Szerinted? :D

SZERETNÉM, HA ELOLVASNÁTOK EZT A TÖRTÉNETET, MELYNEK MÉG CSAK AZ ELSŐ FEJEZETÉT TETTÜK KÖZZÉ, S MEGSZAVAZNÁTOK VÉLEMÉNYETEKET ARRÓL, HOGY FOLYTASSUK-E NETTIVEL KÖZÖSEN. (:

ÍME AZ ELSŐ NETTITŐL:

„Hogy ki vagyok? Arról fogalmam sincs. Ja igen, a nevem Robin, de személyiségem többi részét már rég elvesztettem. ” Kapartam le idegesen nap, mint nap. A régi, kopott kis naplóm lapjai már teljesen átáztak, egyrészt a könnyeimtől, másrészt a ráfolyt tintapacáktól. Epekedve lapoztam végig, szinte minden percben az emlékektől duzzadó könyvecskét.

- Igen, itt még minden rendben volt. – sóhajtottam fel, s arcomat a tenyerembe temettem. Itt még boldogan látom mosolyogni őt. Őt, az én igazi angyalomat. Hihetetlen, hogy mennyi idő telt el, pedig olyan mintha tegnap történt volna az a szörnyűség.

Gondolataim nem sokkal több, mint egy évre kalandoztak vissza. Hűs, tavaszi délután volt, amikor boldogan, kéz a kézben kísértem őt a vonatállomásra. Már legalább 1 órával előbb ott voltunk, mivel itthon már nem bírt ülni, s mindenképpen ott akart lenni, mondván, nehogy lekésse a vonatot. Pedig erről szó sem volt. Csak minden lépéssel közelebb akart kerülni, rég nem látott barátnőjéhez Linda-hoz. Ekkor néhány pillanatra visszatértem a jelenbe, és újra meg újra közöltem magammal, mennyire is utálom, hogy akkor elengedtem Őt.

Fejemben ismét az emlékek között kutattam, s felrémlettek utolsó perceink, amiket együtt töltöttünk. Lindsay – életem egyetlen szerelme – még a legutolsó pillanatokban is hozzám bújt, szorosan ölelt, s az ígérte, hamarosan visszatér hozzám. Hát nem így történt. 1995-öt írtunk akkoriban. Minden egészen más volt, mint most, pedig csak 1 év telt el. Önfeledt vidámsággal lépett fel a rá várakozó járműre. Nem is sejtette, hogy a vesztébe rohan.

Én bátorító mosollyal integettem neki, még akkor is, amikor a vonat már messze járt. Már abban a pillanatban hiányzott, mikor hátat fordítottam az állomásnak, és elindultam hazafelé. Egyfolytában ő járt a fejemben. Vajon milyen lesz az utazás? És hogy fogja magát érezni, a már általa oly sokszor emlegetett országban Brazíliában?

Nem mondom, hogy nem voltak kétségeim arról, hogy minden simán fog menni, hisz annyi rosszat hall az ember. De bíztam. Mindig is bizakodó voltam, mindenféle téren. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy alig vettem észre, amikor haza értem. Hangos ajtócsapás után, mélabús fejjel, felmentem az emeletre, és megírtam a napi bejegyzésemet a naplómba. Most – visszazökkenve a jelenbe – újra felolvastam a bejegyzést:

Ma 95’ május 25-e van. Szörnyen érzem magam, mert Lindsay jelenleg nem tartózkodik a közelemben, sőt egyáltalán nincs is a országban. Remélem, hogy minden rendben lesz, s hamarosan viszontláthatom az egyetlen lényt, aki miatt még ténykedem e világon.

Emlékszem, mennyi elégedettséggel töltött el, amikor megszólalt, már-már alig működő telefonom. Csak azért hordtam mindig magamnál, hogy Lindsay bármikor elérhessen. Sosem voltam rajongója az efféle elektronikusnak ritkán mondható dolgokért. Boldogan szóltam bele, remélve, hogy jó hírekkel szolgál majd:

- Szia Lindsay! Na, milyen volt az utazás? Milyen arrafelé az idő? Süt a nap? – szegényt annyira elhalmoztam aggodalmas kérdéseimmel, hogy kissé kezdtem magam szégyellni emiatt. Most már hagytam neki időt a válaszokra:

- Szia Szerelmem! – belepirultam a megszólításba – minden rendben van, az út elég unalmas volt, de végül minden gond nélkül ideértem. Brazília csodálatos, egyszer neked is el kellene jönnöd ide. Linda már az állomáson várt rám, ahonnan egyenest a házukba mentünk, ami gyönyörű. Az idő kellemes, nem mondható sem túl melegnek, sem túl hidegnek. – hihetetlen gyorsasággal válaszolta meg minden kérdésemet.

- Nagyon örülök, hogy minden rendben van! Hívj minden nap, amikor akarsz. És érezd jól magad! – bátorítottam, bár tudtam, hogy erre nem nagyon volt szükség.

- Oké. Meglesz! Szia!

- Szia! És Lindsay? – kérdeztem félősen.

- Igen?

- Szeretlek!

- Én is téged Rob. Légy jó!

Azzal lecsapta a kagylót, s a néhány percig elmúló aggodalmam azonnal visszatért. Mióta együtt vagyunk – kerek 2 éve – sosem voltunk még ennyire távol egymástól. Lindsay mindig is elég szeleburdi lány volt. A szülei örültek, amikor megismert engem, mert érett, és ha lehet mondani „felnőtt” gondolkodásmódom volt, már akkoriban is.

A hét minden napján beszéltünk telefonon, ami nekem felért egy egész világgal. Minden nap elmesélte, hogy mi volt a program. Igazán klassz barátnő lehet, ez a Linda. Mindent elkövetett, hogy Lindsay jól érezze magát. És sikerült is. Kitörő örömmel üdvözölt a hét minden egyes napján, s hallhatóan majd kiugrott a bőréből. Ezt elégedetten könyveltem el, miközben hátradőltem a székben, és a kedvenc TV sorozatomat néztem. Autós műsor volt, nagyon imádtam. A sebesség volt a szenvedélyem. Életem értelme, persze többször is figyelmeztetett, hogy ugye nem akarok 16 éves létemre, valami idióta balesetben meghalni.

Eszem ágában sem volt, olyasmit tenni, amivel árthattam volna magamnak. De azon a szörnyű napon inkább én haltam volna meg helyette. Sajnos nem így történt. Kegyetlen volt velem a sors, és azt vettem el tőlem, ami számomra a legbecsesebb volt: Lindsay-t. Azon a napon is leírhatatlan boldogsággal hívott fel, s elújságolta, hogy holnap hazautazik, ám ezúttal Linda megmentette őt a több órányi vonatozástól. Repülőjegyekkel ajándékozta meg, ami neki talán többet ért, mint az egész brazíliai kiruccanása. Végre ülhet repülőn. Tudomásom szerint, egyik nagy álma volt, hogy egyszer életében repülőn ülhessen. Most Linda az egekig lesz ajnározva, meglepetése miatt. Őszintén szólva nem is érdekelt, felőlem akár bevásárló utcát is vehetett volna neki, bár kétlem, hogy annak is ennyire örült volna. Nekem az volt a lényeg, hogy végre a karjaimban tarthassam. Utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával sem csillapodott jókedve:

- Már alig várom, hogy újra veled legyek!- jelentette ki.

- Én is!

- Robin.. én annyira jól éreztem magam, de már annyira hiányzol, hogy egy napot sem bírnék ki a csókjaid nélkül.

- Nem sokat kell már várnunk! – mondtam felbátorodva előző kijelentésén.

- Ennek nagyon örülök! – vágta rá egyből.

- A reptéren várlak!

- Klassz! – felelte, s éreztem, hogy mosolyra húzódik a szája. Ezután kis hatásszünet következett majd újra megszólalt:

- Szeretlek, és szeretni foglak síromig!

- Én még annál is tovább! – válaszoltam gondolkodás nélkül. Nem mintha ez kérdéses lett volna.

- Hamarosan látjuk egymást! Szia!

- Szia!

Izgatottságomtól már nem bírtam otthon ülni, pár órát – akárcsak Ő az indulás előtt – és csapot-papot otthagyva elindultam a reptérre. Gondoltam, elleszek addig valamelyik büfében, vagy valahol. Gyűlölködve pillantottam az égre és bosszús nyögéseket eresztettem el, amikor megláttam, hogy viharfelhők gyülekeznek. Teltek a percek, és múltak az órák, a gépnek már le kellett volna szállnia...

Fel-alá járkáltam, s végig a kijelzőt néztem, ahol a gépek megérkezését mutatják. Lindsay a 126-ossal utazott. Már minden nagymadár beért, de a 126-os nem. Szívem őrült tempóban kalimpált, aggodalom öntötte el minden testrészemet, mégis, szinte tomboltam a dühtől. Hol van már?

A következő pillanatban a hatalmas kivetítőre kaptam a fejem, ahol bemondták a 15 órási hírekben, hogy egy Brazíliából Washingtonba tartó repülőgép légörvénybe került és lezuhant. Tudtam, hogy ez Lindsay gépe. Nem hittem a fülemnek, szemet elborították a könnyek, amikor a bemondó bejelentette, hogy egyetlen túlélője sincs a balesetnek. Szívem majd megszakadt. Lelkemet rég elhagytam, testem lomhává vált. Odavonszoltam magam egy padhoz, s zokogni kezdtem.

Elvesztettem őt. Őt, akinek gyönyörű barna haja van, és csillogó barna szemei. Mosolya, szavai, felrémlettek bennem, miszerint, sírig szeretni fog. Nem kellett sokat várnia.

Ezután néhány hónapig mély depresszióba estem, amelyből egyetlen orvos, vagy pszihiáter, netán gyógyszer sem volt képes kigyógyítani. Rengetegszer megjelent álmaimban éjjelente, ahogy angyalként magához szólít, s én tudom, érzem, hogy azonnal itt kell hagynom ezt a világot, s utána kell mennem.

Legalább ötször próbáltam öngyilkosságot elkövetni, mindannyiszor sikertelenül. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem. Egyetlen támaszom, Christina volt, Lindsay legjobb barátnője, aki legalább annyira szerette barátságból, mint én szerelemből. Vele rengeteget beszélgettem. Az idő múlása állítólag begyógyítja testi sebeinket. Hát, lehet, hogy az unokahugom Priscilla horzsolt térdén segít az idő, de az én szívem, valamint lelkem, sehogy sem akart visszatérni a régi kerékvágásba.

Minden napom ugyanúgy telik el. Reggelente próbálok úgy felkelni, hogy az elmúlt egy év csak álom volt, este pedig úgy alszom el, hogy holnaptól itt lesz velem, és felkelek a rémálomból. A holttestet nem találták meg, bár én szívem szerint még abban az állapotban is a karjaimban tartottam volna, de erre nem volt lehetőségem. Talán ezt rendelte nekem a sors…?!