó reggelt anyu! – egyszerre köszöntöttük.

- Nektek is gyerekek… szebben nem is kezdődhetett volna a reggelem! – boldog mosollyal ajándékozott meg minket.

- Ezek a tieid! – Josh odaadta a delfint és a virágcsokrot. Anya gyanakvó pillantással végigmért minket… valamit sejthet, mivel ilyen meglepetéssel normális esetben nem szoktunk készülni.

- És mivel érdemeltem ki ezt a fajta bánásmódot? – próbálta elviccelni, de érződött a hanglejtésén, hogy tényleg érdekelné, de meglepően nyugodt volt… talán beigazolódott a sejtésem, és tényleg tud valamiről?!

- Hát… - próbáltam valami elfogadható válasszal előrukkolni – mert… remek anya vagy! – ez még nekem is furán hangzott… de remélem a hangomból nem lehetett erre következtetni.

Hitetlenkedve megrázta fejét és mosolyogva elvette mindkét ajándékát, majd a csomagolópapírt eltávolította, és a szája is tátva maradt a meglepetéstől.

- Ez… ez olyan, mint amit régen eltörtetek? Ez gyönyörű, köszönöm. És a virág… ez a kedvenc virágom… egyszerűen csodálatos! – majd félretette az ajándékait, és én elé raktam a reggelijével megrakott tálcát. – Köszönöm szívem, hmm… a reggeli, amit annyira imádok… ez nekem nagyon gyanús, ugye tudjátok?

Bennem pedig meghűlt a vér. Még nem nagyon gondoltam bele a 2 lehetőségbe, amit ha megkérdezzük, hogy elmehetünk-e válaszolhat… Nos, ha igen…akkor én leszek a legboldogabb a világon, és ő pedig a legjobb anya…bár mindig tudtam, hogy ő az…azt a tényt leszámítva, hogy gyakorlatilag el vagyunk tiltva az édesapánktól. Ha pedig nem… akkor, vagy megint belesüllyedek a „depressziómba”, vagy addig küzdünk, amíg nem érjük el, amit akarunk, mert abban biztos vagyok, hogy elfelejteni képtelen leszek.

- Na, gyertek ide! – leültünk mellé az ágyra és ő átkarolta mindkettőnk vállát. – Mondjátok el nekem, mire van ez az egész? Mit szeretnétek annyira?

- Nos, anya igen van egy dolog, amit szeretnénk, és ami boldoggá tenné Sophie-t is és…- nem hagyhattam, hogy Josh kerüljön helyettem bajba, ha nem jól sül el ez az egész…

- Ne Josh… hagyd, én akarom annyira, én fogom elintézni, nem fogsz miattam bajba keveredni! – hangom fenyegető helyett… inkább szomorkás lett, egyre inkább hittem a kudarcban, persze mindez még alaptalan volt.

- Gyerekek, valaki beavatna engem is? Senki nem kerül bajba! Mindent meg tudunk oldani! Mindenben segítek nektek, ez a dolgom! – bíztatóan megsimogatta a hátamat, és én erőt gyűjtöttem és feltettem a kérdésemet:

- Rendben… Szeretnénk … - lehajtott fejjel suttogtam ezt a két szót: - Meglátogatni apát!

Vártam a kitörését, azt, hogy, mégis hogyan gondoltuk ezt, de egyik sem jelentkezett, ehelyett csak egy halk sóhajtást hallottunk.

- Nagyon haragszol? – kérdeztem bátortalanul, és már bántam, hogy elrontottam ezt az idilli reggeli hangulatot.

- Nem, dehogyis rátok? Tudtam, hogy eljön ez az idő is… hogy látni szeretnétek az apátokat… megértem. Kérlek, ne haragudjatok rám, hogy nem találkozhattatok vele. Én csak… annyira féltelek titeket, és olyan gyáva vagyok! Egy szörnyű anya! – arcát tenyerébe temette és egy könnycseppet láttam legördülni az arcán.

- Jajj… ez nem igaz! – Josh próbálta vigasztalni.

- Hát persze, hogy nem! Te egy csodálatos anya vagy! Mindig erős voltál, sosem éreztetted apu hiányát. Tele vagy szeretettel és kitartással! Bármikor lehet rád számítani! Sose jusson eszedbe ilyesmi! Mégis, hogy lennél gyáva? Egyedül neveltél minket majd’ két éven keresztül, természetes, hogy féltesz minket. – bíztatólag rá mosolyogtam. Most, hogy belegondoltam, Sarah tényleg nem is mutatta ki fájdalmát, pedig valószínűleg ő sokkal jobban szerette apát, mint én.

- Jól van, azt hiszem itt az ideje annak a beszélgetésnek, amire már régóta sort kellett volna kerítenünk!

Ezzel belekezdett a múltban történt válásuk okának magyarázásába:

- Akkoriban, ugye apátok bele kezdett egy vállalat alapításába, nem sokat volt otthon… veletek nagyon sokat foglalkozott, ha csak tehette… de egyik nap közölte, hogy bent szóltak neki, el kell költöznie az állam másik végébe és nem viheti a családját, ő sem értette, hogy miért van ez a bugyuta szabály, de ezt be kellett tartania. Gondolom azért, hogy 100%-ig a munkájával törődjön, de ez akkor is milyen szabály… Rengeteget vacillált, hogy hogyan döntsön, mert ugye ha ezt a jól kereső állást elveszítette volna, akkor nem tudtunk volna miből megélni… tehát apátok a munkáját választotta a családja helyett… azóta is lehet hallani, hogy a vállalat nagy fejlődésen ment keresztül és ez lett Amerika legnagyobb cége. – a beszéd végére anya könnyei egymás után potyogtak megállás nélkül. Most már értettem mindent! Apa a munkáját választotta helyettünk, ez szomorú… de akkor még van rá esély, hogy szeretik egymást! És ez a tény… ez felér egy reménysugárral… van még lehetőségük újrakezdeni… persze, ha ki tudnak békülni…

Anyu szépen lassan megnyugodott.

- Ne haragudjatok, hogy ennyire érzékeny vagyok… régen nem beszéltem róla senkinek, és akár hiszitek akár nem még mindig nagyon frissek a sebek ahhoz képest, hogy 2 teljes éve történt ez az egész!

- Semmi baj! Megértjük. De, ugye tudod, hogy nekünk jogunk van látni apát! És, hogy én már elmúltam 18 és igazi felnőtt… - itt rám kacsintott, tudtam miért… a legutóbbi beszélgetésünkkor lévő kis csipkelődés miatt. Nekem ezen mosolyognom kellett… - vagyok, és csak a te beleegyezésed kellene ahhoz, hogy elmehessünk Floridába apához. Sophie szülinapja vészesen közeleg…

Szemem sarkából anyura pillantottam, nyugodt marad az arca, szemeit lehunyta, ismertem ezt az arckifejezést, gondolkodott. 1-2 percig néma csönd honolt a szobában, aztán anyának sikerült meglepnie:

- Igazatok van! Muszáj titeket elengednem, mint mondtátok jogotok van látni őt! Biztos Nick is örülne nektek! Tehát el kell titeket engednem, bármennyire is fogtok hiányozni nekem! Látom, mennyire szeretnétek... És nem tehetem meg veletek, hogy apa nélkül nőjetek fel… – kinyitotta szemeit és nehéz volt elhinnem két ennyire ellentétes érzést kiolvasnom belőlük: boldogságot, hogy minket boldognak lát, és szomorúságot, hogy egy kis időre is, de itt hagyjuk őt, és azért is szomorú, mert Nick ezt tette velünk.

- Ez most komoly?! Úristen, azt hittem nem fogsz elengedni… és te vagy a legjobb anya a Földön. Héé, te nem jössz velünk? Menjünk mindannyian! Szerintem Lara-t is látni szeretné! Meg téged is! Bár ezt neked kell eldöntened, hogy meg tudsz-e neki bocsátani, és hogy barátként tudsz-e még rá gondolni, de nem muszáj vele találkoznod… – akarva-akaratlanul is de a hangom reménykedő volt, reménykedtem, hogy újra egy család lehetünk!

- Nos, igen szerintem is örülne, hogy újra láthat titeket… nem biztos, hogy meg tudok neki bocsátani, de meg lehet próbálni, és amúgy sem mehettek el nélkülem! De jót tenne nekünk egy kis kiruccanás! Tehát, ha szeretnétek, menjünk Amerikába! – Egyszerre nevettük el magunkat. Én pedig megint boldogabb lettem, mint tegnap voltam.

Most itt ülök a kocsimban és a „Amerikábamegyünkvásárlókörutamat” teszem.

A zenelejátszóban megy a kedvenc számom, én pedig az énekessel együtt dalolok.

Hihetetlen, hogy anya ennyire könnyen elengedett minket… igaz, hogy csak az ő felügyeletével léphetünk Amerikai kontinensre, de ez is valami, ez már nagyon nagy valami! Úristen, bele se gondoltam, hogy látni fogom apát! Tisztára olyan, mintha az a 2 év nem is létezett volna… olyan izgalom lett rajtam úrrá.

De akkor miért nem múlt el ez a furcsa érzésem?! Ez a nap szebben nem is végződhetne… akkor meg miért ilyen rossz? Rá fogok jönni, rá kell, hogy jöjjek mi fog történni.

Elmélkedésemből egy kamion dudája rángatott vissza a valóságba. Majd egy hatalmas puffanást hallottam, és elsötétült körülöttem a világ…

2. fejezet - Igyekezet...

- Brrrrr…Brrrr – légyszi, hagyd abba, bármit megteszek, csak hagyd abba!

- Brrrrr…Brrrr – idegesen nyomtam le ébresztőórámat, s keltem ki az ágyból.

Egyből a naptáramhoz léptem, s lehúztam a mai nap kis négyzetét. Május 7-e van. Kinéztem az ablakon, és meglepődve tapasztaltam, hogy Londonhoz képest kisütött a nap. Na... legalább ez a nap annyira nem lesz borzalmas …annyira. Felvettem egy térdig érő farmert és a kedvenc pólómat, és lemasíroztam a lépcsőn.

- Jó reggelt kincsem! – anya hangja köszöntött először ezen a mai napon.

- Nektek is! – kissé kedvetlenül szóltam vissza, tudom, hogy pedig most kedveskednem kéne, hogy mégis elengedjen minket, de ez nehezebbnek bizonyul, mint gondoltam.

- Elrabolhatlak egy percre Sophie? – Josh kissé nyers kérdésére csak bólogatni tudtam.

Átmentünk a nappaliba, és leültünk az egyik kanapéra.

- Ugye tudod, hogy miben állapodtunk meg? Meg kell mutatnunk anyának, hogy elég érettek vagyunk, arra, hogy el lehessen minket engedni. Tehát legyél szíves anyának mindenben segíteni, Lara-ra vigyázni, meg mit tudom én, bármit megcsinálni, amit kér.

- Nem várhatod el, hogy a szolgája legyek!- kissé idegesebb volt a hangom, mint kellett volna.

- Én nem ezt kértem, te is jól tudod, csak adj neki időt… nem fog elengedni, ha rögtön ajtóstul rontasz a házba.

- Ez ugyanúgy a te dolgod is, úgy beszélsz róla, mintha te nem akarnál velem jönni, csak úgy engedne el, ha velem jössz! – kétségbeesve szorongattam az ölemben lévő párnát. Nem veszhetek össze az egyetlen emberrel a családomban, akit érdekel, mi van velem, mi jó nekem!

- Josh, én sajnálom, csak mostanában annyi feszültség van bennem… és annyira áhh ... – most már nem zavartattam magam, tudom, hogy gyerekesen viselkedtem, de elbőgtem magam.

-Shh, Shh, hugi én nem haragszok, na, gyere ide!

Odahúzott az ölébe, és mint a kisbabát elkezdett ringatni.

- Gyerekek, mit szólnátok, ha holnap elmennénk…- ekkor lépett be anya a nappaliba és megdöbbenve figyelte ölelkezésünket és könnyektől csillogó szemeimet. – Jézusom, Sophie, mi baj van kicsikém?

- S..s..emmi- szipogtam.

- Bármi is az megoldjuk, együtt hidd el! – maga a megtestesült optimista édesanya, ha tudná, hogy rajta múlik minden, egy beleegyezésétől minden megoldódna… édes álom, de megpróbálni meg lehet.

- Na, én megyek, mindjárt elkések a suliból. Szia Sophie, szia, anya! – azzal Josh adott egy puszit az arcomra és bátorítólag megszorította a kezem. Anyának is adott egy puszit és kiment a szobából, majd egy ajtó csapódás tudatta velünk, hogy elhagyta a házat.

- Jajj édes fiam hányszor mondtam, hogy ne csapd be azt az ajtót! Na Sophie, mondd el mi bánt! – majd leült mellém és átkarolta a vállam.

- Anya neked sosem jut eszedbe apu? – lehajtott fejjel kérdeztem meg ezt az aprócska kérdést, aminek nagy jelentőségteljességet szántam. Anyu csak sóhajtott egyet, és szemei kicsit szomorúbb érzelmeket tükröztek.

- Sophie, tudom, hogy hiányzik neked Nick, de annak az időszaknak vége… az már nem jön vissza, az már a múlt…- anya hangja itt elcsuklott, és a semmi mást nem vettem észre benne csak szomorúságot. Két év óta először kérdeztem apuról őt. De ezek szerint neki is hiányzik… de akkor tudnám miért váltak el. Lehet, hogy más oka volt, nem az hogy már nem szerették egymást? Nekünk legalább is sosem mondták, hogy miért teszik… mi csak a veszekedéseket hallottuk és azt, hogy anya kijelenti, hogy költözünk.

Beszélgetésünket Lara sírása szakította meg. Anya felszaladt az emeletre, hogy lehozza a kis csöppséget.

- Na, jól van, semmi baj, itt vagyok édesem. – csitítgatta.

Aztán a telefon kezdett el csörögni. Kezdtem úgy érezni, minden és mindenki összeesküdött ellenünk, és a tervünk ellen.

Elvettem Lara-t, míg anya telefonálni indult. Hihetetlen, milyen édes a kis húgom, és hogy én mennyi időt töltöttem felesleges dolgokkal, ahelyett, hogy kiélvezzem, hogy van egy picike testvérem. Rám mosolygott azzal az óriási, tengerkék szemével és én elolvadtam. Már nem sírt, megnyugodott a karjaimban. Ez felemelő érzés volt. Anya visszajött a telefon mellől és meghatódva figyelte a jelenetet.

- Ki volt az?- kérdeztem.

- Csak Nina, megkérdezte, hogy nincs-e kedvem egy csajos estét tartani, de nem fogadtam el az ajánlatát, nem hagyhatom felügyelet nélkül Lara-t.- szégyellte magát, hogy legjobb barátnőjét hanyagolnia volt kénytelen mostanában. Nekem pedig itt volt a lehetőség:

- Én szívesen vigyázok rá! Így is alig vagyok vele! Éreznie kell, hogy van egy nővére, akire a későbbiekben is bármikor számíthat majd! – boldog voltam, és nem csak azért mert a tervem egyik fele, miként segítek anyának teljesülni látszik, hanem azért is mert a kistestvéremmel töltöm az estét.

- Megtennéd nekem? Biztos, hogy nem teher? Bírni fogsz vele? Nem muszáj elmennem kicsim. Annyira örülök, hogy mosolyogsz! – megint meghatódott, mint nem sokkal ezelőtt. Sarah, aki mindenki előtt keménynek mutatja magát, a válás után sem ejtett nyilvánosan egy könnycseppet sem… persze azt nem tudja, hogy én hallottam azért, hogy éjszaka sírdogált, most meghatódva tekintett le rám.

- Persze, ez a kis apróság annyira aranyos és szeretetre méltó, kár lenne egy ilyen lehetőséget nekem elszalasztani, örömmel vigyáznék rá!

- Köszönöm aranyom! Jövök neked eggyel! Majd gondolkozz, mit szeretnél! – rám kacsintott, és megpuszilt mindkettőnket és újra tárcsázta Nina-t.

Hajhaj ... ha tudná, mit szeretnék igazán… de eldöntöttem nem fogom ma megkérdezni!

Még beszélgettünk egy fél órát, ez az anya lánya beszélgetés már nagyon hiányzott. Igazi barátnőként tekintettem most már Sarah-ra, akivel bármit meg lehet beszélni és ráébredtem, hogy anya nem is olyan borzasztó ember, sőt egy remek szülő… csak egyetlenegy témáról nem hajlandó mondani semmit… apa.

Egész este vigyáztam Lara-ra, igazán megszerettük egymást. Nem csodálom, ha eddig úgy érezte nincs testvére, hiszen önző módon csak a saját szomorúságommal törődtem... abba nem gondoltam bele, hogy a többieknek is ugyanolyan rossz, de mostantól a hugom mellett állok, és több időt fogok vele tölteni Lefektettem a kis manócskát, aki rögtön el is aludt.

Halottam az ajtó nyílását, majd Josh köszönését.

- Szia, Sophie! - mondta.

- Szia, bátyus! – suttogtam, és Josh rögtön vette az adást.

Elmeséltem a reggeli történéseket anyával, és tesóm gratulált, hogy sínen vagyunk!

- És te miért jöttél ilyen későn? – kérdeztem.

- Hoztam egy kis meglepetést anyának! Nézd! – elém rakott egy papírba csomagolt valamit. Kibontottam, egy üveg delfin volt, pontosan olyan, mint amilyet kisebb korunkban Josh-sal eltörtünk, mert kergetőztünk a házban, és pontosan olyan, mint amilyeneket anya imád, és gyűjt.

Elmosolyodtam és Josh is mosolygott. Ha anya nem is dönt úgy a végén, hogy elenged minket, akkor is ez az egész ötletünk és megvalósítási kísérlete alatt nagyon megkedveltük egymást, és egy csapattá kovácsolt minket.

Mielőtt lefeküdtem volna, szembe tűnt, hogy a mobilom egy SMS érkezését jelzi. A kijelzőn a legjobb barátnőm neve állt. Gyorsan meg is néztem az üzenetét:

Szia, Sophie-m! Annyira hiányzol, a napsütés is még mindig rád emlékeztet. Nos, a heti helyzetjelentés: Képzeld, végre sikerült megvalósítani a régi tervünket, miszerint Tom és Kate összejöjjön. Hányszor próbálkozott be nálad, megszámolni se tudom! Míg Kate fülig szerelmes volt belé! Most már ezen nem kell aggódnunk! Olyan rossz, hogy nem te ülsz mellettem, és nem beszélünk mindennap, mint régen. Remélem jól vagy! Itt minden oké, leszámítva, hogy nem vagy itt. Na, megyek, mert Lilly addig nem fog békén hagyni, míg el nem viszem a játszótérre. Puszil, Ölel: Molly.

Igen, ő az én legjobb barátnőm, le se tagadhatnám. A kistestvére sem változhatott sokat, régebben is mi vittük le a játszótérre Molly-val. Azt senki sem tudta nekünk megtiltani, hogy hetente ne írjunk egymásnak. Mindig tartotta bennem a lelket, és én is örök támogatója voltam. Nagyon hiányzik…

Gyorsan visszaírtam neki, és reméltem, hogy ott Floridában, nincs még nagyon késő. Jobban nem is zárulhatott volna a mai napom.

Nyugodtan hajtottam álomra fejem, és vártam az újabba nap rejtelmeit.

1. fejezet - Egy szürke hétköznap apró fénysugárral

A nevem Sophie. Sophie Taylor. Három hét múlva 17 leszek... Hurrá… mit ne mondjak, nem repesek az örömtől... Apukám- Nick Floridában él, már két éve nem láttam, mióta a szüleim elváltak. Régen nagyon ragaszkodtam az apukámhoz, ezért is fáj annyira ez az egész. Tisztán emlékszem, utolsó napomra az amerikai kontinensen, a búcsúzásunk szívszorító volt, anya apára se nézett, csak odaadta a kezébe egy utolsó puszira a kishugomat Lara-t, és ennyi volt. Ezek után elköltöztünk, egész Amerikát magunk mögött hagyva minden boldog és minden szomorú emlékkel. Mai napig nem értem, anya miért nem engedi, hogy találkozzunk az édesapánkkal, azt nem tartom igazi indoknak, hogy egy egész óceán választ el minket tőle! A bátyámat Josh-t is nagyon megviselte, ami történt, de ő hamarabb beletörődött a helyzetbe. Engem viszont azóta mosolyogni sem látott senki, hisz imádtam a családomat egy tökéletes kis csapat voltunk mi együtt..hmm..együtt, még most is képes vagyok könnycseppet ejteni azért, ami már több évvel ezelőtt történt. Nem azt szokták mondani, hogy az idő minden sebet begyógyít? Nálam ez az elv úgy tűnik hatástalan...

Most is itt ülök a kanapémon szobámban bezárkózva és olvasni próbálok valamit… aminek már a címére sem emlékszem, a gondolataim messze járnak innen, a mostani otthonomtól, az örök csapadékos Londontól, a napsütéses Floridában. Vajon mit csinál apa most? Még mindig megmaradt az a szokása, hogy a zoknijait szanaszét hagyja? Emlékszem anya hányszor rászólt, és apa csak akkor szedte fel, ha mindegyik után kapott egy puszit anyától… önkéntelenül is elmosolyodtam, persze csak képzeletben. Istenem, hogy hiányzik…

Elmélkedésemből valaki kopogtatása riasztott fel. Josh dugta be a fejét az ajtón:

- Hé, Hugi bejöhetek?

- Gyere csak! – a hangom még mindig szomorúan csengett, pedig megpróbáltam egy kis életet vinni bele, de édes bátyuskám így is észrevette. Odalépett az ágyamhoz és leült a szélére.

- Van egy ötletem! Mit szólnál, ha apánál töltenéd a szülinapodat?– közben incselkedve rám kacsintott. Én pedig ledöbbentem, nem tudom mennyi ideig lehettem ilyen állapotban, csak arra figyeltem fel, hogy valaki a kézet végighúzza az arcom előtt.

- Hahóóó! Ha tudom, hogy így reagálsz nem biztos, hogy felvetem ezt az ötletet. – hangja csalódottságról és megbánásról árulkodott.

- Nem, nem, félreérted! Én csak annyira meglepődtem, hogy tulajdonképpen én sem tudom mi lett velem. Nagyon szeretnék elmenni hozzá, de ezt hogy tudnánk megoldani? Anya sosem engedné meg, hogy elmenjek hozzá... egyedül. – a hangom amennyire az elején izgalom és a viszontlátás öröme miatt boldogan csengett, a végére megtelt keserűséggel és csalódottsággal.

- Hát igen… anya nem lesz könnyű tészta, de valahogy megoldjuk. Szeretnélek vidámnak látni, mint régen, mikor…- tudtam, hogy hogyan szerette volna befejezni a mondatot és értékeltem, hogy nem tette meg. És ebben a pillanatban egy elfogadható ötlet jutott eszembe. Ha most ábrázolhatnám ezt az egészet, úgy fejezném ki, hogy a kis villanykörte felkapcsolódott az agyamba.

- Josh, Josh!- hangom most egy fokkal boldogabbnak tűnt, ezt ő is észrevette és értetlenül, de vigyorogva vont kérdőre:

- Hé, hé hugica, mi ez a hirtelen jött boldogság bomba? – még mindig mosolygott én meg egyre inkább hittem azt, hogy örülni fog a tervemnek.

- Hát.. eszembe jutott egy ötlet, amivel én is és szerintem te is jól járnánk! – direkt húztam, már csak úgy megszokásból is, de az biztos, hogy nála jobb báty nem is létezik.

- Naa.. könyörülj meg rajtam és áruld el, különben más módszerhez folyamodom, hogy megtudjam, mi jár abban az okos kis buksidban! – nagyon jól tudtam mi az a „más módszer”, általában addig csikiz míg ki nem nyögöm, amit akartam. Őszintén szólva ehhez most nem igazán volt kedvem.

- Jó, jó… nem akarok most szenvedni a te hihetetlen módszeredtől! Elárulom! Tehát ugye te most egy 19 éves igazi felnőtt vagy… és – utáltam, ha valaki a szavamba vágott…de persze ezt ő is nagyon jól tudta…

-Ó kihagytad a jóképű és erős jelzőket… - nevetett a saját viccén… én meg égnek emeltem szemeimet… igen bátyus nagyon vicces valaki, de most nem marad törlesztetlenül, hogy belevágtál a szavamba!

- Ó tényleg bocsi… és annyira jó a hangod mikor a zuhanyrózsába énekelsz…- most én mosolyodtam el, de inkább ördögien mint boldogan… ezt már egy ideje észrevettem és csak arra várt, hogy felidegesítsen és így vágjak vissza.

- Naa.. te..mi…még hogy én…ezt..meg honnan tudod…- ó annyira édes volt, hogy nem tudott egy értelmes mondatot összehordani, és még hogy elpirult, majdnem megsajnáltam..majdnem!

- Mindegy… mindegy, ezt csak azért kaptad, mert belevágtál a szavamba! Ígérem nem árulom el senkinek… na… folytathatom te jóképű és erős felnőtt?!

- Igeen!

- Szóval semmi kifogása nem lehet az ellen, hogy elkísérj, hiszen felnőtt vagy, és nekünk meg jogunk van látni apát! Lehet, hogy apának meg segítségre van szüksége valami miatt, akármi miatt… szerintem neki sem kedvező ez a helyzet, hogy el vagyunk tiltva tőle! – mondat végére már könnyek szöktek a szemembe, de sikerült visszatartanom őket.

Josh felállt és odaült mellém a kanapéra, óvatosan megcirógatta az arcom.

- Soph, minden a legnagyobb rendben lesz, meg fogjuk oldani, és elmegyünk apuhoz ne félj! Csak azt hittem szeretnél eltölteni egy teljes hetet kettesben apával, hisz olyan régen láttad és annyira szeretted! Ne érts félre én is nagyon szerettem és szeretem is a mai napig, én is vágyom rá, hogy lássam, de ez most a te szülinapod lesz, és te döntesz mindenben, ha szeretnéd, hogy veled menjek, szívesen megteszem!

Én csak bólogatni tudtam és éreztem, hogy mosolyra húzódik a szám széle, annyi idő után először, s a könnyeim már el is tűntek. Már csak anyát kell megfűzni, ami mellesleg nehezebb lesz, mint nekem ez az egész 2 év összesen, de megoldjuk, ahogy tesó is mondta és minden meglesz egy apás hétre, amire már annyira vártam.

Josh felállt, magával húzott engem is és szorosan megölelt, nem szokott ilyet csinálni, hisz mégiscsak húg és báty vagyunk, de kivételesen örültem neki, és én is visszaöleltem. Hosszú idő óta most éreztem magam először kissé boldogabbnak. 

Nos, itt az első fejezet! Ne haragudjatok, egy kicsit rövidre sikeredett! :) Rékaa.