11. fejezet - Rejtélyek

Igen, mint látjátok, meghoztam a frisst. Most eltűnök egy hétre, a világ elől, de amint visszatérek, nekilendülök a munkának, és jön a következő! Élvezzétek a jó időt, a szabadságot! (:

Kellemes olvasást! :) :

//Daniel szemszöge//

A látvány, ami elém tárult megrémisztett. Sophie sehol nem volt. Nem hittem a saját szememnek. Fejvesztve néztem körül a szobában, persze hasztalanul. Nem tudom miért éreztem magam ilyen zaklatottnak, biztos csak felébredt, és elvitték megvizsgálni… de mégis furcsa előérzetem volt. Ha valami baja esik? Nem… nem fog… nyugtattam magam, hogy ne uralkodjon el rajtam teljesen a pánik.

Azonnal kerestem egy ápolót, miután tudtam épp ésszel gondolkozni. Ők nem tudtak semmit egy bizonyos eltűnt lányról. Nem vitték be sehová sem vizsgálatra. Ezek szerint felkelt és nem talált senkit maga mellet… lehet, hogy valahol itt járkálhat az épületben.

Átkoztam magam, amiért erre a kis időre is magára hagytam… és pont most ébredt fel… elképesztő ez a csaj…

Gyorsan küldtem egy SMS-t Josh-nak, hogy minél hamarabb jöjjön, mert baj van. Nem akartam zavarni, meg amúgy sem biztos, hogy most tudtam volna érthetően beszélni, ezért választottam ezt a módszert.

Ezután körbe néztem az összes folyosón, benéztem a kórtermekbe. Épp Zoe szobája következett…

- Á, szia Daniel! Micsoda meglepetés, megint erre tévedtél! Mi járatban? – köszöntött mosolyogva. Képtelen voltam viszonozni kedves gesztusát. Ezt ő is észrevette, és aggódni kezdett. – Úgy látom nincs minden rendben. Tudok segíteni?

- Sophie… eltűnt. – suttogtam alig hallhatóan.

- Mi? Mégis hogy? Netán valaki… - nem fejezte be a mondatot. Erre nem is mertem gondolni sem. Az képtelenség lett volna, ha valaki elrabolta volna… legalábbis mertem remélni…

- Nem. Azt nem hiszem… nem igazán vannak rosszakarói, tudtommal remek lány, aki soha senkinek nem ártana…

- Értem Rómeó. – csúnyán néztem rá. - Bocs, nem viccelem el, ígérem! Tehát, hol kezdjük a keresést? Kéne már egy kis kaland… kihívás, azt szeretem…

- Te, sehol nem kezded – mondtam, minden szót külön kihangsúlyozva és jelentőségteljesen rámutatva a lábán lévő fekvőgipszre. – Én viszont nem tudom… egyetlen reményem, ha visszajön a kórterembe… - mondókám közben lehajtotta a fejét.

- Ugye… ez akkor történt, míg itt voltál nálam… - mondta bűnbánóan. – Ha nem kezdtem volna játszani, most vele lehetnél… Sajnálom.

- Zoe, ezt te is tudod, hogy nem a te hibád, ne beszélj butaságokat! – kértem. – Bármikor felébredhetett volna, ez csak egy kis… - kerestem a legmegfelelőbb szót erre a helyzetre. – elkerülés… - láttam, hogy ő sem találja ezt a legjobb indoknak.

- Ahogy látom és érzem rajtad, akármennyire is próbálod rejtegetni, de ez számodra nem „kis” dolog… Te valami fura módon kötődsz hozzá, elhiszem, hogy ez most neked milyen rossz lehet, de nyugodj meg! – felült, és átkarolta vállam – Minden oké lesz, hidd el!

Valami zaj jött az ajtó felől. Felnéztem és két zavart szempár nézett le rám, az ágyra.

- Ö… haver, azt hittem gáz van, és amilyen gyorsan csak tudok, jöjjek. – Josh értetlen és kicsit mérges tekintete nem javított cseppet sem rózsás hangulatomon. Az őt ölelő nővérem tekintete sem volt különböző, talán egy kicsit kevesebb haraggal vizslatott.

Pironkodva ráztam le magamról Zoe kezét óvatosan.

- Igen, ami azt illeti, gáz van, nem is kicsi! – tudósítottam őket. – De bocsáss meg Zoe, ő itt a nővérem Lucy, és Josh, Sophie bátyja.

- Szuper. Helló Zoe. Rátérhetnénk a tárgyra? Nem csevegni jöttem! – Zoe szégyenkezve hajtotta le fejét, ismét. Lucy pedig oldalba bökte udvariatlankodó kedvesét.

- Oké… majd később benézek, és tudósítalak! – mondtam Zoe-nak, majd kiléptem a szobából, Josh-t kissé meglökve. Követtek.

- Bocs, tényleg, csak nem tudom mi baj, és ez idegesít… Beavatnál minket?

- A sajnálommal jobb, ha magához a személyhez fordulsz!

Megálltam a szoba előtt. Először el akartam nekik mondani mi történt, mielőtt kiborulnak a látványtól.

- Dan, nem megyünk be? Ott kényelmesebben elmondhatod öcsi! – Lucy kedves kérdésére csak egy félős fejrázásra futotta.

- Figyeljetek! Szörnyen sajnálom, hogy nem voltam pont itt, de… Sophie eltűnt… - vártam a kiabálást, és minden mást. Nem mertem felnézni, főleg Josh-ra nem. Nagyon kényes téma volt mindig is a húga. Most szörnyen gyűlölhet…

Végül mégis felpillantottam, és láttam, hogy mindkettejük próbálja megemészteni, amit hallott.

- Eltűnt? – hüledezett Lucy. – De… hogyan?

- Nem érdekel, de téged megöllek! – pillantott rám. Megrémültem, így még soha, de soha nem láttam Josh-t. Teljesen átvette rajta az irányítást a düh, és inggalléromnál fogva a falhoz szorított.

- Hé, hé, kérlek ne! Tudod, hogy az öcsém! Nem ő tehet róla, te is legalább annyira tisztában vagy ezzel, nem kell a felhajtás. – a nővérem beszédére a szorítás a nyakamon enyhült, de nem múlt el. Lucy folytatta. – Josh, engedd el! Nézz rám, kérlek! – megtette az említett. Majd már csak azt vettem észre, hogy a földön vagyok. A nyakam sajgott.

- Én… én… Daniel… áhh… - egy levegővételnyi szünetet tartott. – Mondd el pontosan mi történt!

- Miután a családod elment, átmentem Zoe-hoz egy kis időre, mire visszajöttem Sophie sehol nem volt… ennyi az igazság.

- Zoe… - szűrte a fogai közt.

- Nem az ő hibája! – védtem meg azonnal.

- Nos, ahogy leszűrtem, nagyon kedveled ezt a… lányt… - még mindig morcos kedvében volt.

- Igen, nagyon rendes lány. Nem tudom mi a baj vele… – vallottam be, de ezt bárki elmondhatja, aki közelebbről ismeri…

- Redben, világos… - köpte a szavakat Josh.

Bementünk a szobába. Semmi nem változott. Lucy odament Josh-hoz lenyugtatni, az ő saját módszerével, ami miatt kissé kínosan éreztem magam, ezért inkább elhatároztam, hogy járok egyet, nem rontom itt a levegőt…

Kimentem hát az udvarra, ahol egyedül maradtam a gondolataimmal. Megértem, hogy Josh kiborult, de sosem néztem volna ki ezt belőle… Nem akartam belegondolni, mi lett volna, ha Lucy nincs ott…

Lehet, hogy Sophie egyenesen hazament? Erre nem is gondoltam még… Tudja, hogy hol lakik, miért ne mehetett volna egyenesen a címére? Tárcsáztam Sarah-t.

- Szia, Daniel! Tehetek érted valamit?

- Szia! Nincs ott Sophie? – előbb cselekedtem, mint gondolkodtam… Szegény Sarah honnan tudná, milyen képtelenségek történtek miután elhagyták a kórházat…

- Dan… Sophie? – vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam és elmondtam mi történt. – Te jóságos ég! Azonnal oda megyek. Nem ülhetek ölbe tett kézzel! Nem, nincs itthon… - majd hallottam, hogy elcsuklik hangja, és csendesen zokogni kezd.

- Sarah, minden rendben lesz! Gyertek ide! Megbeszéljük a továbbiakat együtt. Szia!

- Rendben Dan. Találkozunk nem sokára!

Ez az otthon elméletem is kudarcba fulladt. Teljesen összeomlottam. Eltűnt a lány, akit szeretek…

Óvatos bukdácsolást hallottam a hátam mögül.

- Dan! Én nagyon sajnálom, ami történt, tényleg! Josh, most nagyon utál, miattam. Én… - majd elsírta magát. Elé siettem és odasegítettem az egyik padhoz, amin nem rég ültem.

- Zoe, járógipsz? Ez remek! Máris felrakták! Na, de ki engedte meg, hogy ilyen távot megtegyél vele?

- Muszáj… volt bocsánatot… kérnem – hüppögte.

- Na, gyere, ülj le! – lesegítettem az ülőhelyre, majd megfogtam egyik kezét, és bátorítólag megszorítottam. Elhiszem, hogy neki mennyire rosszul esik, hogy mindenki őt hibáztatja. Na meg engem. – Ne hibáztasd magad, nem tehetsz róla! – nyugtattam meg azzal, amivel még nem is régen, ő engem.

Nem mondott semmit, csak átölelt. Így voltunk egy ideig, támogattam Zoe-t, mikor Lucy és Josh párosa lépdelt felénk. Úgy láttam, - míg nem vett észre minket – hogy Josh lenyugodott. Ez a higgadtság azonnal elpárolgott, mikor meglátott minket.

- Jobb, ha felmész most! – suttogtam Zoe-nak. – Azt hiszem, Josh nem kedvel… nem tudom mért, de nem akarjuk kihívni a sorsot magunk ellen. Segítek, gyere!

Az ellenkező irányban lévő bejárathoz mentünk.

- Köszönöm. Köszönök mindent, amit értem tettél, de megint csak elrontottam mindent…

- Ide figyelj! Most szépen befejezed az önsanyargatást, és pihensz! Oké? – bólintott. – Oké. Akkor én most megyek. Szia!

- Szia. Egy kalappal Josh-hoz, meg a kutatáshoz, ha már nem lehetek benne… - rám mosolyogtam, majd kimentem a folyosóra, egyenesen a szoba felé.

Lassan nyomtam le az ajtó kilincsét, nem tudván mi vár odabent. Meglepetésemre csak Lucy tartózkodott a szobában, épp a könyvem volt a kezében, az ő szerzeménye.

- Nos, igen, ez a kedvenc részem: - Mikor azt hiszed a világ összeomlott, a meteor becsapódott, a szélvihar feltámadt, mikor ezeket hiszed, állj meg egy pillanatra a nagy rohanásban, nézd meg jobban környezeted! Láss, ne csak nézz! Minden tökéletes körülötted, minden gond, mire észbe kapsz, megoldódik, minden rossz átváltozik, valami jóvá. Látod? Ennyi. A világ tökéletes, csak hinned kell! – Mikor ezt írtam rád is gondoltam… tudtam, hogy valahol, te is rendben vagy, nem kell aggódnom felőled, mert te mindig helyesen tudtál dönteni bármiben, bármikor. Nem értem, miért cselekednél most máshogy? Dani, gondolkozz! Nem értem, miért kell ezt csinálnod… egyszerűen nem értünk. – csak monológja végén pillantott rám, aggódó arckifejezéssel.

- Nem értelek… miben döntök rosszul? Lucy, ne beszélj rébuszokban! Mondd el mi bajotok, kérlek! – nem tudtam, miért folyamodott ilyen beszédhez, de biztos megvolt rá az oka…

- Hát nem veszed észre? Zoe… azt hittem valami Sophie-hoz köt… - én pedig hirtelen mindent megértettem. Hogy hihettek ilyen butaságot… én és Zoe… lehet, hogy külső szemlélőként tényleg félreérthetően viselkedtünk, de én biztos voltam az érzéseimben. Zoe-ra csupán a barátomként tekintettem, vagy, mint a húgomra… reméltem, ő sem gondolja a kettőnk közti kapcsolatot másként…

- Lucy… - sóhajtottam egyet megkönnyebbülésként. – Lucy, totális félreértésben vagytok… - elmagyaráztam neki mindent, amit Zoe-ról csak tudtam. Ekkor már ő is kuncogni kezdett.

- Josh, Josh… tudtam én, hogy nincs itt semmi gond… de a lelkemre kötötte, hogy beszéljek a fejeddel… micsoda paranoiás az én fiúm… - most már én is képes voltam nevetni. De még nem önfeledt nevetés volt… valami még megoldásra várt…

- És most hol van a te paranoiás pasid?

- Lement várni Sarah-ékat. Meg gondolom erre az időre tervezte a mi kis beszélgetésünket… ami elég hasznos volt – kacsintott felém.

- Igen, annak is nevezhetjük… ez az ügy lezárva.

- Egyelőre Daniel, egyelőre… - nem bocsátkoztam vitába vele, pedig teljesen biztos voltam benne, hogy nem fog változni ebben a témában a véleményem.

Kis idő múlva meg is érkeztek a várva várt személyek. Sarah ideges volt, hogyne lett volna az, mikor a tulajdon lányáról volt szó, aki mellesleg nincs meg. Molly fogta Larah kezét, aki biztos lábakon járt már. Oda is szaladt hozzám, és megkaptam a puszimat. Josh is bejött a lányok után. Küldött felém egy „nehogyazthiddhogymindenellettintézve” nézést, majd rögtön odament a nővéremhez, aki tájékoztatta beszélgetésünkről. Ezután pillantása talán megenyhült felém, de lehet, hogy csak én láttam így…

- Nos, mindenki tudja mi történt, nem kell ecsetelnem… Ki kell találnunk valamit! – Josh magabiztos hangja lengte be a szobát.

- Ha… mondjuk… körbenéznénk a városban… én nagyon jól ismerem Sophie kedvenc helyeit… nem azt mondom, hogy ti mind ne ismernétek… ne értsetek félre…

- Molly… az ötlet nem rossz. Rendben osszuk fel a területet… elegen vagyunk ahhoz, hogy a különböző helyekkel viszonylag sötétedés előtt végezzünk, persze nem fog menni a város minden egyes része, de megpróbálhatjuk… Ki van benne? – minden kéz a levegőbe lendült. A kis Lara is feltette, bár nem érti, mi folyik itt… tetszett neki, hogy mindenki ezt csinálja, és természetesen semmiből nem szeretne kimaradni a hölgyemény. – Jól van! Akkor nézzük csak… - Josh felosztotta London nagyobb részeit köztünk. Természetesen ő Lucy-val megy. Sarah a kicsivel. Én pedig Molly-val. Nem bántam, mert szerettem volna jobban megismerni Sophie legjobb barátját, de nem ilyen körülmények között…

- Na, akkor rajtoljunk! – épp felállni készültem, mikor az ajtó nyílt, és ott állt teljes életnagyságban ő. Ő, akinek láttán elolvadok, szívem hevesebben ver, és oda akarok rohanni hozzá, hogy a karjaimba zárjam, és többé ne engedjem el… De nem tehetem, hisz még nem is ismer… Nagy meglepetésemre Miranda jött be utána.

Mindenki egy emberként suttogta Sophie nevét megkönnyebbülésképp. Josh odarohant elveszettnek hitt húgához, és szorosan megölelte. Féltékeny voltam rá, pedig semmi okom nem lett volna rá.

- Jajj, hugi, nem tudod, mennyit aggódtam érted! Meg ne próbálj még egyszer eltűnni nekem! – mondta dorgálásképp.

- Te a bátyám vagy? – kérdezte Sophie meglepetten… Nem ismeri fel a tulajdon testvérét?!

- Sophie… igen! Josh vagyok az Istenért… nem – itt szünetet tartott. Ami az elején kérdésnek indult, a végén állítás lett belőle. – nem emlékszel semmire…

- Igen, annyira szeretnék… de nem megy. Szörnyen érzem magam, amiért a saját családtagjaimra nem emlékszem… - most már mindenki döbbenten nézett rá.

Sophie… amnéziás?! Nem tudtam tovább tanakodni és gyönyörködni benne, mert Mira osont oda hozzám, és kirángatott a folyosóra.

- Miranda… Köszönöm, hogy visszahoztad! El sem tudom hinni, hogy megtetted! Mi lett volna velem, ha nem találtuk volna meg… - nem győztem hálálkodni neki. Valami furcsa volt az arckifejezésében… - Miért érzem úgy, hogy valamiben sántikálsz?

- Dani, Dani… szerinted törlesztetlenül marad hőstettem? – kérdezte ironikusan.

- Mit akarsz?

- Jaj, te… hát téged!

- Mira, nem! Most, hogy itt van ő, végre, van esélyem! Nem… ebbe nem megyek bele, erre mérget vehetsz! – néztem vele farkasszemet. Ő viszont teljesen nyugodt marad…

- Ó, dehogynem mész bele, egy szó nélkül! Tudok a kis titkodról… a múltadról… ugye nem akarod, hogy egy ilyen rendes család ezt megtudja… ugye nem?

Rátapintott a gyenge pontomra. Nem akartam, hogy az „új családom” megtudja ezt. Nem tudtam, hogy reagálnának rá. Nem akartam kockáztatni, ezért kelletlenül, és elszörnyülködve bólintottam rá, feltételére…

- Tudtam ám, hogy így lesz… - ördögi vigyor ült ki arcára, miközben át akart ölelni… elhúzódtam. – Ide figyelj! Én nem akarom, hogy Sophie téged megutáljon! Így van esélyed a közelében lenni és úgy hiszem, ezt szeretnéd! Megadom neked, csak másképp, mint te elgondoltad…

- Nem irányítasz! Nehogy azt hidd, jogod van hozzá! Csak azért teszem ezt, mert nem akarom bemocskolni a Taylor családot! Sosem foglak szeretni, ha ebből a képtelen helyzetből esetleg ezt akarnád kihozni…

- Nekem épp elég, hogy elértem, amit akartam… - akadékoskodott.

- De Miranda, én nem vagyok a nyeremény egy versenyen! Nem zsarolhatsz! Áhh… - kiakadtam. Hogy képzeli ezt?

- Nyugodj meg! Nem vagyok szörnyeteg, meglátjuk mi lesz! Csak ölelj át! Ennyi! A többit meg bízd rám!

Bementünk. Úgy tettem, ahogy kérte, de kijátszott, csókot nyomott a számra. Láttam Sophie szomorú arcát, automatikusan toltam el Mira-t, hogy odamenjek hozzá… de persze követett…

- Szia! Én Daniel vagyok! Én okoztam a baleseted, amit szörnyen sajnálok! Azóta el sem mentem innen… bár tudom, neked nem ez jött le. – nevettem kínosan. Szemei elbűvöltek… elvesztem bennük.

- Öm… tudom, hogy ez hülyén fog hangzani, de semmi gond. – pirult el édesen. – Aranyos, hogy nem mentél el, megkérdezhetem miért? 

- Daniel! Anyukád szerint haza kéne mennünk! – zavart meg Miranda…

- Rendben menjünk!

Összepakoltunk minden egyes cuccot, ami a miénk volt. Valaki vállamra rakra kezét.

- Daniel! Én hol leszek? Vagyis… ugye most haza megyünk, de te… ugye nálunk leszel… - dadogott Sophie. Aggódott talán, hogy nem láthat, nem ezt valószínűleg csak én képzeltem…

- Igen… azt hiszem, de ezt még megbeszélem édesanyáddal! Egy pillanat! – odamentem Sarah-hoz.

- Sarah akkor, hogy leszünk? Van elég hely a házban ennyi személynek? Persze Miranda-t kivéve…

- Ne butáskodj Daniel! Persze, hogy van! Sophie és Molly meglesznek a lányom szobájában, van pótágyunk a garázsban. A nővéred meg már rég a fiam szobájában „lakik” – mosolyodott el. – Neked pedig, ott az egyik vendégszoba, ha megfelel… és még így is van egy szobánk. Tehát semmi ok az aggodalomra, ha szeretne, még Miranda is nálunk aludhat alkalmanként. Ennyit megérdemel azután, amit tett Sophie-ért! – csak ezt ne…

- Jajj, Sarah, ez olyan kedves. – szökdelt oda hozzánk, majd megölelte Sarah-t a kis zsaroló… - Szavadon foglak ám! – kacsintott, majd végigsimított karomon.

- Na, jól van gyerekek, indulás! Milyen felfoghatatlan, olyan, mintha lenne hét gyerekem… - kacarászott vígan.

Az autónál megtorpantam.

- Én inkább gyalog megyek! Kell a friss levegő, és amúgy sem férnénk el! – ajánlottam.

- Rendben! De veled tartok! – meglepett Josh válasza. Adott egy csókot Lucy-nak, majd elindultunk. Sejtettem, hogy beszélni szeretne velem. – Először is bocsánatot szeretnék kérni a falra kenésért… nem volt szép tőlem…

- Elfelejtve.

- Akkor oké… nem lesz ilyen még egyszer! Ha mégis nyugodtan mutasd meg a jobb öklöd!

- Úgy lesz! – nevettünk. Örültem, hogy egy kicsit helyre rázódott barátom…

- És… ami ezt az újabb csajt illeti… mellesleg haver, mit csinálsz te a csajokkal, hogy így tapadnak? – vigyorgott. Én nem tudtam… - Tehát, ez a Miranda… nem értelek… de nem hagyom, hogy megbántsd Sophie-t! Látod, hogy ő is szeretne közeledni feléd… nem hagyom, hogy összetörd a szívét! – megkeményedtek vonásai…

- Ez… bonyolult… megpróbálok megtenni mindent! Itthon is vagyunk!

- Nem a te otthonod! Ideiglenes, ne feledd! – majd megszaporázta lépteit, és eltűnt a bejárati ajtó mögött. Egy pillanatra kővé dermedtem, majd követtem.

- Na, késő van! Dani, én mentem! Sarah holnap benéznék, ha nem baj! Sziasztok! – odajött mellém, és kaptam egy ördögi mosolyt, és egy szájra puszit. Ez a boszorkány…

- Ha nem bánod Sarah, akkor én most lezuhanyoznék! – közöltem vele.

Meg se várva válaszát, elindultam a cuccaimmal a vendégszoba felé, ahol csak ledobtam az utazótáskám, majd a fürdőbe igyekeztem. Hangosan bevágtam magam mögött az ajtót és nekidőltem.

Majd’ egy félóráig folyattam magamra a langyos vizet, hogy megnyugodjak. Annyi minden kavargott a fejemben, azt hittem megőrülök… Mikor már úgy éreztem bőven elég volt a vízből, eszembe jutott, hogy feldúltságomban nem hoztam magammal ruhát a fürdőszobába.

A derekamra tekertem hát egy törölközőt és imádkoztam, hogy simán jussak el a szobámba, senki ne jöjjön velem szembe… Az égiek nem hallottak meg, mert a lépcsőfordulóban egy tündér jött felém, kinek megint csak elvesztem tekintetében…

Szerinted? :D

SZERETNÉM, HA ELOLVASNÁTOK EZT A TÖRTÉNETET, MELYNEK MÉG CSAK AZ ELSŐ FEJEZETÉT TETTÜK KÖZZÉ, S MEGSZAVAZNÁTOK VÉLEMÉNYETEKET ARRÓL, HOGY FOLYTASSUK-E NETTIVEL KÖZÖSEN. (:

ÍME AZ ELSŐ NETTITŐL:

„Hogy ki vagyok? Arról fogalmam sincs. Ja igen, a nevem Robin, de személyiségem többi részét már rég elvesztettem. ” Kapartam le idegesen nap, mint nap. A régi, kopott kis naplóm lapjai már teljesen átáztak, egyrészt a könnyeimtől, másrészt a ráfolyt tintapacáktól. Epekedve lapoztam végig, szinte minden percben az emlékektől duzzadó könyvecskét.

- Igen, itt még minden rendben volt. – sóhajtottam fel, s arcomat a tenyerembe temettem. Itt még boldogan látom mosolyogni őt. Őt, az én igazi angyalomat. Hihetetlen, hogy mennyi idő telt el, pedig olyan mintha tegnap történt volna az a szörnyűség.

Gondolataim nem sokkal több, mint egy évre kalandoztak vissza. Hűs, tavaszi délután volt, amikor boldogan, kéz a kézben kísértem őt a vonatállomásra. Már legalább 1 órával előbb ott voltunk, mivel itthon már nem bírt ülni, s mindenképpen ott akart lenni, mondván, nehogy lekésse a vonatot. Pedig erről szó sem volt. Csak minden lépéssel közelebb akart kerülni, rég nem látott barátnőjéhez Linda-hoz. Ekkor néhány pillanatra visszatértem a jelenbe, és újra meg újra közöltem magammal, mennyire is utálom, hogy akkor elengedtem Őt.

Fejemben ismét az emlékek között kutattam, s felrémlettek utolsó perceink, amiket együtt töltöttünk. Lindsay – életem egyetlen szerelme – még a legutolsó pillanatokban is hozzám bújt, szorosan ölelt, s az ígérte, hamarosan visszatér hozzám. Hát nem így történt. 1995-öt írtunk akkoriban. Minden egészen más volt, mint most, pedig csak 1 év telt el. Önfeledt vidámsággal lépett fel a rá várakozó járműre. Nem is sejtette, hogy a vesztébe rohan.

Én bátorító mosollyal integettem neki, még akkor is, amikor a vonat már messze járt. Már abban a pillanatban hiányzott, mikor hátat fordítottam az állomásnak, és elindultam hazafelé. Egyfolytában ő járt a fejemben. Vajon milyen lesz az utazás? És hogy fogja magát érezni, a már általa oly sokszor emlegetett országban Brazíliában?

Nem mondom, hogy nem voltak kétségeim arról, hogy minden simán fog menni, hisz annyi rosszat hall az ember. De bíztam. Mindig is bizakodó voltam, mindenféle téren. Annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy alig vettem észre, amikor haza értem. Hangos ajtócsapás után, mélabús fejjel, felmentem az emeletre, és megírtam a napi bejegyzésemet a naplómba. Most – visszazökkenve a jelenbe – újra felolvastam a bejegyzést:

Ma 95’ május 25-e van. Szörnyen érzem magam, mert Lindsay jelenleg nem tartózkodik a közelemben, sőt egyáltalán nincs is a országban. Remélem, hogy minden rendben lesz, s hamarosan viszontláthatom az egyetlen lényt, aki miatt még ténykedem e világon.

Emlékszem, mennyi elégedettséggel töltött el, amikor megszólalt, már-már alig működő telefonom. Csak azért hordtam mindig magamnál, hogy Lindsay bármikor elérhessen. Sosem voltam rajongója az efféle elektronikusnak ritkán mondható dolgokért. Boldogan szóltam bele, remélve, hogy jó hírekkel szolgál majd:

- Szia Lindsay! Na, milyen volt az utazás? Milyen arrafelé az idő? Süt a nap? – szegényt annyira elhalmoztam aggodalmas kérdéseimmel, hogy kissé kezdtem magam szégyellni emiatt. Most már hagytam neki időt a válaszokra:

- Szia Szerelmem! – belepirultam a megszólításba – minden rendben van, az út elég unalmas volt, de végül minden gond nélkül ideértem. Brazília csodálatos, egyszer neked is el kellene jönnöd ide. Linda már az állomáson várt rám, ahonnan egyenest a házukba mentünk, ami gyönyörű. Az idő kellemes, nem mondható sem túl melegnek, sem túl hidegnek. – hihetetlen gyorsasággal válaszolta meg minden kérdésemet.

- Nagyon örülök, hogy minden rendben van! Hívj minden nap, amikor akarsz. És érezd jól magad! – bátorítottam, bár tudtam, hogy erre nem nagyon volt szükség.

- Oké. Meglesz! Szia!

- Szia! És Lindsay? – kérdeztem félősen.

- Igen?

- Szeretlek!

- Én is téged Rob. Légy jó!

Azzal lecsapta a kagylót, s a néhány percig elmúló aggodalmam azonnal visszatért. Mióta együtt vagyunk – kerek 2 éve – sosem voltunk még ennyire távol egymástól. Lindsay mindig is elég szeleburdi lány volt. A szülei örültek, amikor megismert engem, mert érett, és ha lehet mondani „felnőtt” gondolkodásmódom volt, már akkoriban is.

A hét minden napján beszéltünk telefonon, ami nekem felért egy egész világgal. Minden nap elmesélte, hogy mi volt a program. Igazán klassz barátnő lehet, ez a Linda. Mindent elkövetett, hogy Lindsay jól érezze magát. És sikerült is. Kitörő örömmel üdvözölt a hét minden egyes napján, s hallhatóan majd kiugrott a bőréből. Ezt elégedetten könyveltem el, miközben hátradőltem a székben, és a kedvenc TV sorozatomat néztem. Autós műsor volt, nagyon imádtam. A sebesség volt a szenvedélyem. Életem értelme, persze többször is figyelmeztetett, hogy ugye nem akarok 16 éves létemre, valami idióta balesetben meghalni.

Eszem ágában sem volt, olyasmit tenni, amivel árthattam volna magamnak. De azon a szörnyű napon inkább én haltam volna meg helyette. Sajnos nem így történt. Kegyetlen volt velem a sors, és azt vettem el tőlem, ami számomra a legbecsesebb volt: Lindsay-t. Azon a napon is leírhatatlan boldogsággal hívott fel, s elújságolta, hogy holnap hazautazik, ám ezúttal Linda megmentette őt a több órányi vonatozástól. Repülőjegyekkel ajándékozta meg, ami neki talán többet ért, mint az egész brazíliai kiruccanása. Végre ülhet repülőn. Tudomásom szerint, egyik nagy álma volt, hogy egyszer életében repülőn ülhessen. Most Linda az egekig lesz ajnározva, meglepetése miatt. Őszintén szólva nem is érdekelt, felőlem akár bevásárló utcát is vehetett volna neki, bár kétlem, hogy annak is ennyire örült volna. Nekem az volt a lényeg, hogy végre a karjaimban tarthassam. Utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával sem csillapodott jókedve:

- Már alig várom, hogy újra veled legyek!- jelentette ki.

- Én is!

- Robin.. én annyira jól éreztem magam, de már annyira hiányzol, hogy egy napot sem bírnék ki a csókjaid nélkül.

- Nem sokat kell már várnunk! – mondtam felbátorodva előző kijelentésén.

- Ennek nagyon örülök! – vágta rá egyből.

- A reptéren várlak!

- Klassz! – felelte, s éreztem, hogy mosolyra húzódik a szája. Ezután kis hatásszünet következett majd újra megszólalt:

- Szeretlek, és szeretni foglak síromig!

- Én még annál is tovább! – válaszoltam gondolkodás nélkül. Nem mintha ez kérdéses lett volna.

- Hamarosan látjuk egymást! Szia!

- Szia!

Izgatottságomtól már nem bírtam otthon ülni, pár órát – akárcsak Ő az indulás előtt – és csapot-papot otthagyva elindultam a reptérre. Gondoltam, elleszek addig valamelyik büfében, vagy valahol. Gyűlölködve pillantottam az égre és bosszús nyögéseket eresztettem el, amikor megláttam, hogy viharfelhők gyülekeznek. Teltek a percek, és múltak az órák, a gépnek már le kellett volna szállnia...

Fel-alá járkáltam, s végig a kijelzőt néztem, ahol a gépek megérkezését mutatják. Lindsay a 126-ossal utazott. Már minden nagymadár beért, de a 126-os nem. Szívem őrült tempóban kalimpált, aggodalom öntötte el minden testrészemet, mégis, szinte tomboltam a dühtől. Hol van már?

A következő pillanatban a hatalmas kivetítőre kaptam a fejem, ahol bemondták a 15 órási hírekben, hogy egy Brazíliából Washingtonba tartó repülőgép légörvénybe került és lezuhant. Tudtam, hogy ez Lindsay gépe. Nem hittem a fülemnek, szemet elborították a könnyek, amikor a bemondó bejelentette, hogy egyetlen túlélője sincs a balesetnek. Szívem majd megszakadt. Lelkemet rég elhagytam, testem lomhává vált. Odavonszoltam magam egy padhoz, s zokogni kezdtem.

Elvesztettem őt. Őt, akinek gyönyörű barna haja van, és csillogó barna szemei. Mosolya, szavai, felrémlettek bennem, miszerint, sírig szeretni fog. Nem kellett sokat várnia.

Ezután néhány hónapig mély depresszióba estem, amelyből egyetlen orvos, vagy pszihiáter, netán gyógyszer sem volt képes kigyógyítani. Rengetegszer megjelent álmaimban éjjelente, ahogy angyalként magához szólít, s én tudom, érzem, hogy azonnal itt kell hagynom ezt a világot, s utána kell mennem.

Legalább ötször próbáltam öngyilkosságot elkövetni, mindannyiszor sikertelenül. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz velem. Egyetlen támaszom, Christina volt, Lindsay legjobb barátnője, aki legalább annyira szerette barátságból, mint én szerelemből. Vele rengeteget beszélgettem. Az idő múlása állítólag begyógyítja testi sebeinket. Hát, lehet, hogy az unokahugom Priscilla horzsolt térdén segít az idő, de az én szívem, valamint lelkem, sehogy sem akart visszatérni a régi kerékvágásba.

Minden napom ugyanúgy telik el. Reggelente próbálok úgy felkelni, hogy az elmúlt egy év csak álom volt, este pedig úgy alszom el, hogy holnaptól itt lesz velem, és felkelek a rémálomból. A holttestet nem találták meg, bár én szívem szerint még abban az állapotban is a karjaimban tartottam volna, de erre nem volt lehetőségem. Talán ezt rendelte nekem a sors…?!

10. fejezet - Ébredés

//Sophie szemszöge//

Sötétség… mindenhol, bármerre nézek. Mintha bezárnának egy picinyke kis szobába és jó hangosan bevágnák az ajtót, a kulcsot meg eldobnák jó messzire, ahonnan többé senki nem hozhatja vissza… Nincs kiút, nincs menekvés… Nem tudom mióta van ez az állapot, de kezdem unni. Minden olyan egyszínű, semmi változatosság. Sosem szerettem az ilyet… most meg csak ez van… Néha ugyan egy- egy kis időre halvány világosságot érzékelek, és zajt, de ennyi.

Most viszont valami megváltozott, több mindent „látok” és hallani szinte tökéletesen hallok. Neveket kiveszek ugyan a beszélgetésekből, amik a közelemben zajlanak, de számomra semmit nem jelentenek… talán kéne jelenteniük? Próbálom felidézni utolsó emlékem, de nem megy… majd ha eltűnik körülöttem ez a feketeség, minden a régi lesz… biztosan.

Valami kellemes meleget érzek. Valaki nagyon finoman, végigsimított az arcomon. Szeretnék valamit mondani, vagy legalább viszonozni tettét a kedves idegennek… de képtelen vagyok bármimet is megmozdítani.

 Kopogtatást lehet hallani, ráadásul hármat. Majd megint megszűnik minden, megint csak sötétség… visszazuhantam a tudatlanság állapotába… ahol minden szomorú és unalmas…

Egyszer csak valami hirtelen jött csoda folytán, mintha teljesen magam mögött hagytam volna az utóbbi szörnyű állapotot, teljesen magamnak éreztem a testem. Kíváncsi voltam, tudom-e irányítani is. Megpróbáltam megmozdítani a lábujjaimat. Elsőre nem ment, de nem adtam fel, és sokadjára már sikerült. El sem mertem hinni. A szemem még csukva tartottam. Túl világos volt, még nem szoktam hozzá, de kitartás nélkül nincs eredmény alapon erőt vettem magamon, és megtettem azt a mozdulatot, amit oly’ rég nem: kinyitottam a szemem.

Nem az eddig megszokott, és kiismert sötétséggel kellett szembesülnöm, hanem szebbnél szebb színekkel, formákkal, anyagokkal. Zavartan pislogtam párat és szemügyre vettem környezetem. Megállapítottam, hogy valószínűleg egy kórházi szobában lehetek. Ezt a tényt támasztották alá a testemből kiinduló, kacskaringó csövecskék is, amik egy-egy különféle géphez vezettek el. De álljunk meg egy pillanatra, mit keresek én itt? Mi történt, hogy ide kellett hozni? Nem vagyok kibékülve ez ilyesfajta helyekkel… morcos emberek, rossz kaják, és általában a „fáj” kifejezés is ehhez az intézményhez kapcsolódik. Lassan, szép lassan megpróbáltam felállni. Egyáltalán nem fájt… az elején… visszahanyatlottam a párnák közé. Még egyszeri nekifutás után viszont stabil lábakon álltam. Egyedül a fejem hasogatott szörnyen. Na meg a kezem volt bekötve, valószínűleg eltörhettem. Megtettem pár lépést, amivel az ablakhoz értem. Kinéztem és csodás látvány tárult szemeim elé. Egy gyönyörű kert, tele zöld fával és bokorral. Madárcsicsergés tette szebbé az összképet. Gondolkoznom sem kellett, hogy szeretettem-e régen az ilyesfajta természetet, éreztem, hogy a válasz igen. De megrémisztett, hogy nem tudtam magamról semmit… még csak a nevemet sem.

Beleszippantottam a beáramló friss levegőbe. Igazán kellemes idő volt, bár pár esőfelhő azért lézengett az égbolton. Tervbe vettem, hogy kimegyek az udvarra, élvezni a természet adta csodákat. Levetettem a csúnya, kórházi köntöst, és keresni kezdtem valami megfelelő ruhát. Találtam is egy összeállítást a szekrényben. Egy egyszerű levendula színű pántos felsőt, ami rögtön elnyerte tetszésem színe miatt, és egy farmer rövidnadrágot.

A folyosón szerencsére senki sem vett észre, így nyugodtan kisurranhattam az ajtón.

Leültem egy padra, de ekkor észrevettem, hogy valakik éppen erre tartanak. Gyorsan odaszaladtam, és elbújtam egy terebélyesebb bokor mögé. Egy lány és egy fiú volt. A lány rettentően ismerős volt, de nem tudtam honnan. A fiút is szemügyre vettem… és nem hittem el, amit látok, helyesebben, amit érzek. Az arca tökéletes volt, elvarázsoltak szemei, mik rejtekhelyem felé tévedtek, de nem vett észre. Szívem majd’ kiugrott a helyéről jelen pillanatban. Annyira különös helyzet volt, hisz most látom először…

Nem elemezhettem társaságom sokáig, mert elindultak a bejárat felé, ahol nem rég még én osontam ki. Hála égnek nem fedeztek fel, pedig itt jöttek el nem sokkal mellettem. El is csíptem egy mondatot párbeszédükből.

- Ó, igen, volt, hogy hetente háromszor is kilovagoltunk. Tudod, Sophie, ha valamit nagyon szeretne, mindig eléri. – mesélte mosolyogva a fekete hajú lány.

Annyira szerettem volna emlékezni mindenre… Miért ismerős a lány? Hogy hívnak? Hol vagyok? Családom hol van? És még számtalan kérdésre szerettem volna választ kapni.

Megvártam, míg bemennek az épületbe, csak aztán mertem elindulni egyet sétálni a városban… kiértem a kereszteződéshez és próbáltam megjegyezni az utat. Csak mentem és mentem, élveztem a kellemes hőmérsékletet. Elértem az egyik utca sarkához, ahol egy szegény néni kéregetett. Annyira sajnálom az ilyen embereket, na meg azt is, hogy nem hoztam magammal pénzt. Belenyúltam a farmer zsebébe, és örömmel tapasztaltam, hogy nem volt igazam, volt nálam nem is kevés pénz. Gondolkodás nélkül az asszonyhoz léptem és a kis tálkájába tettem a nem is kevés aprót, amit találtam. Egy keveset pedig visszatettem oda ahonnan kivettem, épp csak annyit amennyi kellhet nekem. A koldus megnézte a tányérját, és elmosolyodott.

- Isten áldja meg kedvességért, lányom! A gyerekeim ehetnek rendes ennivalót ma, hogy fognak örülni! Köszönöm! Az ilyen ajándékozó személyek boldogságot érdemelnek! – annyira örült ennek a kis adománynak, hogy míg beszélt, el-elcsuklott a hangja, majd ejtett pár örömkönnyet. Elbúcsúztunk, majd tovább indultam.

Időközben elkezdett cseperegni az eső. Mások gyorsan felhúzták esernyőiket, én viszont kimondottan élveztem az arcomba szitáló hűs permetet. Az ég felé fordítottam fejem, lecsuktam szemem, és átadtam magam az esőcseppek rám hullása által keltett jóleső érzéseknek. Egyre gyorsabban és nagyobb szemekben kezdett zuhogni. Megpördültem tengelyem körül, és vidáman kacarásztam. Igazából elég érdekesen festhettem, de nem igazán érdekelt… Ebbe a rohanó világban, egy ilyen elveszett ember, mint amilyen most én vagyok, egy picit hadd élvezze az életet.

Nem tartott sokáig ez az égi jelenség. Úgy gondoltam ideje visszamenni a kórházba… reméltem, ott majd kiderül rólam valami…

Egy teljesen másik úton próbáltam megkeresni az épületet. Egy játszótér felé vezetett az utca, ahol gyerekek visongattak örömükben. Mosolygásra késztettek ezek az aranyos kis emberkék. Oda is mentem hozzájuk. Egy két éves körüli kis fekete hajú, nagy zöld szemű kislány homokozott, a többiektől elkülönülten.

- Szia, mi újság? Hogy hívnak?

- Szia! Lottie vagyok. – rám mosolygott, nekem pedig Deja Vu érzésem lett… annyira idegesítő, hogy nem tudom miért…

- Lottie! Beszállhatok? Várat építesz? – kértem a kislányt, aki bőszen bólogatott. Majd csatlakozott még hozzánk két kisfiú is az építkezésben. Húsz percet töltöttem a kis apróságokkal, de máris a szívembe zártam az ilyen korú csöppségeket. Mintha már jártas lennék ebben…

Az anyukák odajöttek hozzám beszélgetni. Lottie édesanyja mindössze huszonhat éves. Máris megkedveltem, mint barátnőt. Kicsit kínosan éreztem magam, mikor el akarta kérni a számomat. Elmondtam neki, hogy is állok jelenleg az emlékekkel, és mindennel a környezetemben. Meglepődött, hogyne lepődött volna meg, nem minden nap találkozik az ember amnéziás lánnyal egy játszótéren… Így nem tudtuk biztosan, fogunk-e még találkozni, de elmondta, hogy itt szokta Lottie-val tölteni legtöbb idejét, lehetséges, hogy itt megtalálom a későbbiekben valamikor.

Elköszöntem kis barátnőmtől, és anyukájától, majd továbbindultam oda ahol felébredtem.

Az úton szembe jött egy körülbelül velem egy idős lány, nem szenteltem neki különösebb figyelmet, addig, míg utánam nem szólt:

- Mi az, Csipkerózsika felébredt a kómából? – kérdezte merő gúnnyal hangjában, amit nem értettem…

- Szia, ne haragudj, ismersz? Nem tudod, hol vagyok? Ki vagyok? Egyszerűen nem emlékszek semmire. – értetlen fejet vágott, majd mintha kattantak volna a fogas kerek az agyában…

- Persze, hogy ismerlek Sophie! Na, gyere, visszaviszlek a kórházba! Már biztos mindenütt keresnek! – tehát én lennék Sophie… akiről a fekete hajú lány mesélt a kertben… az én lennék… tehát ismerem őt… Némán lépkedtünk egymás mellett, míg végül én törtem meg a csendet:

- És te ki vagy, ha megkérdezhetem…

- Jaj, persze, ne haragudj, Miranda Fox. Egy jó barátnőd! – vigyorgott megállás nélkül, roppant furcsa volt… de én sem vagyok könnyű eset, miért ne lehetne különös barátom. Inkább örülnöm kéne, hogy van, ezért én is mosolyt erőltettem az arcomra.

Felmentünk a szobámba, ott pedig sok ismeretlen… de tudat alatt éreztem, hogy ismerős személy várt rám. Ott volt a délelőtti rejtélyesen vonzó fiú is, aki most elbűvölten nézett rám, ebbe belepirultam. Olyan tökéletes, olyan… úgy érzem beleszerettem…

 Mindenki egy emberként suttogta a nevem, megkönnyebbülésképpen. Majd egy tőlem idősebb fiú odasietett mellém és megölelt.

- Jajj, hugi, nem tudod, mennyit aggódtam érted! Meg ne próbálj még egyszer eltűnni nekem! – hugi…

- Te a bátyám vagy? – mondtam meglepetten.

- Sophie… igen! Josh vagyok az Istenért… nem – itt szünetet tartott. Ami az elején kérdésnek indult, a végén állítás lett belőle. – nem emlékszel semmire…

- Igen, annyira szeretnék… de nem megy. Szörnyen érzem magam, amiért a saját családtagjaimra nem emlékszem… - sikeresen elértük, hogy minden szempár rám szegeződjön.

Elmeséltem társaságomnak mindent, ami történt, mióta felkeltem a kómából, az udvartól a játszótérig…

Majd rokonaim és barátaim sorra odajöttek megölelgetni és „bemutatkozni”, csak Mira és a szeretett fiú nem volt jelen. A nevét ugyan megtudtam: Daniel.

Nem sokáig kellett nyomoznom utánuk beléptek az ajtón… Dani átkarolta Mirandát, aki egy csókot nyomott a fiú szájára…

9. fejezet - Megváltozás... vagy mégsem?

//Miranda szemszöge//

Utólag visszagondolva, nem láttam még őt ilyen dühösnek, mióta egy osztályba kerültünk gimiben… Chh, azt hiszi, szerelmes lehet egy olyan emberbe, akit még csak kómás állapotban látott? Teljesen elvette az eszét ez a baleset… alaposabban még kéne őt is vizsgálni, lehet, nagyobb baja van, mint annak a Sophie-nak… még a neve is ilyen nyálas, fúj… Láttam őt, igazán nincs benne semmi különleges, egy átlagos lány a többi közül, de Daniel viselkedése már-már beteges… mint az anyatigris, úgy védte ezt a félholt senkit.

Türtőztetni kellett magam, hogy ne tegyek kárt a kórházban. Annyira ideges voltam a nem rég történtek miatt… pedig már azt hittem dűlőre jutunk Dani-vel… bár a barátságot nem viseltem volna túl sokáig jól, de meg tudtam volna győzni, ha ad egy kis időt… A rombolás dolgot ejtve inkább előkotortam a cigimet a táskám mélyéről, és rágyújtottam. Ezt muszáj volt, csak így tudok lehiggadni valamilyen szinten. Egy ápoló mérgesen lépkedett felém, ekkor fogtam fel igazán, hogy végül is hol vagyok, és mit csinálok, de különösképpen nem érdekelt…

- Maga mégis mit képzel?! Ez egy kórház, ha nem lenne vele tisztában! Az Isten szerelméért nyomja már el azt a csikket! Itt betegek vannak!

- Mindegy, úgyis menni készültem! – válaszoltam félvállról, majd kivonultam a főbejáraton. Elszívtam egy fél dobozzal, de teljesen nem csillapodott mérgem. Valahogy meg kell akadályoznom, hogy ez a csaj keresztbe húzza a számításaimat, ha netán mégis felkel a kómájából - ahova személy szerint jelenleg mindennél jobban kívántam, hogy maradjon… - nem hagyhatom, hogy ők ketten boldogak legyenek. Mindent meg kell tennem ez ellen…

Fogtam magam, és elindultam, még nem tudtam hova, de mindenképpen el innen messzire. Mivel gyalog jöttem, nem volt más választásom, mint sétálni. A taxit most nem vállaltam be. Még csak dél körül járhatott az idő. Melegnek nem mondanám az hőmérsékletet, de kellemes szél fújt. Az emberek már örülnek itt az ilyen időnek. Ilyenkor ki merészkednek, gyerekeikkel, kutyáikkal a szabadba. A közelben egy játszótér volt hangos a gyerekzsivajtól. Milyen hangos kis szörnyetegek…

Az egyik utca sarkán, egy kéregető asszony ült, ócska, koszos ruhában. Egy tál volt a kezébe, benne néhány apró, amit eddig koldult.

- Kérem, asszonyom szánjon meg egy kis apróval két kisgyerekem van, akiknek nincs mit enni! – még, hogy rá pazaroljak? Viccel?

- Ó, sajnálom, erre nekem nem futja. – mondtam könnyedén, majd legyintettem egyet.

- Igen, pont úgy néz ki! – vágott vissza gúnyosan. – De ne féljen, nem lesz boldog élete, ha így folytatja, ezt garantálom magának! Az ilyen fajták, mint maga, nem lesznek elégedettek soha, valami mindig hiányozni fog az életéből…

- Ó, most félni fogok. De most komolyan, maga megátkozott?! – nevettem el magam. Majd otthagytam az asszonyt, akinek szemei szikrákat szórtak felém.

Mégis mit képzel? Csak így szórakozhat velem? De felvágták a néni nyelvét…

Végig sétáltam az ismerős utcán, egyenesen hazafelé. Senkivel és semmivel nem törődtem, csak azzal, hogy minél előbb az otthon biztonságos falai vegyenek körül. Nem mutattam ki, de titkon azért megijesztett a koldus babonája. Azzal hitegettem magam, hogy baromságokat hordott össze, és nem lesz semmi sem… Miért képzelődök, hisz miért történne bármi is… miket hordok itt össze?! Mennyire paranoiás lettem hirtelen, elnevettem magam ezen a képtelenségen…

- Szia, tesó! Mi van veled? – köszöntött Dereck, fel sem nézve az újságjából. Meg sem lepődök ezen, különleges érzéke van hozzám, hisz ikertestvérek vagyunk. Ragaszkodunk egymáshoz, de ez érthető.

- Semmi. – mondtam ingerülten, majd lehuppantam a kanapéra, mint egy duzzogó kisgyerek.

- Nekem nem úgy tűnik… - felállt az asztaltól és odajött mellém. – Na, mesélj! Sejtem hol voltál… Daniel… miért nem hagyod már békén szegény pasast?

- Köszi Dereck, ez jól esett! Eldöntenéd még az elején, hogy ki pártjára állsz? – elfordultam tőle, a hatás miatt.

- Miri, természetesen a tiédre. Lenne más választásom?

- Persze, hogy nem! – válaszoltam határozottan. – Na… tehát te is olvastad az újságot, mi történt. Dani ott ül a kórházban, mióta bevitték azt a csajt – Sophie-t merő keserűséggel említettem. – Nem megy onnan, egy tapodtat se! És nem is fog, míg fel nem kel a kómából… nem hiszem el… azt állítja, hogy szereti… de még csak nem is beszélt vele… áhh…

- Hát, hugi, kezdem azt hinni, hogy a te kis Daniel-ed kezd megbolondulni… de tök jó, hogy végre lesz csaja, legalább leteszel róla. Nem kell majd az őrült tervedbe beleütnöm az orrom. – rám nézett, majd nagyot húzott a söréből. Én csak oldalba böktem, mire az ital az ölébe folyt. Felkacagtam, ő pedig egy percig döbbenten nézett kedvenc, eláztatott felsőjére, majd, mintha felcsillant volna szeme, elkezdett csikizni, őrült módjára.

- Légyszi…hagyd…abba…nem…bírom…tovább… - könyörögtem neki. Megkegyelmezett kivételesen.

- Na, tehát mit szeretnél, mit mondjak? Vagy mit tegyek ilyen helyzetben? – kérdezte tanácstalanul.

- Hát… te mit tennél a helyemben? – láthatta csillogó szememben, hogy valóban érdekel a válasza, ezért a távolba meredt tekintete, majd válaszolt:

- Nos, ha látnám rajta, hogy valóban odavan ezért a lányért valami hihetetlen csoda folytán, hagynám, hogy boldog legyen. – itt rám esett pillantása, majd folytatta - Deee, mivel neked kell tanács, és mint tudjuk, neked nem felel meg az első verzió, ezért valamit kitalálnék, hogy a közelében legyek. Most visszamennék, és meggyőzném róla, hogy nem érdekel, legyen vele, te a barátja akarsz maradni, és az idő talán segít… de ha ezt a módszert csinálod, amit eddig, biztos, hogy nem lesz esélyed soha… csak jobban eltaszítod magadtól. 

- Dereck, igazad van. Szörnyen viselkedtem az utóbbi időben vele. – felpattantam ülőhelyemről. A nagy lendülettől kicsit meginogtam, de még időben meg tudtam tartani az egyensúlyom, mielőtt beleestem volna az üvegasztalba.

- Hé, vigyázz! Nem ér meg ennyit Daniel sem és egy pasi sem, hogy balesetet szenvedj!

- Igen, tudom! Most viszont tényleg megyek! – az ajtónál azonban visszafordultam. – És, Dereck! Köszönöm. – ő elintézte egy bólintással. Kiléptem a szabadba a friss levegőre. Időközben eshetett egy kis eső, érződött a levegőben. Elindultam a hosszabb úton, mint amelyiken jöttem. Nem akartam találkozni a kéregető asszonnyal megint…

Átvettem megint a tervet. Visszamegyek a kórházba, és megelégszek a barátsággal?! Nagyon úgy néz ki, hogy igen, ezt kell tennem… pedig nagyon nem áll szándékomban… de átváltok a „jó” oldalra… muszáj, ha nem akarok véglegesen lemondani Dani-ről… valamilyen módon vele akarok lenni… ezt eldöntöttem.

Félúton lehettem úti célom felé, mikor megcsörrent a mobilom.

- Szia, kicsim! – apa hangját nagyon régen nem hallottam, mivel jelenleg Németországban dolgozik.

- Szia, apa! Mi újság? – kérdeztem.

- Hát, Mira épp most vagyok az ügyeleten, mert elvágtam az ujjam.

- Nagyon komoly?

- Nem annyira. Összevarrják, bekötik és varratszedésre majd az otthoni kórházban is elég mennem. Vagyis rövidre véve: holnap hazautazok, így úgysem tudok tovább dolgozni, pedig a kastély nem fog magától felépülni…

- Nem gond apa, te már csak fontosabb vagy egy vacak várnál! Várunk haza! Szia! Utazz jól!

- Kössz, aranyom! Mindenkit puszilok!

Nagyon feldobódtam, ennek a hírnek a hallatán, és már nem érdekelt, hogy Daniel-el már csak haverok leszünk… Jesszus, ha belegondolok, hogy kézzel-lábbal azon voltam, hogy bejöjjek neki, hogy beadja a derekát… most meg beletörődtem… vagy jobban mondva kiábrándultam a folytonos visszautasítások miatt? Mindenki mondja, ahogy jónak látja.

Élveztem, az időközben kialakult napsütés simogató hatását. Már csak egy utca választott el a kórháztól, mikor egy feltűnően ismerős alak lépkedett velem szemben az utcán. Nem hittem a szememnek. A lány közeledett, nem bírtam megállni, hogy ne szóljak oda neki:

- Mi az, Csipkerózsika felébredt a kómából? – már elhaladt mellettem, mikor felfogta, hogy neki beszélek, ezért visszafordult felém.

- Szia, ne haragudj, ismersz? Nem tudod, hol vagyok? Ki vagyok? Egyszerűen nem emlékszek semmire. – értetlen arcot vágott. Nekem pedig minden olyan gondolat, amit ma eldöntöttem, minden baráti közeledés Dani felé, minden „jó” elrepült egy szempillantás alatt. Helyére ördögibbnél ördögibb elképzelések furakodtak…

8. fejezet – Váratlan fordulat

//Daniel szemszöge//

Körülöttem mindenhol tarkábbnál tarkább, színes virágok nyílnak, a helyet, ahol állok vadregényes, mohával borított fák szegélyezik, a levegő kristálytiszta, madarak csivitelése lengi be az egész rétet, valahol a távolban egy patak csörgedezik halkan, üdén… Csilingelő nevetésre leszek figyelmes, és gondolkozás nélkül a hang felé fordulok. Elveszek látogatóm gyönyörű, szikrázó tekintetében. Ahogy meglát, mosolyogva kezd futni felém. Meg akarom érinteni, de ő még mindig vigyorogva, nem áll meg, mikor mellém ér, hanem tovább fut, be a sűrű erdő mélyére. Követem, vakon követem, be egyre beljebb, majd hirtelen megáll, és megfordul, farkasszemet nézve velem. Kezem megindul felé, de ő csak keservesen rám néz, és ellöki kezem, majd sírva tovább szalad. Utána iramodok, de már nem látom, a rejtélyesen viselkedő szépséget, bármerre is nézek.

- Dr. Morgan-t sürgősen várják a négyes műtőben! - ez a mondat visszarángatott a jelenbe. Mire már annyira éber lettem, hogy meg tudjam különböztetni az álmot a valóságtól, kinyitottam a szemem, és egy ölelkező párral találtam szembe magam.

- Ó, haver, bocsi, ha felébresztettünk! – mondta Josh, semmi megbánással a hangjában.

- Semmi gond. Felőletek egy meteor is becsapódhat, ha együtt vagytok, meg se halljátok! – Lucy, mint mindig elvörösödött, Josh csak felnevetett…

- És meddig maradtok?

- Nem tudjuk biztosan, egy órácskát talán, délután még Molly-ért is ki kell mennünk a reptérre. Na meg Lucy-nek is megígértem egy kis sétát kettesben, egy nyugis helyen.

Örülök, hogy végül ők is összejöttek, bár már 5 napja be se néztek, csak drága nővérem adott magáról életjelet, azt is csak telefonon. Teljesen össze vannak tapadva…

- Na, hoztunk neked egy kis péksütit, ne kelljen mindig az itteni büfében venned a reggelid! Nem gondolod, hogy kell a változatosság? Hogy kell a környezetváltozás? Aggódom érted, öcsi, és szeretném, ha kicsit kimozdulnál! Mielőtt megint Sophie-ra hivatkoznál, közlöm, hogy majdnem két hete meg sem mozdult, nem hiszem, hogy sok mindenről lemaradnál! Ígérd meg, hogy megfogadod a szavam. Sokat jelentesz nekem! Nem akarom, hogy ez az egész megváltoztasson, hogy ettől függj, nem kell minden perced itt tölteni, mellette! Érted? – most azt akarja velem elhitetni, hogy jobb lenne, ha nem lennék Sophie mellett?

- Lucy… ugye nem is érted ezt az egészet Sophie-val… Persze, hogy nem! Képzeld magad a helyembe! Tudom, különös, de úgy érzem, hozzá tartozok. Mintha ő nekem valami mágnes lenne. Nem is értesz engem! Bár… - Josh-ra néztem, majd vissza rá – lehet, hogy igen… de nem hiszem, hogy egy cipőben járnánk! Egy pillanatra… csak egy pillanatra gondolj csak bele! Miért vagyok itt éjjel nappal? Miért nem mentem haza, miután bocsánatot kértem Josh-tól? – lehajtottam fejem és a padlót kezdtem fixírozni - Akkoriban, azt hittem az tart itt, hogy személyesen a sértettől kérjek bocsánatot, de ma már tudom ez nem teljesen igaz. Már akkor is maga a személyisége vonzott, még így is, hogy szinte mindent másodkézből tudok, nem tőle! Nem roppant furcsa? Én is próbálom megérteni magam, de erre nincs magyarázat… a szerelemre nincs magyarázat… nem de? – monológom végére érve, felpillantottam, két megdöbbent arccal találtam magam szembe.

- Bocsi Dani, nem akartalak megbántani, csak álmaimban nem gondoltam volna, hogy ez a helyzet ennyire komoly lenne… Ez afféle szerelem első látásra? Hiszel benne?

- Szikla szilárdan. – ebben tényleg biztos voltam.

- És te Lulu? Hiszel benne? – Josh őszintén kíváncsi volt, ezt éreztette is. Az Lulu-n meg sem lepődtem, mostanában csak így hívja. Nem értettem miért, de nem is érdekelt, nem az én dolgom… biztos valami új, idétlen becenév…

- Ez nem is kérdés. Eddig nem… de most nagyon más a véleményem.

- Akkor ebben is hasonlítunk. – majd csókcsatába kezdtek.

- Hé, na, gyerekek, ezt ne közönség előtt, ha kérhetem, undorodom. – vicceltem el a helyzet kínos részét.

Kedves gerlepár látogatóim egy fél óra után összeszedték magukat, és haza mentek, arra hivatkozva, hogy most jut eszükbe, hogy megígérték Sarah-nak, hogy összeütik az ebédet… Hát, ha engem kérdeznek, nem lennék annyira biztos benne, hogy valóban ez a helyzet… de mindegy is.

Miután megettem a reggelim, azonban mégis lementem az aulába, egy kávéért. Közben próbáltam megérteni az álmomat. Miért futna el előlem Sophie? Semmi rosszat nem tettem vele, a baleseten kívül, de csak egy álom volt… semmi jelentősége nincs. Az éppen aktuális könyvvel a kezemben leültem egy kanapéra és elkezdtem onnan az olvasást ahol abbahagytam. A borítón ez állt: Fekete hétköznapok - Írta: Lucy Stephen. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy az én nővérem ilyen remekműveket írt, ír. Annyi időt töltök könyvtárban, könyvesboltban, és nem vettem észre, hogy Lucy könyvei vannak a polcon… de ki gondolta volna?! Szomorú történet, de a végén minden rendbe jön. Valószínűleg azt írta le, amit akkor szeretett volna. Rendbe akarta hozni az életét.

Valaki megköszörülte a torkát.

- Dani? Dani! De jó, hogy megtaláltalak! Hogy vagy? Olyan rég nem láttalak! Hiányoztál, ám! – már csak ez hiányzott!

- Miranda… mit keresel itt? – egyáltalán nem volt kedvem a „volt barátnőmmel” beszélni… már ha őt annak lehetne nevezni.

- Jajj, hát téged! – válaszolta könnyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- És miért keresel engem?

- Dani, most komolyan, miért keresne a barátnőd? Látni szerettelek volna! Olyan hihetetlen? – nem igaz, hogy még mindig nem hiszi el, hogy egyáltalán nem érdekel… hányszor mondtam már… valószínűleg a falnak beszéltem…

- Mira… ne kezdjük megint, kérlek szépen! Nem vagy a barátnőm! Tisztáztuk már ezt egy párszor… Ne keress! Most megyek! – azzal felálltam és reméltem nem fog követni, megértette miről papolok neki állandóan. De tévedtem.

- Naa, ne csináld már! Olyan jól kijöttünk egymással, hol vannak azok a régi szép idők?

- Nem tudom, hogy te mire emlékszel, de sosem jöttünk ki egymással túl fényesen. Talán, ha az elején nem lettek volna annyira nyilvánvalók a szándékaid… - ránéztem, és mintha felcsillant volna a szeme.

- Tehát, ha nem nyomulok, jobban kedvelnél? – kérdezte, egy kicsit talán sok lelkesedéssel.

- Nem ígérhetek semmit Miranda! A múltat nem lehet megváltoztatni. Nehogy azt hidd, hogy ha nem leszel ilyen, működhetne a dolog, maximum barátság…

- Rendben. Nekem ez is elég, mert a közeledben lehetek… áll az alku! – nem akartam elhinni. Végre sikerült valami eredményt kihozni ebből a kínos helyzetből. Most már talán egy fokkal jobb lesz…

Már a kórterem folyosóján jártunk. Ezt a távot már csöndben tettük meg az ajtóig.

- Nos, hol vagyunk? – mosolygott.

- Mondjuk úgy, hogy a mostani lakhelyemen…

- Óh… - meglepődött, meg is értem. – Nem tudtam, hogy itt is élsz jelenleg…

Bementünk a szobába. Azt hittem most még jobban megdöbben, de csak rápillantott a még mindig mozdulatlan Sophie-ra, majd szemügyre vette a szobát.

- Nagyon… - habozott. – otthonos…

- Hát, én már hozzászoktam… - feleltem kínosan.

Megint az ágyra tévedt a tekintete.

- Tehát, ő a híres sérült… - nem tudtam, ő mégis honnan szerzett tudomást a dolgokról. -Ne nézz így rám, tele volt veletek az újság…

- Ó, Rendben. Nos, igen. Ő Sophie Taylor. – akaratlanul is másképpen ejtettem a nevét, mint bárki másnak. Arcán rögtön felfedeztem a felismerés jelét.

- Értem. Szóval, ő az, aki elvette az eszed! Miatta nem vagy velem… Szuper, egy élőholt az oka, hogy nem lehetünk boldogok… Vesztes vagyok… örök vesztes. Sose jön össze semmi!

- Ne merd így hívni! Nincs jogod hozzá! Ez nem igaz! Nem én vagyok neked a megfelelő. Ennyi. Találsz valaki mást! Mi sosem lettünk volna boldogok, értsd már meg! – ingerülten szóltam vissza. Azt hittem végre felfogja, mi történik körülötte, és békén hagy. Azt hittem, hogy ma végre megtörténik, végre letesz rólam. De őt nehéz megváltoztatni…

- Nem tudlak csak úgy elfelejteni, az képtelenség! Ő úgysem fogja sokáig húzni…

- Azonnal hagyd abba! – mondtam őt félbeszakítva, minden szót külön kihangsúlyozva. – És menj el! Ne gyere vissza! Ne keress! Éld az életed! Bulizz, meg mit tudom én, de engem ne zaklass tovább ezzel a témával kapcsolatban! Ég veled! – nem néztem rá, miközben beszéltem, vagyis jobban mondva, már ordibáltam. Nem akartam tovább, hogy a közelemben legyen. Pár perc néma csönd volt, csak a kinti életet, a röntgen zümmögését és a hangosbemondó hangját lehetett hallani. Már azt hittem, itt marad, mikor megszólalt:

- Nos, nem garantálom, hogy most látsz utoljára, de hagylak gondolkodni. Dönts a legjobb belátásod szerint! Nem ígérek semmit. – ezzel kiment.

Nem volt kedvem semmihez. Ez az utóbbi fél óra minden életkedvem elvette, mégis erőt vettem magamon és Sophie ágyához léptem. Végig simítottam nyugodt arcán. Olyan békés, semmi rosszat nem érzékel a külvilágból. Olyan gyönyörű…

Egy kis idő múlva három halk kopogtatást hallottam. Ez volt a jel. A kis Lara találta ki még első látogatásakor. Már akkor belopta magát a szívembe a csöppség.

- Kopp, kopp. Na, ki vagyok? – vékonyka kis hang jött az ajtó mögül. Még mindössze két éves, és ilyen szépen beszél…

- Hú, nem is tudom… Betörő néni kérem, ne bántson! – ugrattam kedvenc kis lánykámat.

- Nem vagyok az, Dani! Bejöhetünk?

- Gyertek csak! – rögtön az ölembe ugrott, megpörgettem.

Sarah, és egy eddig ismeretlen lány lépett még be Lara után. Beugrott, hogy valami Molly-ról hallottam ma Josh-tól.

- Kellemes délutánt Daniel! – köszöntött Sophie anyukája.

- Szia Sarah, és… – még az elején a lelkemre kötötte, hogy tegezzem, szívesen beleegyeztem. Jelentőségteljesen az ismeretlen lány felé fordultam. Ő is szép volt, részben hasonlított Sophie-ra.

- Molly. Molly Carson. Örülök, hogy megismerhetlek! Amúgy Sophie legjobb barátnője vagyok. Te pedig, Daniel Stephen. – aranyos volt. Már az elején szimpatikusak az ismerősei.

- Igen. Jól informált vagy! – mosolyogtunk. Valaki a nadrágom végén kezdte óvatosan ráncigálni.

- Dani! Légyszi mesélsz nekem? A múltkor olyan szépet hallottam tőled arról a mágikus erdőről… - kérlelt Lara.

- Kicsim, Daniel-nek biztos nincs sok ideje jelenleg… majd máskor…

- De, anyu!

- Ne, hagyd Sarah! – majd a kicsi felé fordultam. – Figyelj tündérkém, mit szólnál, ha egy picit későbbre halasztanánk a mesedélutánt? Csak egy kis időre, amíg én Molly-val sétálok egy kicsit. Addig vigyázz a nővéredre helyettem! – odament a testvéréhez, és megölelte.

- Sophie, Sophie, mikor gyógyulsz már meg, nővérkém?

- Tehát, ovis korod óta ismered. – a kertben jártunk egyet.

- Igen, érdekesen ismerkedtünk meg – felnevetett – Sophie épp egy másik gyerekkel veszekedett a homokozó lapáton, és fejen talált vele. Rengetegszer kért bocsánatot a semmiért. Állandóan azt nézte, mivel tud segíteni, mivel tud kiengesztelni, pedig egyáltalán nem haragudtam rá. Aztán telte múltak az idők, és annyit voltunk együtt, hogy teljesen összenőttünk, mint két iker. Azt a lapátot később elkértük az óvodából és azóta is őrizzük, tudom butaság, de… - megint elnevette magát az emlék hatására.

- Nem, jól tettétek. Ez egy kedves emlék lehet számotokra. Olyan vicces, aranyos dolog. – tényleg tetszett, hogy Sophie-nak van egy ilyen jóságos, normális barátja. Hiába nem ismerem személyesen, tudom, hogy nagyon rendes, imádnivaló lány, aki fent fekszik.

Még meséltünk egymásnak magunkról. Megtudtam, hogy nagy szenvedélye a lovaglás, na meg az olvasás, és, hogy Sophie is szereti ezeket csinálni, együtt szokták űzni ezeket a hobbikat.

Aztán felmentünk a kórterembe, Lara-hoz és anyukájához.

- Na, tündérke meséljek? – kérdeztem vidáman. Ő is ugyanilyen lelkesedéssel bólintott, és kényelmesen elhelyezkedett az ölemben. A társaságom többi tagja is leült, és hallgatott engem. Meséltem egy elvarázsolt patakról, ami csendesen, a külvilágtól teljesen elszigetelten folydogált, s vize boldoggá tette minden belőle ivót, és egy szomorú lánykáról, aki pont erre réved… Lara olyan áhítattal figyelte minden mondatom, és szeme is kíváncsi érzelmeket tükrözött felém. Mondókám végeztével egy nagy ölelést kaptam hálául kis barátomtól. Molly pedig megjegyezte, hogy milyen remek mesélő vagyok, majd távoztak kedves látogatóim.

Úgy tűnt – persze Miranda-t leszámítva – hogy ez a nap sem lesz más, mint a többi, igaz még csak délután van… Megint eszembe jutott a reggeli különös álom. Igazán csodálatos volt. Csak a búcsúzás nem tetszett… Elmerültem gondolataimban, majd különös hangra lettem figyelmes, mintha gitár lett volna. Furdalt a kíváncsiság, ki és hogyan játszik. Mindig is érdekelt a zene is, de sosem volt elég pénzem, hogy belevágjak, vagy legalábbis megpróbáljam. Fel is álltam és követtem a zene lágy ritmusát, ami elvezetett a folyosó végén lévő terembe. A nyitott ajtón keresztül belestem, s az ágyon egy körülbelül velem egyidős lány játszott hangszerén, nekem háttal. Meghallhatta, hogy jövök, mert zavartan megfordult, és abbahagyta a zenélést.

- Ne, haragudj, ha zavartalak.

- Nem, nem, játszanál még? Kérlek!

Nem tagadta meg kérésem, és megint kézbe vette a gitárt, és elkezdte pengetni a húrokat. Eljátszott egy dalt, amit személy szerint nem ismertem, de nagyon tetszett.

- Mióta játszol? – kérdeztem.

- Nagyjából öt éves korom óta. Apukámnak van egy bandája. Születésemtől fogva zene vett körül. – felelte komolyan.

- Ne haragudj, hogy csak így bejöttem hozzád! A nevem Daniel Stephen. Nagyon klassz, amit csinálsz!

- Semmi gond. Az enyém Zoe Scott. Végre van kinek játszanom. Apát nem igazán érdekli, amit én csinálok, de persze ő elismert… Nem akarja, hogy én is ezzel foglalkozzak. Meg akarja nekem adni a „választást” – ennél a szónál macskakörmöket rajzolt a levegőbe. – Nem látja a tehetséget bennem. Én is vinném annyira, mint ő… Milyen is vagyok, biztos neked is megvan a magad gondja, én meg itt traktállak az enyémekkel…

- Nem, nincs semmi gond, én szívesen meghallgatom. Mostanában úgy sincs sok beszélgető partnerem. Látogatóim meg már úgyis tudnak rólam mindent. Te miért vagy itt? – érdeklődtem. Ő csak kitakarózott, akkor vettem észre a gipszet a lábán.

- Béna és bátor voltam egyszerre. – nevetett először mióta itt vagyok. – Az eddig barátnak hitt emberek ugrattak, mert tudták, hogy bármit megteszek, csak hogy befogadjanak… Bolond voltam és magányos, csak barátokat akartam, de szépen átvágtak. Felvették videóra az idétlen balesetem, és azóta is azon röhögnek. Szerettem a régi sulim, de muszáj volt elköltöznünk, és bentlakásosba járnom. Minden vágyam volt, hogy beilleszkedjek, és úgy tekintsenek rám, mint egy normális lányra, mint a többiekre. Néha nagyon szerettem volna láthatatlanná válni. Erről nem beszéltem még senkinek, de jól esett elmondanom, most egy kicsit megnyugodtam, úgy érzem…

- Nagyon csúnyán bántak veled. Mikor veszik le gipszet?

- Hát, azt nem tudom pontosan, de kapok járógipszet és hazamehetek akár holnap is. Nem tudom, hogy fogok újra a szemük elé kerülni… - lehajtotta fejét.

- És a szüleid? Nekik nem meséled el? Átrakhatnak egy másik suliba is akár. – ajánlottam ezt a lehetőséget.

- Én is gondoltam erre, de anyámat meg végképp nem érdekli, csak az, hogy a legjobban teljesítsek a legjobb suliban… A szüleimet egyszerűen nem érdeklem. Nem nézik mi jó nekem, mit akarok. Ők irányítják az életem.

- Hé, minden megoldódik. Minden rosszban van valami jó. Itt az én példám… - elmeséltem neki mindent magamról. Nagyon türelmesen végighallgatott. Elmondtam minden rossz és minden jó dolgot, ami velem kapcsolatos. Igazán megértő volt.

- Hú, neked is mozgalmas életed van. Na meg ez a szerelem dolog, első látásra. Döbbenet… de nagyon király. – elnevettük magunkat.

- Remélem, még találkozunk! Örülök, hogy megismertelek Zoe! – felálltam az ágyról, és épp indulni készültem.

- Daniel! Várj! Nem adod meg a számod? Itt az enyém. Komolyan te vagy a legjobb fej, akit megismertem itt, Londonban. Már most barátként gondolok rád, bár meglehet, korai. – mosolygott.

Telefonszámot cseréltünk, majd eljátszott még egy számot nekem. Vidáman lépkedtem a szobám felé. Ezt a jó hangulatom, nem ronthatja ma el semmi. De mikor benyitottam a teljesen üres kórterembe, a teljesen üres ágyra, rájöttem óriásit tévedtem…